Balázs Attila: Szerelem, szerelem 4.
Azon a szükségszerűen szerdai napon...
Azon a szükségszerűen szerdai napon, amelyik kezdetben egyetlen postillon d'amourral, szerelmi postással sem kecsegtetett, de végül az összedőléssel fenyegető fapálcikák várából kirántotta nekem - minden postás nélkül - a legértékesebbiket, Évával egymás mellett haladtunk végig a párhuzamos fasorral szegélyezett sugárúton, el a kaszárnya épülete előtt, ahol az őrszemnek Éva láttára leesett az álla, majd el a gyógyszertár nevetséges gipszfigurája, gipszmérleget egyensúlyozó gipsz-szobra előtt is, egészen a volt gimnázium toronyglóbuszáig, mintegy visszamasírozásként az időben, de olyan menetelésként, amely egyikünknek sem esik nehezére, sőt: kellemes emlékeket ébreszt, miközben a felhők közül előbújó, egykor Aphroditét Héphaisztosznak beáruló nap (nap mint nap) érdeklődéssel figyeli minden lépésünket: Évának azt hazudni, hogy bedöglött a kocsim, olcsó húzás volt, de ő - első meglepetésén átesve? - nem vette ezt rossz néven. Talán a kocsi tűrhetetlen olvasztókemencéjére gondolt ebben a nyári melegben. Az elmúlt éveket felelevenítve leginkább Überpipner tanárnő felől kérdezősködött, így kerekedtek - saroktól sarokig - egyre sikamlósabbá váló fondorlatos történeteim, amelyekről manapság nem is tudom már pontosan, mennyi lehetett bennük a valós elem, mennyi a pusztán céltudatos, de reális feltevéseken alapuló valótlanság - s így sétált el Éva Boccaccióval a benzinkút előtt. Így jutottam el - Éva karcsúságát Überpipner tanárnő zömök testiségéhez hasonlítva - egészen Éva vonzó testiségéig, az engem a tanári vécéből kipenderítő, egérarcú Teleki tanár úrig, az öregtanár mulatságos figurájáig, miközben Éva olyan jót nevetett, hogy nem lehetett nem érezni annak visszajelzését, miszerint jó úton haladok, nem vaktában tapogatózok a sötétben, rövidesen célba érek: a dolgok régi jó, gimnáziumi megfordított logikátlan sorrendjében a nyereményt már láttam, most meg is kell nyernem. Éva is tudta ezt, de még halogatta a dolgot, késleltette a befejezést, talán rosszat sejtve érzékeny női ösztönével, valami gyászosan elfogadhatatlant, groteszkül megmagyarázhatatlant, ami közénk telepedett, de már nem tudja elejét venni végérvényes bukásunknak. Irodalmi kísérleteim felől érdeklődött, mintegy mellékvágányra terelően, én pedig biztosítottam afelől, hogy a groteszket igencsak kedvelem még életvitel gyanánt is, de aztán nem fejtegettem tovább - nem bontottam ki azt a képet, melyben torzóban maradt mellszobrom, fogai közt tartva az ÖRÖK írót, fehér márványlap - a szüntelenül ellebbenéssel fenyegető fehér papírlap - fölé hajolva eszeveszettül lektorálja a történelmet, belső gyönyöreinek ingó talapzatán, minden ötletszerű szabad változtatás jogát fenntartva a sivár tényekkel szemben, míg le nem sújt várhatóan a hatalmas irányított kalapács, hogy töretlennek hitt lendületeimnek csak hitvány cseréptörmeléke maradjon. Mert én lennék az a gipszangyal a gyógyszertár ablakában? Különben is, mit keres az igazság istennője a gyógyszertár kirakatában? Talán a - ki tudja, hányadik - lehetséges gyors metamorfózisán áteső Gyógyistenem viccelt meg puszta szórakozásból?
Nem, ezekről a legbelsőbb, számomra is alig érthető szimbolikus dolgokról nem szóltam egy szót se neki, annál többet meséltem elkészülni sosem akaró, a tintahallá változó kagyló-szerelme iránt megenyhülő APHRODITÉ-ről regélő, még íródó regényemről, miközben arra kértem Évát, legyen a modellem: ilymód egyre sűrűbben szőttem körül magát Évát, a sugárzó lényét érintő legistenibb válogatott jelzőkkel: a legszebb idézeteket és szóképeket halmoztam lába elé, tudván tudva, ezzel ezt a nőt nehezen vakítom el, de nem voltam képes uralkodni magamon, felgyorsuló dadogó sebességemben csak fűztem-fűztem a szuperlatívuszokat egyetlen vezérelvemre, a mellettem haladó, észbontóan szép, meghökkenő nő tökélyének rezgő fonalára, csak kapkodtam magamból kivetkőzve, mint Bernát a mennykőhöz, míg valami egészen fals zenét nem sikerült kicsikarnom, olyat, hogy ma sem tudom pontosan, miként nyertem meg ezt a teljesen reménytelenné váló csatát. Úgy tűnt sikerült mindent elrontanom, mindent, amit a rendelőmtől eddig a pontig sebtében felépítettem, s átkoztam magam, de egyszerűen képtelen voltam abbahagyni - valószínűleg ez mentett meg! Mondom, ma sem tudnám - minden tapasztalatom ellenére - egészen pontosan megmagyarázni egyes női lelkek kibogozhatatlan útvesztőjében, útvesztőjének melyik pontján lehet megfordítani a kedvezőtlen alakulást, nekem miként sikerült ekkor véleményem szerint a sírból visszahozni ezt a helyzetet, de sejtésem szerint az történhetett, hogy a hirtelen egyenes támadásra Évának ellentámadással kellett