Balázs Attila: Szerelem, szerelem 6.

MAGYARÁZATAIM (...mert a ciprusi Amathuszban szakállasan is ábrázolják a bujaság istennőjét.)

A szomszéd erkélyen nevelkedő, szegett szárnyú, korláton gubbasztó, vaksi krédlikakas berzenkedő rikoltásaira léptem ki az új hajnalt sejtető néptelen utcára, s indultam el a felettem kifeszített, jól ismert, de asztronómiai érdeklődéseimet most hidegen hagyó csillagos ég alatt a megtévesztő manőverként másik utcában hagyott gépkocsimig. Majd valami értekezletet kell hazudnom, miután elcsábított a társaság valahova, ahonnan nem tudtam időben hazajutni. Még jó, hogy az elmúlt est folyamán Éva anyja nem csöngetett ránk, mert ő ismeri feleségem, szoktak találkozni a fodrásznál, főleg mióta az öreg csaj, felocsúdva holdkóros vegetálásából, elkezdett egy kicsit többet adni magára. Az ördög sosem alszik, Nórának pedig jobb, ha mit sem tud az egészről. Ha nem a telefon csöngött volna ugorhattam volna fejest a szekrénybe... Éva már a falnak fordulva aludt, amikor elbúcsúzni igyekeztem tőle, így csupán alig érthető mormogást sikerült kicsikarnom belőle: semmi biztatót, semmi megnyugtatóan konkrétet, csak egy halvány búcsúcsókot - egy felet. Tehát, számban kesernyés ízekkel botorkáltam le azon a pár lépcsőfokon, miközben majd a bokámat törtem, mert nem találtam a sötét lépcsőházban a kapcsolót, nem volt ott a megszokott helyen, aztán meg, az utcára kiérve, azt sem tudtam, jobbra induljak-e vagy balra. Teljesen elfelejtettem, pontosan hol is hagyhattam tegnap még kizárólag imádott, hófehér, hosszú fényes nikkel-autómat, az autót, amely a megtalált, aztán csakhamar elveszítettnek vélt Évához mérten most - kimondottan rossz hangulatomban -, az ég legmagasabb pontjáról lenyilazott aláhullásomban mindössze egy rakás kimustrált füstölgő bádognak és négy kongóan üres gumiabroncsnak tűnt. Én lehettem az ötödik kerék. Azért mégis megkerestem, inkább rend kedvéért, miközben az Évával való szeretkezésem utolsó monumentális mozzanatára gondoltam szüntelen, ezt próbáltam kielemezni, odáig jutva, Éva mindig phallosz-hiányban szenvedhetett, abban az ősrégi hermafrodisztikusan kétnemű tökély utáni sóvárgásában, amit az ógörögök oly hiánytalanul tudtak ábrázolni gyönyörűszép fütyürkés isteneik és csüngő phalloszú tökös istennőik személyében, kiket játékos elméjük teremthetett agykérgük izgalmi állapotában, csillapíthatatlan szintetizáló vágyukban - kentaurjaik képmására. Lelki szemeim előtt látom a kis piros műanyag-szandálkákban szaladgáló, egy óvatlan pillanatban - apjára rányitva - apja harsányul csobogó húsos függelékére, a sors igazságtalan önkényeskedésére döbbenő Évát, miután rajzórán akkora lőcsöt kanyarít édesapja szögletes tetőtől-talpig portréjának, hogy attól a tanító néninek is eláll a lélegzete. A kis Éva később a tanító néni igazságérzetében csalódva könnyes szemekkel követelhette már akkor a betegség csíráit magában hordozó, őt valamikor nemző szülőjétől annak az iskolába való azonnali bemenetelét és annak a valaminek azonnali megmutatását, mert a tanító néni, szó, ami szó, tudatlanságában talán, de totálisan mellébeszél. Később felcseperedett páratlanul szép nővé érett, de a tudatalattiba mindörökre bevésődő hiányérzet maradt: Éva emancipált intellektusába még az orvostudomány mai, hétmérföldes lépései ellenére is betölthetetlen lyukat rágott a tudat mélyrétegeiből felszivárgó maró sav, mert minden bravúros tumor-kiemelés, szívretorikai koszorúérdigressziós by pass műtét és minden lehetetlennel határos, a lehetséges határait hallatlanul kitoló, őszinte elismerést érdemlő plasztikus sebészeti csúcseredmények ellenére is képtelenség a test bármely másik részéből akkora pótló részt kiemelni hogy a - tapasztalatom szerint szerfelett érzékeny, de nagyságára nézve ebben az esetben csupán elhanyagolhatóan átlagon felüli csiklóból valamirevaló hímvesszőt varázsoljunk. Ez képtelenség és passz! Nem is a kiemelésben van a probléma, de ez laikusok számára is világos. Nem is az önmagában hiányos, androgin-tabletták serkentette küljegyi, ovidiusi metamorfózisban, hanem a sebészkés "objektiválta" tárgy életre keltésében, elfogadtatásában, ez nyilvánvaló. Miként leheljünk bele életet? - teszem fel költői pátosszal a nagy kérdést, a nemiszervek bonyolult szerkezetének minden apró fogaskerekét, az orvosi utánzáslehetőségeit a legbehatóbban ismerve. Hogy keringjen a vér, miként kapcsolódjanak