Balázs Attila: Szerelem, szerelem 2.

Aphrodité, add meg nekünk holnap!

Aphroditét mint hetérát "groteszk alulnézetből" Porné néven is tisztelték, s ebben a légkörben jöttek létre azok a műalkotások, amelyek az istennő szépségét ruháját magasba lebbentve ábrázolták, miután az ógörög szobrászoknak sikerült ELÉRNIÜK, hogy a fürdőző szépség meztelensége ne botránkoztassa meg a szemlélőket. Azóta sok év múlt el, de a különböző illatú habfürdők máig is megőrizték emlékét annak, hogy ő is egykor a habokból lépett közénk. Nevezték később rosszhiszeműek "tisztátalannak" is, de a test vonalán semmi jel nem vall arra, hogy ő később netalán hanyagolta volna a fürdést, mert mindig illatos volt, friss és üde, bőrkeményedéseit rendszeresen reszelte, míg nesztelenül pilinkélt a földre az isteni szaru reszeléke. Sokan próbáltak évszázadokon át ideális partnert találni néki, valószínűleg ezen törekvések kicsúcsosodásaként láthatjuk napjainkban egy külföldi live-sex-show kerek, intim színpadán Aphroditét egy másik mitológiai alakkal, Dáviddal találkozni, egy Dávid nevezetű Apollónnal ölelkezni - a hideg fehér márvány azóta forró ebonittá változott, mert Apollón itt nem más, mint egy jól megtermett, széles mellkasú néger; parányi csillagszerű forradással a fenekén. Bonyolult dolog az emberi agy. Pár frank az egész. Ennél figyelemre méltóbb az - ez érdekes téma! -, hogy a nagy szerelemistennő első, még a tengerben átélt nagy szerelme Néritész volt, egyetlen fia Néreusznak: Aphrodité a víz alatt játszadozott vele, kiapadhatatlan öröme telt benne, s magával akarta vinni az Olümposzra, mikor ennek is eljött az ideje, de Néritész szívesebben maradt volna testvéreivel a tengerben, és maradt is - ez Aphrodité egy másik aspektusát fejezi ki! -, mert bosszúból az istennő kagylóvá változtatta, az elbeszélés szerint a legtisztább vízben élő, kemény tokjába zárt, csodaszép kis kagylóvá, amelyre ha rábukkannak a halászok, hazaviszik gyermekeiknek, gyermekeik őszinte örömére; de mondják azt is, hogy haragjában és gyűlöletében néha hatalmassá duzzad Néritész, ilyenkor zavarossá válik a tenger körülötte, s nem tanácsos lebukni érte, mert nyílásának erős szorítású satujával örök rabságba ejti a reá vágyakozókat. Kétoldalian részarányos, csillapíthatatlanul frusztrált erőlködésében kis gömbölyű gyöngyszemeket izzad Néreusz fia, amiket a búvármadarak hoznak fel Aphroditének, hogy örökkön örökké emlékeztessék arra, amit egyszer pillanatnyi felindulásában cselekedett, és talán nem is kellett volna megtennie.

