Balázs Attila: Szerelem, szerelem 3.

Mit is mulasztott Éva?

Bizony, sok év múlt el azóta, hogy leérettségiztem - szőrszálon múlott, de leérettségiztem, s ilymód megnyíltak előttem a néha vidám, néha szomorú, vakító sikerélményekkel és szakadékokkal egyaránt kecsegtető/fenyegető jövő, egy sikeresnek ígérkező pályafutás kapuszárnyai, minek következtében elmém felvilágosult, s mintegy visszafelé haladva az időben apróbb gyermekkorom felé, mikor még tiszta egyenes vonalakat tudtam húzni, kezem megszűnt reszketni, hogy ezután már saját kezűleg szabjam ki életem minden kedvező szelet kihasználó vitorláit: akár könnyekkel küzdve is, ajkaimat összepréselve, de nagyon akarjam azt, amiket akarok titokban bízva valami eleve elrendeltségben, miszerint én épp arra születtem, amit elképzeltem magamnak és bizonyos törvényszerű ismétlődésben, miszerint okvetlenül viszontlátom még kihagyott helyzeteimet, berúgom még hátravaló góljaimat. Feleségem nagy gyermeknek becéz gyakran, míg gondokkal küszködő busa fejemre helyezi törékeny, aranygyűrűs kezét, az akkori lángolásaim egyik meggondolatlan pillanatában sugárzó arccal vásárolt tonnányi karikát, mellesleg meglehetősen ízléstelent, s tépelődéseimnek igyekezve véget vetni mondja - az aranyműves kovács és az én ízlésficamom közös műve ellenére - kétségtelenül szeretetteljesen: neked sosem nől be a fejed lágya. Ilyenkor felindultan veszem kezembe finoman egymáshoz kapcsolódó ujjpereceit, úgy szorítom, mintha sosem akarnám elengedni, közben lelkemben borzasztó űr tátong, mint tektonikus mozgások nyomán keletkező szörnyű repedések - valami megfogalmazhatatlan hiány érzete, megfogalmazhatatlané, de félreérthetetlené, csak mintha ezt nem lennék képes bevallani önmagamnak. Miről van szó? Melyik borzasztóan sötét erő miatt kell úgy éreznem, életem mégsem teljes, sőt, bizonyos értelemben egyetlen célt tévesztett képmutató várakozás, leírhatatlanul hosszúra nyúló üres tészta a már-már reménytelennek tűnő beteljesülés előtt pedig látszólag mindenem megvan: rendes fizetésem, hibátlan jégkockák sorozatait gyártó jégszekrényem, távirányítású színes televízióm, hosszú king size cigarettám, lágyan sikló, gyors ritmusváltásokra is alkalmas erős gépkocsim, üzemanyagom, ha isten is úgy akarja; a munkaidő alatti végeláthatatlan kávézások láncának első, reggeli, pontosan érkező karikája, halas szendvicse, joghurtja, rántottája, akármitakarokja, szememszámkívánja. Specializáció után kikerültem vidékre, de azt is kieszközöltem magamnak, hogy immár családosan meglehetősen gyorsan visszakerüljek a régi emlékeket felbolygató városba. Feleségem két gyönyörű szép szorgalmas gyerekkel, okos gyerekkel áldott meg, apjuk hajszálként lassan deresedő fejére szégyent sosem hozókkal, mint tojás a tojásra, egymásra annyira hasonlítókkal, így gyakran jómagam is összetévesztem őket, hiszen egyikük sem lóg ki a sorból, ahogy én lógtam ki valaha szüleim szégyenére, míg meg nem embereltem magam. Most elismert vagyok, mindig is erre vágytam: van érdemrendem, csúszópénzem is, ezt nem is tagadom soha, mert csak a legjobbaknak jár ekkora borítékkal, nem hencegésképp mondom! S mégis: mely sötét erő vezérel vasárnap délelőtti lazító zongorázgatásaim közben a megnyugvást nem hozó disszonanciába? Délután, mikor elviszem fiaimat meccs helyett az ORFEI cirkusz beharangozottan megismételt előadására, vajon mely szörnyű erő láttatja velem gyermekeimet az oroszlán szájában oly kitartóan, hogy alig tudom elhessegetni a rémes képet. Miért emlékeztet a kecsesen felettünk lengő, merészen alábukfencező egyik artistanő, nem a görbe lábú, valaki másra - feleségem mutatóujján beteges szőrközpontúságomban a 7-8 fekete kis szőrszál egészen másvalakiére? Mi hajt arra, miért kell nekem is felsóhajtanom a csalók nagy istenéhez hasonlóan: ó ha velem is megtörténne, akár háromszor ilyen erős bilincs is övezzen! Mely anarchikus harmóniára rontó, házasságtörő, szédelgő terrorista erő lök feslett nők karjaiba, mely pillanatok után minduntalan kifosztva, lelkifurdalásokkal térek haza, mint egy hitványul elcsavargó, eszét vesztette házőrző kankutya még gőzölgő skarlát pöcsével. Az ambalázs? Borotváltassam le feleségemről is a szőrzetét? Még azt hiszi szegény, mégpedig joggal: végérvényesen elment az eszem. Mi igyekszik - könnyen elképzelhetően - ismét szégyenemre, kirobbanni belőlem?