válaszolnia, ilymód kénytelen volt kinyitni védelmét - megmutatni a mögötte rejlőket. Gerjedelmemet a számból a sebtében elfogyasztott mentolos cukorka ellenére is gátlástalanul áradó alkoholfelhővel hozta összefüggésbe, amire én azzal válaszoltam, hogy tudtommal ő sem veti meg néha, különben jómaga is tudja, az alkoholtól bizonyos pillanatokban az ember keze megszűnik reszketni, agya is tisztábban Iát. Jól tudja ő ezt, mondta, de arra célzott, hogy én többet ittam a kelleténél, minek ilyen rekkenő hőségben, egyébként nem is tudhattam látogatásának tervéről, válaszom egyszerű közhely. Az egyszerű az tetszik, replikáztam nyomban, hogy közhelynek közhely, az igaz, de nem baj. A váratlan látogatásokra pedig mindig számítani kell. Relatív az igazság kritériuma, mondta... Ahol én szépségről beszéltem, ő ott tompítani igyekezett; ahol utolérhetetlen szépségről papoltam, ő ott a rútat emlegette, mindinkább belefeledkezve a játékba. Önmagát ócsárolta, egyre többet szólva önmagáról, önmagával kapcsolatos elképzeléseiről, sőt kételyeiről - s akkor végre beszélgettünk, egyre spontánabbul, a mondatok végre simán gördültek ki a számból, miközben észrevettem szemem sarkából: Éva egyre kíváncsibban figyel. Aztán ő beszélt, s én álltam lesben. Aztán én álltam lesben, s ő beszélt, némi provokáció után önmagát vonva be a játékba, így valójában nem is okolhatott engem azért, hogy ő most itt fokozatosan megnyílik előttem. Amikor ezt felfogta, hirtelen elhallgatott, majd elnevetve magát, a bordáim közé bokszolt, mintha mi most egy osztályba járnánk a gimibe és csodálatos haverok lennénk. Ezzel fel is olvadt a jég, s forrás buggyant ki belőle.
- Csakugyan olyan szép lennék? - hunyorgott rám ravaszkásan.
- Nem, rémisztően csúnya vagy - feleltem.
Órák hosszat bolyonghattunk a város utcáin egymásra találásunk nagy örömében, közben beszélgettünk mindenről, s mindebből - mégiscsak be kell vallanom - én nem tudtam meg oly sokkal többet a már birtokomban levőknél, de végre Ő mondta nekem, és már az is nagy öröm volt, ha csak bólintott helyeslően egy-egy vele kapcsolatos feltevésemre. Beszélgettünk múltról, jelenről, kirakati cipőkről, könnyű szandálokról, miközben az emberek kíváncsi tekintete elől ösztönösen kisodródtunk a város peremére, ahol egy nagy P-betűs táblánál köntörfalazás nélkül rákérdeztem:
- Tudod-e, melyik a legszebb női név?
- Ugyan melyik? - kérdezte érdeklődően.
- Az, amelyik ezzel a betűvel kezdődik - mutattam a P-betűre.
Kapcsolt. Éppen az? Ez tény - válaszoltam. Akkor miért nem merészelted kislányodnak ezt a nevet adni? Mert két kisfiam van: Ja, persze. Mellesleg, jegyeztem meg, nem úgy hangzana, hanem így: Pínea. Nevetett.
- Mondd - kérdeztem -, te tudtad, mikor rendelek? - Fontos?
- Lényegtelen - nyugodtam bele egyelőre.
Váratlanul mélyen a szemébe néztem. Ezt a kis daltöredéket neked ferdítettem össze régen:
Úgy néztél ki a gyászfekete ruhádban,
hogy menten elgáncsoltalak volna a kiskonyhában
fenn az ágyban...
- És azt hogyan tetted volna?
- Bárhogy, mert mindent szabad, ha mindkét fél örömét leli benne.
- Akkor most el is búcsúzhatunk.
- Remélem, nem örökre - szorítottam meg a karját.
Éjszaka nehezen jött álom a szememre, még a könyvek könyve se tudott igazán lekötni, a cselekményes kereszteződések minden változatát kimerítő, lehetségest és lehetetlent szétválaszthatatlan egységbe kovácsoló, minden emberi képzelőerőt felülmúló görög mitológia sem, örök szerelmem, ez az oly sok szereplőt felvonultató, hogy véges emlékezetének köszönhetően az ember állandóan újrakezdheti olvasását; a szárnyait bontogató Néritész, a csodaszép kis kagyló, aki szinte kínálja magát valódi tüdőszárnyak után való sóvárgásában, hogy bonckéssel feszítsük fel kemény burkát, vágjuk át inait fél citrommal a kezünkben. Mindez most nem érdekelt, mert egy ollóit csattogtató, meglehetősen hosszú testű, lángok felett Éva ruhájának színére emlékeztető rákot vettünk űzőbe, s a következő pillanatban ott ülünk ezekben a forró nyári napokban áhított tengerpartunkon, nagy égkék, sósvizű karszt-dézsánk mellett, és kétértelmű hangokat hallatva szürcsöljük ki a rák törékeny, finomművű kupáiból a szánkban szétomló zamatos húst. Összekoccannak a kristálypoharak, meg a kikötőben a csónakok korsói. A füstöt vágni lehetne, ha nem lennénk kerthelyiségben. Mámorunkban az asztalok felett és alatt az ujjak összefonódnak... Az éjszaka csendjében kinn az utcán ágyunk alatt a köztisztasági vállalat dolgozói csavarják hosszú, csúnya, tekergő csöveiket az erős nyomású vízforrásra, hogy a szikkadt aszfalt után az égről is lemossák az ablakaink keretébe foglalt sistergő csillagokat - hosszú felszabadító álomba merüljünk. Felér-e a hosszú gumicső a csillagokig?