Ebben a pillanatban Aphrodité már Héphaisztosznak, az ügyes kezű, nagy művésztehetségű tagbaszakadt nyomorék törpének a felesége, istenek kovácsának, aki titkos erőktől hajtva, lautreci buzgalommal szüzeket gyárt aranyból, s ezek úgy mozognak, gondolkodnak, beszélnek és dolgoznak, akár az élő emberek. Itt nincs is éles határ. Héphaisztosz önmaga gyártotta nőivel veszi magát körül, mégsem nézi jó szemmel azt, hogy Aphrodité megcsalja Árésszel, a hadistennel, egy második Aphrodité, Harmónia érdekében. (Harmónia férje később Kadmosz, a sárkányölő.) A phaiakok szerint Héphaisztosz feltette nagy üllőjét a bakra, s eltéphetetlen, láthatatlanul vékony láncot kovácsolt, ezt felerősítette az ágy tartógerendáira, majd úgy tett, mintha elvonulna Lémnoszra, kedves szigetére, idegen nyelvet beszélő népéhez. Jöjj, édesem, feküdjünk le, örvendezzünk egy kicsit egymásnak - hívja Árész Aphroditét, ki vágyik ismét lefeküdni vele, de jaj, mi történik: belegabalyodnak a láthatatlan, eltéphetetlen láncok pókhálójába, ijedt lánccsörgető oroszlánizom-erőlködések közepette, szégyenszemre kipányvázva, horzsoló béklyókban, szabadulni igyekvő rángások közt fogan Kadmosznak Harmónia - a mitológiából bőven táplálkozó orvostudomány ezért nevezi a vagina kellemetlen következményekkel járó görcsét manapság is Héphaisztosz bilincsének. S az ingerlő vibrációkra már közeledik is rézsút a tagbaszakadt ízeltlábú, szövőmirigyes mester, Héphaisztosz, Héphaistos arachnoidea, öklét rázva keserű mérgében, bukott angyalát gyalázva csillapíthatatlan kizárólagos birtoklási vágyában, vízi testvéreit, a polipokat hívja segítségül közeledik feltartóztathatatlanul, epéjének selymes pókfonala csillog a vigyorgó napfényben. Az ércküszöbnél megáll, szarva nagyot koccan az ajtófélfán - hatalmas indulatok feszítik mellét, az ajtóból vak dühében rettentő hangon kiált fel minden istenekhez: Zeusz atya, és ti többiek, örökkön boldog istenek, jertek és lássátok szégyenemet, nőm hogy csúfolja meg becsületemet, Zeusz, a te Lányod, Aphrodité! Mert nyomorék vagyok, ő Arészt szereti, az öldöklő hadistent, magát az igaz művészet-ellenes diszharmóniát; arachnoidea helyett az ANARCHO-IDEÁT! mert én sántítok, amiért viszont szüleim vétkesek: nem kellett volna nemzeniök engem! Nézzétek őket, az én saját ágyamon!!! Legkedvesebb emlékeim szentélyét gyalázzák, nekem fáj ez a látvány. Láncom fogva tartja őket, míg az atya rá nem szánja magát, hogy visszaadja nékem az ajándékokat, amiket e szemérmetlen ringyóért adtam! SZÉP EZ A LÁNY, DE NEM ERÉNYES. TÖBBÉ NE EGYE A MI KENYERÜNKET... Így szólt, s az istenek egybegyűltek házában, míg az istennők szemérmesen otthon maradtak. Megálltak az istenek az ajtóban, s mondják, hogy ekkor felharsant a boldogok kiapadhatatlan nevetése - a ravasz Héphaisztosz fortélyos műve láttán! Úgy hahotáztak, hogy könnyeik is kicsordultak, mert az eléjük táruló jelenetben isteni mivoltuk ellenére is rögtön felismerték a megbúvó furcsa esztétikai minőséget. Három napig nevettek, egyedül a besurranó tolvajok istene, Hermész nem. Őszintén elragadtatva, elismerően füttyentve kiáltott fel istenek közt is a leggátlástalanabbik:

- Ó, ha ez velem is megtörténhetne, akár háromszor ilyen erős bilincs is övezzen!

Felkiáltott, majd nyomban megparancsolta a bosszúra szomjazó kovácsnak, hogy oldozza fel a szerelmeseket, míg szeleburdi társa, a kis Ganümédesz pimaszul körbe járt kalapjával. Ezt követően Arész a thrákok földjére sietett, Aphrodité meg ciprusi templomába, melyet partra lépése helyén emeltek hódolói, hogy ott a khariszok bekenjék halhatatlan olajjal, melynek illata fátyolként követi az isteneket, s ismét csodaszép bűbájos köntösbe öltöztessék, az újjászületést hozó fürdés után, a fürdés rítusa után, mely akaratlanul is átszövi ezt a tragédiába torkolló, szörnyű, értelmetlen és képtelen bűncselekményben kicsúcsosodó visszaemlékezésünket, ami talán jobb lett volna, ha nem is merül fel soha a múlt háborgó sötét vizeiből, a mélytengeri algák, moszatok világából. A báj és a kellem istennőinek karjaiba sietett Aphrodité, hogy impregnáló kátrány-pakolást helyezzenek arcára, mert valahol a sötét szurok oly közel áll mégis a hófehér habokhoz, hogy az szinte hihetetlen; a phaiakok viszont felütötték vastag naplójukat, hogy bejegyezzék mindörökre a komédia születésének körülményeit és idejét.

Szörnyű tragédiáról volt szó az imént, mert a teljes kép igazságához tartozik az is - emlékezzünk csak a gyöngyeit rémséges kínok közt kierőlködő Neritészre, az elvarázsolt kagylóra! - hogy Aphrodité öntudatlanul talán, de mindig magával hordozta lénye legmélyén magát a hübriszt is, a tragikus vétség magvát - ez Héphaisztosz kacagtató esete után olyan megrendítő történésekben jut kifejezésre, mint az istennő iránt szerelemre lobbanó Ankhiszész megcsonkítása, vagy Pügmalion megháborodása, Pügmalioné, a kényszereinek engedve: valóra válthatatlan szerelmének faragott másával ágyba fekvőé. Mindez arra vall, nem alaptalan a gyanú, hogy a szerelemistennő valahol, ki tudja, hanyadik megjelenési formájában azonos magával a halálistennővel, akár a rómaiak Venus Libitinája. Hajmeresztő ellenpont. Ezt a bizonyos másik aspektust, az érem másik oldalát nem vette figyelembe Botticelli, amikor a szerelem halhatatlan istennőjének ábrázolásakor jóhiszeműen, de felelőtlenül eltakarta a kegyetlen valóságot.