a finom idegszálak? Ebből ennyi elég is, nem akarom megírt dolgozataimat elmesélni, azokat, melyekben kizárólag azt fejtegettem, mit miért nem lehet, közben azon kaptam magam rajta, egyre inkább átcsúszok az irracionálisba, ahol a határok ugrásszerűen, ijesztően kitágulnak, és az ember átlépi a titkok kapujának függőleges lándzsáit... Olyat viszont láttam már, kedves csodálkozó barátom, saját két szememmel, ez nem is számít roppantul új dolognak, miként pótolta egyik kollégám az ülep szövetanyagából X.Y. közéleti munkásunknak az egyik balszerencsés, délutáni csináld-meg-magad akcióját követően a tenyerén keletkező tátongó lyukat, miközben én, hogy etikus magatartásom látszatát megtartsam - isten bocsássa vétkemet! -, kiszöktem a folyosóra, hogy ott robbanjon ki belőlem a csillapíthatatlan nevetés, arra gondolván, hány mit sem sejtő emberrel fog még majd ezzel az új kezével kezet emberünk felfelé ívelő pályafutása során. Érteni kell a fúrógéphez... Hah! igazságtalan dolog, mert bárkivel megeshet, aztán meg nem is olyan nevetséges. Különben ezek a lényegtelen kitérők úgy hullanak ki forgás közben az Éva és köztem történtek kettéváló tengelyéből, akár holmi laza alkatrészek. Szóval, az utolsó, fürdőszobai zárójelenet kapcsán minden vulgarizálás nélkül állíthatom: Éva férfiasságommal azonosulva, szavamon fogva engem, szó szerint is - emelkedetten belém élvezett - minden szempontból engem használva fel erre - mint volt átadót, és immár a labda birtokában, mint a játékban egészében alája kényszerített, leszorított befogadót, ki szájtátva várja sorsa beteljesülését, az anyag (ilyképp cenzúrált anyag?) körforgásszerű visszatérését a nagy pipetta alatt. Nem a lealacsonyítás bántott, mert önmagam szemében nem is alacsonyítottam le igazából magam: inkább akkor lettem volna megbocsáthatatlanul következetlen, ha nem segítem szeretőm rejtett vágyainak kiélésében, nem vállalom a kívánt szerepet, amire amaz a másik elképzelhetően alkalmatlan - Éva valószínűleg nem is merte soha megkérni ilyesmire. A baj viszont ott kezdődik, hogy az ilymód kielégített Évát nem érdekelhettem tovább, egyszerűen fal felé fordult és elaludt, engem pedig otthagyott sebesülten a kövezeten, meglőve, egyetlen vigasztaló búcsúszó nélkül, habár tudta, nem fekhetek mellé vissza, el kell mennem. Könyörtelen gesztusából meg kellett értenem, beláthatatlan időre elég is volt az egészből. Gyanítom, az történt, azzal lettem annál a másik hajthatatlan férfiúnál hirtelen három fejjel alacsonyabb, hogy túl könnyen adtam meg magam. Ez lehetett a dologban. Sőt, van egy sanda gyanúm, szörnyen elviselhetetlen, mely szerint nem is én feküdtem ott Éva képzeletében a fürdőszoba jéghideg csempéin, várakozó mozdulatlanságba dermedve, veséim egészségét kockáztatva, hanem valaki más - ebben azonban nem lehetek biztos. Ember legyen a talpán, ki ezt nyíltan beismeri (önmagának). De mégis: Éva fantáziájában épp az a másik feküdhetett tágra nyílt szemekkel alatta, sejtem, épp az én legyőzhetetlen ellenfelem, akit Éva szimbolikusan is maga alá szoríthatatlanságában még hatványozottabban szeret most - mert be kell látnom, csupán egy kis törlesztő viszszavágás kérészéletű eszköze lehettem én az isteni Évának egészen mást megillető életében. Nem várt tetőfokra hágó, de mégis csak röpke flört, tudományos fantasztikum, miután a mór mehet. A csuklójánál fogva térdre kényszeríthetetlen vitéz marad, a mór pedig megy is, kocsija után kutat a kivilágítatlan utcácskákban, s nagyot rúg belé keserű dühében, amikor megtalálja. Kisemmizetten, mert ebben az egészen keserű viccben, kedves fülelő barátom, ebben az volt a legkeserűbb, hogy is mondjam, pontot próbálva tenni nagyon is valószerű feltevésekre alapozott okfejtéseim végére, ebben az volt a legbántóbb - nem bánom, ha ki is nevetsz -, a legszánalmasabb: Éva épp kikristályosodó gondolataim középpontjából lőtt vissza rám, ezáltal részben meg is valósuló gyönyörű terveim dús fanszőrének rejtekéből, a legdúsabból, melyet valaha is láttam. Éva szőrzete úgy, mint hihetetlenül sűrű szakáll, lógott a szemembe, s megtévesztően eltakarta előlem Éva igazi arcát: hagy nem vettem észre, Éva cigány, s nem fogja viszonzásul megengedni az ÉN legrejtettebb vágyaimnak szabad kiélését - a mélypontról menesztve engem, mielőtt tehetségem teljes gazdagságában kibontakozhatott volna. Ne légy ilyen, Éva! Ha ennyiben maradunk, becsaptál. EL INNEN!