Ambalázs. Mégse; nem az idegen nők kihívó öltözködéséről van szó; mindössze egy másik televízió (NEM az én televízióm) sztiropor habdoboza egy elképzelt szobában: nagy sötétlila szekrény, fonott karosszék, a karosszék támláján hanyagul átvetett női harisnya - mások elalvásai és ébredései. A szoba, melyben egy másik férfi végzi reggeli tornagyakorlatait tenyérnyi anyajeggyel(?) a hátán, míg meg nem érkezik a kissé nyalkás rántotta, amiből - úgy fest - én már fájdalmasan és végérvényesen nem eszek. Erről lenne szó.

Évával nem is találkoztam apja halála óta. Éva apjának valamicskét elnagyított, groteszk Bruno Schulz-ias halála az érettségi találkozónk után következett be, akkor érte el az öreg azt a pontot, amelyen túl már csak a föld alatt folytathatta - gyorsított ütemben - még életében elkezdett teljes leépülését. A lélegzet megszűnte után gyors temetésre került sor, ha jól tudom, 24 óra letelte előtt, de ebben nem vagyok biztos. Annál jobban emlékszem a halott utolsó stádiumát, a betegség utolsó stádiumának végeredményét némán illusztráló, meghökkentően kisméretű koporsóra, a koporsó fölé karcsún és szélesvállúan magasodó Évára, a botladozó, zokogó, kisírt szemű, megtört öreg édesanyját támogató lányra. Az ember azt gondolhatta volna, Éva legszívesebben megszökne az egész ceremónia elől, pehelykönnyű édesanyját a bal, édesapjának azt a nevetséges, ugyanakkor mélységesen megrendítően apró koporsóját a jobb karja alá csapva, de nem: egy óvatlan pillanatban igaz könnycsepp gördült le Éva sápadt orcáján, s akkor mindannyiunk előtt nyilvánvalóvá vált: Éva szívből, őszintén siratja édesapját, s felfogta, ez az utolsó állomás. Siratta édesapját, ezt a körülnyírt, nagy üggyel-bajjal megborotvált kis biblikus szőrmókot, aki - mindent összeadva - a legtöbbet tudott neki mesélni azokról a végérvényesen elveszített időkről, melyeknek pántlikáját már csak vetítőgépbe lehetne befűzni, ha lehetne, miközben megboldogult apjának mesés szőrszálai fenyegető csápjaikkal kinyúltak a viaszos, kissé piszén görög metszésű orrból, dacosan a kápolna mennyezete felé hadonászva az élők iránti keserű gyűlöletükben, felszöktek a kápolna falára, széttéphetetlen hurkot fonva a holtakkal örökre összezáró reteszekre. A túlburjánzó földöntúli vegetáció hatására nekünk is földbe gyökerezett a lábunk, minden hajszálunk az égnek meredt, s esdeklően tekintettünk ekkor örökké remélt megmentőnkre, az ebből a kilátástalan helyzetből is kiutat találóra: ki fájdalmát leküzdve, beletörődően bólintott a temetkezési szolgálat türelmetlenül óráikra pillantgató alkalmazottjainak, akik aztán többé-kevésbé zajtalanul csukták rá az aszott hullára a hordó-visszhangzású deszka szemfedőt, s rakták rá