Leszámítva a Botticelli-féle láttatásban inkább Überpipner tanárnőre emlékeztető csípőt, a második bében a Botticelli sugallta formában lépett elénk Aphrodité, s ettől földbe gyökerezett a lábunk: kétkerekű harckocsijaink rúdja sisteregve csapódott a pad aljának. Saját ondószálainkat láttuk vibrálni hitetlenkedő szemeink előtt, míg fülünkben pezsgett fiatal vérünk, tajtékzott fiatal aphroszunk. Vajon ki lehetett Éva Néritésze, volt-e Héphaisztosza, és ki lehetett, rajtunk kívül, Ankhiszésze, Pügmalionja?

Le nem tudtam venni a tekintetem róla. Én, Buzogány Andor, láttam már akkor ezt-azt, de ehhez foghatót soha. Soha ilyen kecseset, a többinél fél fejjel magasabbat, egykét fejjel magasabbat, nyílt tekintetűt, vonzóan kissé rekedtes hangút, jóhumorút, első pillantásra feltétel nélkül megnyerőt - szünetekben elgondolkodva cigarettázót. Teljesen lerészegített, erre a mai nap is pontosan emlékszem, hosszú lábaival, a gyönyörű térdkalácsok alatt kissé kiszélesedő lábikráival, szűk nadrágban amiért gyakran meg is szólták - élesen kirajzolódó hoszszú combjaival, kis kerek, szinte fiús ülepével-a jó körvonalazódó, tenyérbe való, magasan fekvő két csábító féltekével; elölről - a combok találkozásánál - a húsba vágódó felezővonallal, a föld képzeletben meghosszabbított ozmotikus, függőleges rotációs tengelyével, a köröző gondolatok bővérű mediterránjával, Földközi-tengerével, középpontjával, mely számításban a tizedesei révén végtelenbe nyúló pi egyenlő ki tudja, mivel, a köldök egyenlítője alatti ekliptikus Baktérítővel -, a két mesés lábszárat simogató, kifejezésre juttatva eltakaró, erős cérnákkal összefogott, szeméremdombra, Venus dombjára szopódó finom banánszín bársony (esetleg sötétkék kordbársony) találkozásával. A jelekből ítélve sejthettük, Éva az egyik kimagaslóan legszebb szeméremdomb birtoklója, amivel nő valaha is büszkélkedhetett. Feljebb a karcsú csípő, mit alkalomadtán úgy riszálhatott, akár a kosárból ingerlő zeneszóval, mozgó furulyavéggel, előcsalogatott pápaszemes kígyó. Mindezek felett a kihívóan hegyesedő mellpár, hipnotikus zöld szempár, a fenék irányába aláhulló, sosem eléggé kihangsúlyozható, leírhatatlan sötét hajzuhatag, az a szívünkre omló, illatával erogén zónáinkat egyenes úton ingerlő.

A kréta törékeny hengerét úgy szorító ujjak, hogy ne lehessen kétértelműségen kívül másra gondolni, teljesen megbabonáztak.

Mindenki csak addig lehetett szép, míg Éva be nem futott közénk, akkor még úgy tűnt, fájdalmasan egészen máson járatva az eszét: egyedül talán Überpipner tanárnőt, előző legényálmainkat kivéve, mindenki úgy hatott mellette, akár egy, szerencsétlenségére szárazföldre vetődő, ügyetlenül kacsázó pingvin a ruganyos léptű havasi párduc mellett. Gyönyörűszép büszke nősténypárduc volt abból a fajtából, amelyik egyetlen pillantásaval, mordulásával porban fetrengő, ijedt gyönyörünkben nagy ívben pipilő kamaszkutyákká változtathat bennünket; sakálok elkeseredetten üvöltő falkájává, amelyről úgy tűnt, számbeli fölényét kihasználva: már-már vakmerően nekiront a nemesebb vadnak, de ő meg tudott állítani bennünket szemgolyói egyetlen villanásával. Mindenki a maga ketrecében szerette volna látni, hogy minden áldott nap odavethesse reszkető húsát kiéhezett fogazatának.

Meg tudtam volna gyilkolni azt, aki őt éjjelente akkoriban birtokolta.

Emlékszem míg ő beszélt, jegyzetelt, kérdezett, magyarázott, a padsorok közt sétált, én - nem tudván uralkodni magamon - észrevétlenül levetkőztettem, kéjes borzongásaim és lelkiismeret-furdallásaim pocsolyáiban fuldokolva egyre szaporább lélegzettel, elboruló aggyal, de megérte, mert akkor ott állt előttem pőrén és eszébe se jutott takarnia előlem szemérmét. Évek múltán betegessé váló rögeszméim által vezérelve megpillantottam ott őt, amint felmerül a kádból, feláll és úgy áll, mozdulatlanul, önmaga is saját bájaiban gyönyörködve, míg a vízcseppek teste hegyes domborulatait követve lassan visszacsurognak a fenyőillatú kagylókád-kehelybe, melyből az imént merült fel - haja most nedvesen tapadt vállára. Akkor akaratom erejével, hirtelen támadt megjelenítési vágyamban a képet titokban a táblára vetítettem és körülnéztem, van-e foganatja: a többség döbbenten bámult a tábla mozivásznára, egyesek kacarásztak, valaki helyeslően bólintott felém, én pedig kimerülten borultam a padra, hogy kisvártatva újult erővel folytassam ocsmány aktivitásom.