- Viszlát vagy ég veled?

- Menjél csak haza szépen, s próbálj elfelejteni mindent...

Gázpedálra taposva, míg a félhomályba burkolózó házak elsuhantak mellettem, valamelyest lehiggadtam, s a szomorúságom megfoghatatlanul más szomorúsággá alakult át. Mert az embernek könnyen fellángol az önérzete, ha kiteszik a szűrét, s akkor azzal vigasztalja magát, vannak még szép nők a világon, így dacosan: ÉVÁNÁL EZERSZER SZEBBEK IS!!! S nem is tudom, mit találtam benne oly különöset, mikor az a kis gesztenyebarna nő, rendelőmben a napokban feltűnő kis barnaság Évától szebb is, okosabb is, ha jobban megnézzük. S milyen ígéretes!

Így valahogy nyugtattam magam: Éva például csak azért emelkedik ma is messze az átlag fölé, mert nem tudom arcáról lerántani kamaszkorom szépítő fátylát. Nyílván ez lehet a dologban. Most megtörtént, ami megtörtént, ezzel együtt le is csúszott a hályog tárgyilagosságra törekvő szemgolyóimról - kihevertem gyermekkorom megrázkódtatását, szabad vagyok! Utána fájni kezdett megint ez a szabadság, és megint Éva után sóvárogtam, közben képtelen voltam felfogni, alakuló szomorúságom kvintesszenciájára. Hogy ne nyújtsam: ma már, szinte maradéktalanul kiheverve Évát, pontosan látom, mit is sajnálhatok valójában - mert szó se róla, egyetlen jó barátom, egészen rendkívüli jelenség volt az a Pendereczky Éva! Ilyen istenség nem is maradhatott örökre a tulajdonomban. Nekem is megvolt az ötpercem nála, s boldog lehetek, annál is inkább, mivel mára a hiányérzet szabatosan megfogalmazódott bennem. egyedül azt sajnálhatom, nem akkor történt meg velem és Évával mindez, amikor legtöbbet jelentett volna számomra: történetesen épp akkor, azokban az időkben, amikor Teleki tanár úr megszégyenített, amikor még a gimnázium padjait koptattam nadrágommal. Akkor jelentett volna számomra legtöbbet. Mint gyermeket - feltehetőleg - otromba tréfájától is megkímélt volna. Vagy az lett volna az igazi tragédia? Gondolom, ha Éva is kímél? Mindegy. Ezzel véget is érne a történet, a többi csupáncsak halvány utójáték lehetne, ha nem torkollt volna a lehető legértelmetlenebb eseményekbe, mit emberi agy kitalálhat - ha a szereplőkkel együtt a kórus is megelégedett volna tisztán erkölcsi bukásommal, nem maradt volna csökönyösen ott a színen, hogy a vért követelő, füttykoncertező, székekkel akaratosan csörtögő, leszakított széktámlákkal, minden emberi formájukból kivetkőzve, fenyegetően hadonászó becsapottnak érzett közönség részére halálhörgéshez hasonló és a legalantasabb emberi ösztönöket kielégítő befejezést produkálja, a legszörnyűbb hangokat facsarva ki egyetlen fals torokká olvadva, felejthetetlen zűrzavart keltve, miközben egy vaktában elhajított, politúrozott könyéktámasz a legfiatalabb bariton puha halántékának csapódik, ettől ő ájultan hullik a földre, s akkor végre kibuggyan forrón és vörösen az agyvelő cseppjeivel keveredve az áldozat rángó haláltusájában kispriccenő vére, egyenest a gyönyörükben artikulálatlanul makogó, karjaikat szomjasan kitáró nézőkre, púderfelhőikre, otthon letagadott, vérben fetrengő képzeletükre, groteszkül illusztrálva, miszerint a (latens) vámpirizmus is egyidős az emberiséggel.