a fekete keretbe foglalt utolsó útjára kikísérendőt Szent Mihály kórházi szállítóágy módjára a kívánt irányba csukló biciklikerekes táltosára. Emlékszem, vigasztalanul esett az eső a kályhafestékes ezüst művirágkoszorúra, élt ennyi és ennyi évet, emlékét a szomorúan aláhulló eső táplálja, s mossa le a plasztikus őszirózsákra ragadó, csökönyösen evilági port. Még az ég is szomorkodott, én pedig - ez is jól emlékezetembe vésődött! - egy útközbeni méretes, az utca felé a kilátást eltakaró síremlék tövében ázott kotonra léptem, s majdnem a nyakamat törtem... A koton mint egyenes alkotói viszonyulást előre megfontolt szándékból gátló tényező, sőt mint bárki élvezetét számottevően csökkentő csúf, nyúlékony, elkötött, körforgást megszüntető, kidurranással, biciklibelsőkörforgásmetabolizmuszárral-zavarral, váratlan zárfeloldással zsaroló mechanikus eszköz. Mit szimbolizálhatott Grifatong Piroska és Arnold szecessziós műemlékétől fél méterre, nem tudom... Még az agyagos föld sem tudott ellenállni az aláhulló esőnek, mert úgy mállott le a sírgödör széléről, mintha minél előbb véget akarna vetni a megrázkódtató kínos jelenetnek. Az elhantolás, elsárblubuttyolás után mi páran, szolidaritást vállalók, megvártuk legnagyobb szomorú szerelmünket a temető kapujában, de ő csak egy röpke pillantást vetett ránk. Meg is eresztettem valami szomorúsággal vegyes biztató mosolyt; ezt később otrombán illetlennek találtam, annyira, hogy az okozott is nekem pár önmarcangoló álmatlan éjszakát, szerencsére ő ezt nem vette komolyan, vagy nem is énrám nézett. Bántott, hogy lehettem ilyen tapintatlan barom; ki akartam villanni a többi közül s lám, ehelyett örökre elástam magam. Tényleg sajnálta az apját, én ügyetlen zöldfülű jószág! Ekkor minden halottam iránt őszinte fájdalmat éreztem, menjen Éva is nyugodtan a föld alá az ő halottjaival, hiszen ők mások, s bántott az, minek vettem be Évát a halhatatlanok közé - hisz élek-e én olyan sokáig: addig, míg valóra nem válthatnám terveimet? Ő nyugodtan röhöghet örökkévaló markába. Ha pedig egyszer megöregszik, arcát mély barázdák szántják keresztül-kasul, melle meg kis fonnyadt tökké lesz, vagyont érő feneke megereszkedik, ő legalább sarkítottabban foghatja fel a romlás fiziognómiáját, s ha útközben - felfogván mindezt - önkezűleg vetne véget e megállíthatatlan folyamatnak, hát, béke poraira, voltak gyönyörű, felfokozott percei. De lehet az is, ha már vénülő kezemmel akadok rá száradó kezére, egy utolsó nagy nekilendüléssel még belesúgom mindezt fülének hervadó kagylójába, agyának repedező kupolájába, hadd tudja, mit mulasztott, mit éreztem iránta, s sosem legyen nyugta. Pedig mit mulasztott?

MIT IS MULASZTOTT ÉVA?
ELKÉPZELHETŐEN SEMMIT.