Éva most - még mindig a vízben állva - kinyújtottá hoszszú fehér karját, s a tükrös szekrénykéből kiemelte a borotvát, hogy eltávolítsa feleslegesnek tartott szőrzetét. Bal lábát a kád peremére helyezte. Figyelmesen dolgozott, egészen a térdkalácsig, ezután lábat váltott. Óvatosan kaparta végig másik, angyali eredetű végtagját is, néha belemártva a borotvát a vízbe, de az utolsó öblítésnél váratlanul félrecsúszott a penge éle, ügyetlenül oldalt futott, zabolátlanul sebet ejtett Éva hófehér, nyár elején már kreol érzékeny bőrén, nem túl mély szántást ugyan, de nyomában kiserkent a vízitündér vére, s a vörös vércsepp - mérhetetlen gyönyörünkre - elindult lefelé, a színtelenül sziporkázó vízcseppek nyomában - bíbor rakoncátlanságában. Függőleges vörös csíkot hagyott maga után Éva sípcsontján, míg mi ijesztő vérszomjjal párosuló ellágyulást éreztünk, ő pedig timsóért nyúlt az alsó fiókba; timsóért, ez majd csípi, könnyeket csal a szemébe, de összerántja a sebet, elállítja a vérzést. A már száradó vonalkát konstatáltuk mi aznap tanárnőnk harisnyátlan lábán. (Éva csontjaiból faraghatta később kristálytiszta hangú sípját a kecskelábú Pán, hogy elbűvölő zene kíséretében zenghesse az örök szépségeknek szentelt panegiriszét, dicshimnuszait az örökké újjászülető gyönyörökről. Ehhez nem volt elég szimpla vadászkürtje, sután csavarodó kecskeszarva, kicsorduló ökörnyála.)

Karját Éva nem borotválta, az hibátlan volt úgy is, sőt, egyenest vonzóbb fekete pihéivel, ellenben szubjektív tévedésének köszönhetően épp ott irtotta magát, ahol egyáltalán nem kellett volna: szemérmének elképzelhetően hollófekete dús gubancát, mégpedig annak combtőre átterjedő peremvidékét, valószínűleg azért, hogy nyugodtan sétálhasson végig a strandon minimális kötött bikinijében. Egyszer találkoztam vele így, futólag, de azóta koromfekete, borzas sejtett madara mindörökre pattanásig feszülő ideghúromra telepedett, ott gitározott szüntelen, úgy nézett ki - régi tévhit szerint -, elmebetegségig vagy gerincsorvadásig.

Tehát Éva kaszálta dús fanszőrét, pedig hullott az magától is, mint ahogy azon eme, istenekről szóló persziflázs elején mulathattunk, de nem a kívánt intenzitással, sőt évszázadokon át egyre csak burjánzott, mindent befonva, kiirthatatlan kúszónövény, bodorodó szőlőindák, kukoricabajusz és a legvadabb merinó gyapjú módjára. Éva egy szál pengével küzdött az örökletes átok ellen, képzeletemben egyszer őserdeje legsűrűbbjének is nekirontva elkeseredésében, míg lábát - a lecsukott fedelű vécékagylón ülve - mosdó peremére emelte, imígyen végezve e kényes műveletet - eleinte határozott nemtetszésemre, de aztán ráhagytam, mert kisvártatva csaknem sikongani kezdtem az örömtől: amikor a sűrű moha közül, a pigmeus törzsfőnök hihetetlenül bodor és sűrű hajzatából előbukkant a páros szeméremajak két egymáshoz tapadt, enyhén szétváló húsos csigája. Mint két recés sikamlós függönyszárny az izmos, megfelelő pillanatokban eksztázisokban rángó hüvely bemenete előtt. Ó, Éva, Évikém! Éva már nem létező hímenje, régen elveszített szüzessége, testének melege; tolakodó tekintetem górcsöve alatt a táguló hüvely forró radiátor-bordázata, halálprecízen működő nyákmirigyei, méhének egyszer majd új életet magába fogadó diadalkapuja, méhürege, petefészkei, petevezetékei, rögzítő szalagai templomhajója és rejtett freskói - az egész csodálatos és bonyolult szerkezet, tőlünk 2000 tengeri mérföldre levő elérhetetlen szigeten. Pontosan emlékszem, ekkor majdnem elélveztem.