AZ IDEGEN FÉRFI BOSSZÚJA

Hogy melyik jól értesült forrásból szivárgott ki a hír, fogalmam sincs: az idegen férfi küszöbömig merészkedett, sőt - kopogás nélkül - berobbant otthoni dolgozószobám hermetikus csendjébe, dühétől elborultan, teljesen beszámíthatatlanul hadonászva a tintatartót is fellökte, a tintatartót, amit én nem löktem fel tíz éve, igaz, nem is használom. Négy heves mozdulattal tépte szét kedvenc, pedánsan aláhúzgált, széljegyzetelt ógörög mitológiámat, örökírómat öngyújtójával akarta meggyújtani mert csak itt firkálgatok (onanizálgatok?) -, szerencsére kifogyhatott belőle a gáz. Éva elmondott volna neki mindent? Próbáltam csillapítani, de hasztalan, mert tetőtől talpig elöntötte a legsötétebb indulat, annyira, hogy majdnem megfulladt összefüggéstelen ordítozásában, amiből mindössze annyit sikerült kivennem, én egy utolsó sarlatán csirkefogó vagyok a legkurvábbikak közül, utolsó erkölcstelen pimasz tróger, bomlasztó elem, bolond vagyok és be kellene zárni, viszont ne féljek ettől, nem kerül rá sor, mivel ő, ő itt a helyszínen fog agyonütni. Hiába magyaráztam neki, hogy kár a gőzért, Évával mi azonnyomban le is állítottunk mindent, mielőtt túl messzire sodródtunk volna, én kicsinységemmel nem zavartam meg komolyabban ott semmit, beszélgessünk, mint férfi a férfivel, meggyőződésem szerint ezek után Éva még jobban fogja szeretni stb. - hidegvérrel igyekeztem csillapítani, de csak bámult rám értetlenül. Én sem értettem, valóban miért is borult ki ennyire, miért vagyok én az erkölcstelen, hisz, azóta megtudtam, ő is nős - ő neoklasszikus, súlyos borostyán-hamutartót, s vágta vele teljes erejéből tarkón, majd rögtön utána fejtetőn az ismeretlent, amitől az megperdült tengelye körül, de nem esett össze: másodperc töredékéig vérbe boruló fejjel farkasszemet nézett iszonyattól elsápadó asszonyommal, aztán - valószínűleg attól tartva, hogy menten elájul - menekvési ösztönének parancsszavára, búcsúszó nélkül kiugrott a csukott ablakon. Meg akart szökni, de a sarkon összeesett - agyrázkódással és komoly vérveszteséggel szállították kórházba. Őt is ide, de ne féljek, vigyáznak, meggátolják esetleges újbóli összeakaszkodásunkat. Az életem megmentő párom hívására érkező rendőrök találták meg, s már várják, mikor tér magához, mert intéznének hozzá pár kérdést.

Nem tudtam mit szólni az egészhez, ismét cigarettát kértem, ehelyett asszonyom megigazította takarómat, fejem alatt a párnát, s megnyugtatott, hogy a gyerekek mit sem tudnak a történtekről, átaludták, mivel moziban voltak előzőleg, kifáradtak, nem fognak mesélni az iskolában. Maradjak-veszteg-a-továbbiakig csókot lehelt homlokomra, majd elment, egy rakás tisztázatlan dolgot hagyva maga után. Bele kellett törődnöm. Nagy zacskó hideg jeget helyeztek a koponyámra, mert ellenségem mellesleg kíméletlenül oda is koccintott a kemény falhoz duhaj tombolásában. Ezen az éjszakán a legszörnyűbb válogatott álmaim voltak, melyekben felfedeztem saját feleségem Éván túli szépségét, nemesebb szépségét, de már nem az enyém volt ez az én asszonyom, törékeny asszonykám, mert válni akart tőlem, el akarta vinni a gyerekeket - mint most egy csapásra rájöttem: életem egyetlen valódi két értelmét. Nyilván lázálmaim lehettek, mert az ápolónő bejött, s határozott mozdulattal visszapenderített az ágyba, nem is tudtam megmagyarázni neki, hogy szomjas vagyok, vizet kérnék. Nem volt tekintettel semmire se, hiába emeltem volna szavam, latba vetve minden tekintélyem. Nem sokáig zúgolódhattam, mert kisvártatva hosszú, gyógyuló kábulatba zuhantam, ahol viszontláttam a rendelőmbe másodszor is betoppanó Évát, feledve jelenlegi nyomorúságom. Egyszerű pácienssé való züllésemet...