Semmit, mert egy borongós délelőttön, amikor az ember mozdulatai lelassulnak, szemhéjai horgászzsinór végére akasztott ólomnehezékekként gravitálnak a homályos tófenék felé, s csakugyan nem jut más az eszébe fehér hasukat feldobó, iszapízű halakon kívül a hínárban, romlás és elmúlás, a lapok is csak összevissza kacsáznak nagy uborkaszezoni kínjukban és nem tudnak összehozni egy rendes ismerkedést se, csupán traktorokat árulnak ismeretlen személyek pár sorral lejjebb a rossz minőségű papíron, kupeckodnak, de azt is határozatlanul és tétován, a mozik sem tudnak összehozni szégyenszemre legalább egy rendes kefélést a nyári melegben ásító, kövér szúnyogokat lapító közönségüknek, pedig kitartóan lovagolnak a témán, mintegy periferikusan érintve azt a nyári holtszezon celluloid-forgalmazói, hasbeszélői, s mindezen az a hír sem változtat, hogy milyen meghökkentően sokan fulladtak már vízbe az idén, mert mindennek a tragédiáját a nagy forróságban lehetetlen átérezni, most, mikor mindenki nyaralni megy és senkivel sem történhet ilyesmi, s még a valahol távol - ki tudja milyen okból - folytatott háború csupán mellékzöngének tűnő, húsba-velőbe fúródó golyói is megállnak a rezgő, állóvíz felett köröző kánikulában, nem segít a koffein sem, a hideg sör se, mert mégjobban elaltat, tehát az ember legkevésbé számít sorsdöntő meglepetésre, mert mindenki beásta magát a hűvös földbe, s senki sem hajlandó támadásba lendülni, sőt elmebeteggé nyilvánítja a támadásba lendülőket, mert hogy lehetnek ilyen hülyék, miért nem nyugszanak ekkora hőségben stb. - Szóval, amikor a rendelő ablakát csapkodó nyári zápor sem hoz számottevő megkönnyebbülést, akkor kerül sor a váratlan fordulatra: épp háttal álltam a rendelő ajtajának, s azon gondolkodtam, ilyen körülmények közt valószínűleg nem is történhet semmi, hisz mindenki beásta magát és isten is megfeledkezett rólunk, s lankadtan hallgattam a távolodó vihar távolodó bágyadt dörgéseit, amelyek egyetlen villámhárítót sem vehettek komolyabban igénybe, mert nem is lehetett céljuk, mitöbb, a határban a kukoricát se öntözték meg, az éltető nedv után sóvárgó, haldokló hajszálgyökereket, mert minek is, csupán pusztító jégesővel fenyegettek kongó üres hordóikból, amiből aztán lett is valamicske jég, az alapos taroláshoz untig elég, pedig ahogy az újság írja: a meteorológiai állomás alkalmazottja észrevette a közelgő veszélyt, ő észrevette, nem is a közlekedési rendőr, de már nem volt mit tennie, életében egyetlen egyszer sem sikerült szétlőnie a kísértetiesen föléje gomolyodó felhőket - szóval azon a sorsdöntő délelőttön, amikor legszívesebben egy kis frissítő jégért langyos poharamba, adtam volna cserébe bármi villámnak fittyedt fütyülőmet, látogató híján teljesen megfeledkezve időgépemről, festői vásznamról és boncasztalomról, a nőgyógyászati szék szörnyen tágító kerekéről és fényesen gördülő instrumentumaimról, akkor halk kopogást hallottam, amiről nem is sejthettem, épp annak a nőnek felbukkanását jelzi, akit tanuló éveim alatt, kisinas koromban akkora erőfeszítéssel igyekeztem háttérbe szorítani, hogy annál nagyobb fájdalmat életemben nem is tapasztaltam: Éva állt előttem, rendelőm valószerűtlen sterillevegőjében megintcsak mintha az égen úszó felhőkből pottyant volna elém, Éva nyergelte meg a nőgyógyászati rögtönítélő törvényszék paradox módon kengyeleivel égnek meredő falovát, kissé hátrahúzott testtartásban, mintha valaki félrevezette volna, bemagyarázta volna neki, hogy ezt a vad vágtát meg lehet állítani - pedig ekkor már nem volt rá mód, a dolog végre a maga jól bevésődött kerékvágásában kezdett haladni, hiába akarta volna bárki is megrántani a gyeplőt. Ezen már nem lehetett segíteni. Pedig nem is akartam rögtön, kormosan, örömtől ragyogó arccal alászállni hallatlan kincseket tartogató tárnáiba, csákányommal és homlokomon világító lámpámmal, előre vetülő fénypásztámmal: legelőször langyos vízben fürösztöttem volna meg, megfésültem volna vízcseppektől csillogó kibodorított hajtincseit, befújtam volna a felejthetetlen perceket megismétlő boszorkányillatszer csodálatos balzsamával, Stravinskyt raktam volna fel félerőre állított lemezjátszómra, visszahúzott mechanikus karral, így a lemez sose jár le, önmagamat is beillatosítottam volna - ilymód készülve fel megismételhetetlen menyegzőnkre, míg Éva még mindig úgy tett, mintha nem akarná felismerni nagy magasztos ok-okozati összefüggésünket, életünk grand guignoljának egyetlen hatalmasan tiszta kicsúcsosodását - az Egyetlen Nagy Szükségszerűséget.