Óra után még csak annyi időm volt, hogy - beszámíthatatlan állapotomban - beosonjak a tanári vécébe épp a tanárok részére fenntartott, egyszerű földi halandó számára a legszigorúbban tiltott nagy magasztos hugyodába, mert ez volt a legközelebb, s ott, a falnak dőlve, nagyot forduljon velem a világ! Észre se vettem az épp akkor belépő, apró, egérarcú, rosszhiszeműek szerint egérszar finomságú, törékeny Teleki tanár urat, akiről azt mesélték, félévszázados savanyú földi pályafutása alatt sikerült elérnie azt, hogy egyetlen egyszer se legyen dolga nővel; zárt ablakú, fülledt manzárdszobájában, az elhamarkodott megöregedés penészes tárgyai közt csak tudományának, a szociológiának éljen, a szigorú önmegtartóztatás sárga lepedőin hálva. Épp ő lépett be, hogy komplett legyen a baj. Teleki tanár úrnak földbe gyökerezett a lába: úgy emelte önvédelmi reflexében vékony, vértelen csuklóját vékony, vértelen ajkaihoz, alig hallhatót sikkantva - ha jól emlékszem -, mint a nők a moziban, valamelyik rémfilm ijesztően csúf, kinyírásig a legválogatottabb rusnyaságokat művelő állati szörnye láttán. Az öreg szociológia-tanár béna lemerevedése nem tartott sokáig, mert karomnál fogva, hirtelen támadt dühében megsokszorozódó erejével úgy penderített ki az igazhitűek amóniák-szagú templomából, aszott fütyürkéik falon lógó porcelán szentélye mellől, hogy alig sikerült felrántanom a cipzárt. Eszembe se jutott ellenkezni: ernyedten tűrtem hadd tuszkoljon be a tanáriba, ahol forró vassal sütötték rám mindörökre a "többiétől megbocsáthatatlanul különböző erkölcstelenség" bélyegét. Anri rosszalóan csóválta fejét, közben röhögött a mája, hiszen nyilvánvaló volt, a mi antipátiánk kölcsönös. HOL VOLT AKKOR ÜBERPIPNER TANÁRNŐ, HOGY VÉDŐ SZÁRNYAIT KITERJESSZE FÖLÉM? Példátlan szemtelenségemért statáriálisan és teátrálisan igazgatói megrovásban részesültem, miután többé szégyenérzet nélkül nem léphettem át a gimnázium repedt küszöbét. Nem is akartam iskolába járni többé, míg egyszerű munkásszüleim, akik, számomra felfoghatatlan módon, a vártnál ellenkező magatartást tanúsítva pártomat fogták, meg nem győztek csendes vigasztaló szavaikkal - itt valójában nem én vagyok a beteg. Akkor szégyelltem magam, ma már nevetek az egészen.

Különben - bizonyos statisztikai adatok szerint - a férfiak 90 százaléka maszturbált vagy maszturbál, akár Marilyn Monroe átváltozott hidrogén-gyapjával gúvadt szemei előtt, minden károsabb következmény nélkül, ha nem vesszük figyelembe a fentebb már valahol feltűnő, a nők számára a teljes élvezetet lehetetlenné tevő korai magömlést, az ejaculatio praecoxot, ezt a komoly kellemetlenséget, mit a gyors, elkapkodott, a lehető legrövidebb úton célba érni igyekvő önkielégítések sorozatai is segíthetnek, ha a férfi közben nem hajlandó megtanulni, tudata alá vonva kordában tartani, rafinált kitérőkkel elodázni saját rapszodikus, szempillantás alatt bekövetkező orgazmusát. Ezen a ponton nyilvánvaló, hogy inkább Teleki tanárúr igyekezett aláásni mélységesen fetisizált társadalmát, amikor öncélúan az önző l'art pour l'art onanizálások körhintájára ült levehetetlenül és élvezkedett a vásárok körbeszáguldó, tátott szájú falován félelemmel vegyes örömtől vigyorgó egoista kisgyerekek módjára, hogy később teljesen elzárkózzon a normális (normális = minimum két embert igénylő) nemi élettől. Egérlyukából kifelé pislogva, a fejlődés alacsonyabb szintjén megrekedve, mély gyűlölettel szemléljen minden szaporodót, élőt, növekvőt, virágzót; lehetőségéhez mérten büntessen meg mindenkit, aki ugyanazt a szennyes önsimogatást műveli, amit ő, de nyilvánvalóan túl fogja haladni bizonyos idő múlva, míg az ő markolászó kezei közt lassan, de végérvényesen elhervad véges, önmagának rügyező és önmagának korhadó szerelemfája, karója, mankója. Igen, ilyen formában Teleki tanár úr - a tornázó lányok után leselkedve - valójában a HALADÁS útjába állt, az viszont ügyet sem vetett rá - a könyörtelenül száguldó idő dieselmasinája úgy kente szét, mint egy útjában ügyetlenkedő, valakinek a valagából kiesett, téves irányban araszoló bibircsókos hernyót. Haragudni nem is érdemes rá, hisz oly szánnivaló. Őt összehozni Pendereczky Évával például maga az esszenciális képtelenség: a velejéig csúfot összekeverni az eszményi szépséggel, a heves esztétikai töltettel teli tiszta csókot a bibir-csókkal lehetetlennel határos, nem is tette meg neki ezt a szívességet soha senki. Évával összehozni, Évával! ? kinek mind a húsz ujjára juthatott egy-egy belevaló férfi? Ennek ellenére úgy képzelem, nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a gimnázium lányainak egy részével együtt néha Éva is a lába közé nyúlhatott mutatóujját ajzottságainak gócpontjára helyezve isteni feszültségének csökkentése céljából, vagy csupán azért, hogy a határokat nem ismerő képzelet múzsáinak puha szárnyain pótolja ki nemi életének többnyire prózaibb realitásait. Vajon kéjesen megborzongotte, amikor az éles penge bőrébe szántott vagy csak káromkodott? Csupálta isteni szőrzetét a borotva? Folyamodott-e banánhoz valaha is? Orvos kollégáimmal néha elmosolyodunk, nem, nem a szülni készülő nők borotválkozásán, hanem azon amikor egy-egy önmagával ,félrelépő" nő mélyéből furcsábbnál furcsább, nem odavaló, gyulladást okozó, orvosi beavatkozást igénylő "elveszett" élvezeti tárgyakat halászunk ki: sebtében faragott fa hímtagokat, kaucsuk használati eszközöket - a phallosz alakú kőidomtól, hideg gránittotemektől a legbanálisabb sárgarépáig. Valaki hitetlenül csóválhatja itt a fejét, pedig így van - tekintse meg valamelyik jól menő nőgyógyász privát gyűjteményét! Nem azt a képtelenséget állítom én itt végtére is, hogy a borotválkozás folyamata a férfiakon kívül a nőket is általában módfelett izgatná. Csak azt, hogy akad ott még a húgycsőből kihalászott hajcsat is...

Bizony, mindebből sejthetően orvos lett belőlem, mégpedig nőgyógyász a sikeres vizsgák után, csupán ezt akartam dokumentálni pár életes példával.

Hogy ezt a pályát választottam, sokszor arra gondolok, azért történt, mert örök életre a nők közelében akartam maradni. Jókora ravaszság, ebben Évának oroszlánrésze van: hogy az ilyen nőket, mint az ÉVAAPHRODITÉMONROE valahogy magam alá rendeljem, élet és halál ura legyek ilymód. Lehettem volna az elvárásoknak megfelelően, reálisan inkább nőifodrász, de engem épp azért is a tudomány vonzott. Még magasabbról akartam magam alatt látni ezeket a mitikus lényeket, még ha egy jókora demitizáló daganatot kell eltávolítani, akkor is. Uralkodni akartam felettük, gátlástalanul legbensőbb intimitásukba hatolni, legbensejükhöz férkőzni - állandósult képzeteimnek megfelelően - épp a Kéj és a Gyönyör nyílásán át merülve ebbe a témába, rákapcsolva magam kiapadhatatlannak tűnő energiám akkumulátoraira. A későbbiekben valamennyit józanodva, megemberesedve, a dolgokat agyamnak tisztán látó, kisebb fennakadásoktól eltekintve elfogadhatóan funkcionáló, konkolyt búzától elválasztó részével helyükre rakosgatva, izmosodásában lombosodó akaratomnak köszönhetően - ellentétben az önmaga választotta úton soha lényegesebben kimagasló eredményt fel nem mutató Teleki tanárúrral, példának okáért - elismert szakember lett belőlem, olyan, aki a leghajmeresztőbb komplikációk előtt sem tántorodik meg, húzódik vissza ijedten csalóka csontteknőjébe, hanem bátran megállja helyét, küzd inaszakadtáig hidegvérrel és precíz megoldásokkal, a megmentendő életért rajongva, ahogy azt a borotvánál is élesebb orvosi kés követeli meg szigorúan ellenőrzött, soha félre nem csúszóan fegyelmezett villanásaival. Ez már nem holmi gyermekkori papázás-mamázás, doktorbácsizás! Most csakugyan itt állok hideg enthuziaszta profi módjára az élet és halál határmezsgyéjén, makulátlan fehér köpenyemben hajamat olümposzi szél borzolja, villámok törnek elő felemelt jobbomhoz láncolt halálpontos pengémből, egyetlen intésemre segédek alakulatai rohannak elő, parancsszóra várva: s én egész méheket és hüvelyeket kanyarítok ki, életet mentek és adok, petevezetékeket igyekezve kidugaszolni, leendő szorgalmas pionírjainkat, rettenthetetlen dolgozóinkat, szorgos munkáskezeinket emelve ki a napfényre, halálprecízen sújtva le az elveszített édennel összekötő utolsó hajszálra a jövő emberkéjét tartom karmaimban és adom tovább tőlem tanuló, hozzáértő, téglákat egymásnak továbbító kezekbe, helyezem a már az anyai méhben ösztönösen jelentkező önbizonyítási vágyában toporzékoló csecsemőt a további gondos folyamatok futószalagára; a tervezés reám háruló "alfaját" vállalva tapasztok az ellenőrizhetetlenül szaporodni törekvő méh szájára legkülönfélébb pesszáriumokat, helyezek be ravasz spirálokat a józan ítélőképességhez szükséges szkepszis megfelelő dózisával és legőszintébb jókívánságaimmal lelkem mélyén. Én, Buzogány Andor, valaha a lehető legsilányabb minőségű, vitorlás-cirkálóm víz alatti részével szüntelen korallzátonyokba akadó, a Bermuda-háromszög hínárjában elvesző, átmeneti osztályzatot alig érdemlő, defektiskolába való, megszégyenített és nyilvánosan kiátkozott matróztrikós tanuló most hasznos rugója és lendkereke vagyok társadalmamnak - én, a nőgyógyász/sebész kentaur, aki szemlélődve, oktatva, kiigazítva, meg-megmutogatva, magyarázva, elméletet gyakorlattal összekötve, maga is dolgozva valójában részt vesz a közvetlen termelésben, a dialektikus, szüntelen gyűrűző alakulásokban egy szebb és jobb jövő reményében! Már egyszer mondtam, amit mondtam. Most saját bőrömön érzem, milyen közel áll az orvostudomány a mitológiához, de erről nem óhajtok több szót szólni. Bocsátassék meg, bocsátassék meg egy kicsit még a gyermekkoromból táplálkozó humorérzékem is, humortalanságom, amelyet talán a születés mindennapi látványa köt össze emlékezetem korai rétegeivel, meg vad romantikus nekigyürkőzéseim, mert olyan ember mondja ezt, aki a lehető legközelebb áll a mindennapos naturáliákhoz, s szüksége van időnként egy kis megtisztító repülésre az eszmék szárnyain. Különben a legvadabb romantika mindig is közel állt a legszívenszúróbb, leghajmeresztőbb valósághoz. Valószínűleg mindennek, pályafutásomnak, az elmúlt időnek, tudatosított korlátaimnak köszönhetően ma már nem tennék kárt a valamikori szégyenemet elhallgatni nem tudó, büntetést követelő és követelésében kielégített Teleki tanár úrban, pedig - keserű könnyeimet nyeldesve gondolatban hányszor homlokon köptem. Sőt, amennyiben találkoznánk az utcán manapság, nyilván köszönnék is neki tartózkodóan és visszafogottan, jól lekötött hátulütőkkel, de az már teljes egészében az én dolgom, hogy esetleges, hogylétem felől érdeklődő manipulatív kérdésére mindössze keresztülnézéssel, egyértelmű fejelcsavarással válaszolnék, mert továbbra is érző ember maradtam. Érző ember mindennapos naturalizmusom gyakorlása közben, mi több: gyarapodó klasszikus műveltségemmel karöltve: változatlanul megrögzött homo aestheticus, ki ugyanazzal az őszinte lelkesedéssel, a már-már patologikus esztétikai élvező dekadens magatartásával, hozzáértő szemében szíve egész leplezetlen örömével, megismerő pillantásával és látó felismerésével tud elidőzni a ginekológus munkafelületéről sugárzó látvány előtt, hosszan és jólesően elmerengni, ha a kép kicsit is emlékezteti a valamikor megtalált, az élet forgatagában később elvesztett, tükrözésre ingerlő, a rútból magasra, szép homlokúra és egyenes tekintetűre kinövő - eszményien szépre. A téma szűkebb körülhatárolásával: Éva a priori, az egész világmindenséget átszövő, energiát adó, az örökkévalóságot magába záró, fenntartás nélkül tetsző, a tetszés-élvezet-gyönyör testvérhármasát önmagába tömörítő, a filozófiai kontempláción túl befogadói kultikus őslényegével emelkedő ütemű dinamikára serkentő sürgető, hímzárlatos világ tengelyét magába foglalni kívánó, pompás kozmikus bimbóit bontogató, kehely-képzetű lótuszvirágára. Sziporkázó harmatcseppek a ravasz megoldású kehelyben. Minő fondorlatok! De nem, ne értsük félre sohasem próbálkoztam ott a helyszínen, nem törekedtem rögtön a férfi- és a női "princípium" azon nyombani "szintézisére". Ekkorra már jól kineveledtem, felfogtam a köldök alattit az aggyal összekötő hálózat egész bonyolultságát, ugyanakkor azonban észrevettem - lankadatlan lélekbúvári energiámnak köszönhetően, hála kimerítő lélektani kutatásaimnak és kísérleteimnek! - eme hihetetlenül szabálytalan, absztrakt mértani ábra egyes legtávolabbi pontjait a legrövidebb úton összekötő átlókat is, ezeket mindörökre bejegyeztem térképembe, s ekkor már jót nevethettem nálamnál önmagukat különbnek tartó, preferansz-preokkupációjú felebarátaim meddőnek vélt szatiriázisomat célozgató élcein, melyekben engem, a közönséges gyepmesteri képzetkörön túl a legkevesebbet kefélő puncimesternek is neveztek , "alesztétának", meg ki tudja, még minek nem: mégcsak legyintenem se kellett, nyugodtan mosolyoghattam az asszonyaik szemében hihetetlen méretűre duzzadó bajszom alatt, hogy most én viccelődjek egy kicsit a rovásukra. A hétköznapok szürke alagútjaiban lerobbant, telivérnek mondható nőik a lehető legnagyobb bizalommal fordultak egyébként teljesen hétköznapi, még talán méreten alulinak is nevezhető átlagosságaim felé, s nekem csak annyi kellett, hogy a bajt kitapintva óvatosan és ráérősen, érdektelenséget színlelően a szűkülő idő törvényszerű sodrására bízzam magam - magamat és a különböző esetek alakulását. Ágyúimból időnként nagyokat lőve az aszexualizált ginekológus tévhitének ingatag várára, néha valóságos vazomotorikus sortüzeket bocsátva észrevétlen, gyakorta a vár urának távollétét kihasználva, a sűrű éj bujaságra serkentő leple alatt. Méghogy a legkevesebbet kefélő pémester? Emberek, vigyázzatok! O tempora, o mores! Ahogy az akadályokat nem ismerő Caligula is mondta volt: hadd gyűlöljenek, csupán féljenek tőlem! Mindenhova belopom magam, mert mint azokban az állandóan felsejlő, mába áttűnő időkben zengte (titokban ironikus célzattal!) az utolérhetetlen Vergilius: a "Szerelem" mindent legyőz. Emberek vigyázzatok, mert hallatlanul pontos diagnózisom: ember embernek farkasa. Oh, idők, oh erkölcsök! Emberek, őrizkedjetek, mert ízlések és pofonok különböznek, rám pedig többnyire csattanó pofonokat, fájdalmas fülhúzásokat mért a sors, miközben én megtanultam várni, kitartóan lesben állni, minden időben váratlanul lecsapni, könyörtelenül törleszteni - most én fogom kocsim rúdja mellé az idő nagy tüzelő kancáját, most én vagyok lépésen, most én énekelek a rácsos vártornyok alatt csak a kiválasztott fül számára hallható frekvenciájú dalokat, s borsot török a reám szabadított vérebek orra alá. Valóságos művészet volt, hogy raboltam el egy időre Überpipner tanárnőt is - csaknem vegytiszta anyaságának fellobbanó oltárától -, meglepetésében kővé meredő, szemét hitetlenségében kimeresztő, megbocsáthatatlanul amatőr, nyurga, szabad idejében méhészkedő üzletvezető férje elől úgy, hogy később maga se higyje el, nem csupán csalóka délibáb volt. Nem, kedves barátom, nem optikai csalódás volt, puszta fikció, az arc elé helyezett méhészháló torzítása, hanem igazi, jól kiszámított csípés - feleséged velem töltötte az éjszakát. De nyugodj meg, mindenkinek jobb így! Tedd azt, amire én képtelen vagyok, a felszín alatt szüntelen háborgásokat idézve elő lelkemben: engedd, hadd vonja be vérző sebeidet az idő sebtapasza, mert tudd meg, az orvosi gumikesztyű nem hagy nyomokat maga után, még rajtad talál csattanni az ostor! Tudod, ahogy orvos kollégáim mondanák: vreme radi za nas. Az idő a mi oldalunkon - áll. Nincsenek bizonyítható új lenyomatok, he?

Méghogy nőifodrász?

Önámítás? Lényegében kit ámítottam az imént, amikor azt találtam, mondani, hogy illedelmesen köszönnék az idejét múlta Teleki tanár úrnak? Hatalmi szempontomból demagógiával határos vegytiszta hazugság: nem tartozik szorosan a tárgykörömbe, de úgy beakasztanék neki egyet a bosszú vak vágyától vezérelten anakronisztikus hátuljába, akkora örömmel, hogy ott elengedhetetlenné válna az orvosi beavatkozásomon túli orvosi beavatkozás méghozzá sürgős, hogy ne mondjak minősíthetetlenebbet. De nyugodtak lehetünk, erre nem kerülhet sor mindaddig, míg nem vesszük fogaink közé elvakultan indulataink zabláját, hogy önmagunkra nézve végzetesen nyaktörő, agyalágyult paripa-nyerítésektől a hetedik bolygóig visszhangzó vágtába kezdjünk. Erre nem kerülhet sor mindaddig, amíg az ész a király, nem az udvaribolond. Míg az ész kibillenthetetlenül üli meg trónját az alantas ösztönök porfelhője felett az élet rodeóján, ahová tág orrlyukain keresztül halálos acetilénlángot okádva, dühében defekálva ront be a nagy fekete bika, aminek az imént - elkapatottságom csúcspontján, józan eszem kudarcában - jómagamat képzeltem. Ennyit még előre kellett bocsátanom a végkifejlet felé vészesen közeledő önműködő sodrásban.