Balázs Attila: Szerelem, szerelem 7.

Éva másodízben is...

Éva másodízben is úgy tűnt fel rendelőmben, mint egy - meglepetésszerűen - az asztalomra helyezett csokor nárcisz, mibe az ember rajongva fúrja fejét, hogy nagyokat szippantson bódító illatából, mert Éva maga az isteni narke, amivel szemben az ember szempillantás alatt függő viszonyba kerül, de ezt vállalnia kell, mert bolond, ha segédjeivel a rendelő asztalához láncoltatja magát, steril vattával tömeti be remegve kitáguló orrcimpáit. Várva vártan, mégis váratlanul bukkant fel újra. Most azonban gyorsabban magamhoz tértem: az ablak mellől üdvözlően emeltem felé poharam - ezúttal nem igyekeztem szemfényvesztő gyors mozdulattal a radiátor mögé süllyeszteni. A turpisság abban rejlett, hogy észrevettem őt, amikor odalenn átsietett a park tisztásán. Szívem így is zakatolt, de sikerült némileg palástolnom zavartságomat. Mily büszkén lépdelő fejedelmi dámvad, bár nekem is sikerülne puskavégre kapnom őt! A dámák dámáját. Pontosan tudta, mikor kell jönnie, mikor vagyok egyedül, mindenkit menesztve, csendesen meditálgatva.

- Üdvözlöm, hölgyem - kacsintottam rá az alkalmi pohár műanyag-bordázatú kristályán át. - Mi szél hozta?

Szokatlanul komoly arccal, de lehet, a komolyság mögé ügyesen elrejtett, kirobbanni kívánkozó nevetéssel lépett oda hozzám és megcsókolt. Félig az elhűlő ábrázatomat, félig önkéntelenül kicsücsörített ajkaimat is érintve ez volt az első csók, a hirtelen zárfeloldással cuppanó vákuum. Majdnem megpattant bennem a túlfeszített rugó.

- Ezúttal nem ezért jöttem - mutatott bronzszínű arcával és kissé hámló, ezáltal viszont enyhén komikusan még elmondhatatlanabbul vonzó orrával az avatatlanok számára némiképp groteszk nőgyógyászati munkanyereg felé.

Értettem a szóból, nem is haboztam tovább:

- Hullámzik még a tenger? - kérdeztem akkor, amikor kocsimmal végigsuhantunk a nyár elején gyalog megtett úton. Ismét el a gimnázium mellett.

- Szóra sem érdemes - legyintett ő, miközben kinézett az ablakon.

- Hogy kell ezt lecsavarni? - de már csavarta is lefelé az ablak üvegét. - Halihó! - kiáltotta a toronyglóbusznak. Gyűrűs- és mutatóujját behajlítva bökött hosszú vékony középső ujjával feléje, s ezt a félreérthetetlen mozdulatot többször is megismételte... Elrobogtunk Rasim cukrászdája előtt, ahol abban az időben a leghabosabb süteményeket ettük.

- Te az égisten virágillatú leánya vagy - udvaroltam neki.

- Ne szarj - vágta vissza, mintha ő most egy, a gimnáziumból hazasiető, fiú osztálytársai által molesztált kis fruska lenne, olyan, aki mégis majdnem összepipili magát gyönyörében, hogy ennyit foglalkoznak vele, de határozottnak igyekszik tűnni. Esetében az idő visszafelé kezdett peregni.

- Gyönyörűen lebarnultál - állapítottam meg. - Coppertone?

- Nem, Delial.

- Neked nincs is szükséged napolajra.

- Nincs - nyugtázta.

- Tudod, te mintha egyre fiatalabb lennél - kacsintottam rá. - Én meg egyre öregebb.

- Idősebb?

- Nem. Épp öregebb. Öreg vagyok.

- Ne szarjon - mondta ismét az előbbi hangnemben, majd nyomatékosan hozzátette: TANÁR ÚR.

- Micsoda? - hüledeztem alakoskodóan. - Lehet, hosszan és fárasztóan csakugyan azt művelem, de én a te tanárod?!

- A szerepek változnak - jelentette ki titokzatosan kuncogva.

- Én esetleg görög-tanárod lehetnék, nem plátói értelemben - célozgattam valamire. - De olyan nem is volt a gimiben.

- Tényleg?

- Tudtommal nem.

- Mindegy, mert a franciát sokkal jobban szeretem - válaszolta már-már pimaszsággal határos kihívósággal, aminek indítékaival nem egészen lehettem tisztában, de mint mondtam, értettem a szóból, menten elöntött a forróság. Az idő megállíthatatlan kereke teremthetett fájdalmas nosztalgiába átcsapó űrt az isteni Évában? Furcsa meghatározhatatlan vágyakozást. Ravaszul igyekeztem rájátszani hangulatára, könyörtelenül kihasználni az illanó, visszahozhatatlan alternatív pillanatot:

- Oh görögök, oh, franciák! - kiáltottam fel a legválogatottabb ripacsokat utánozva. - Egyre megy. Minél több bilincs szorítja törékeny krisztusi tested, annál szabadabb vagy.

Erre nem válaszolt semmit: szemöldökét összevonva, a sebességmutatóra sandítva kamaszosan puttyantott, magyarázat nélkül. Most én vettem izzadó markomba a kezdeményezés kormányrúdját visszatérve az előző témára, egyre türelmetlenebbül taposva a gázpedálra, őrült félelmem ellenére, nehogy a huzat kiszippantsa mellőlem Évát. Kondenzált erotikát akartam teremteni kocsim leideni palackjában, széttéphetetlen kopulát köztem és a legészbontóbb stoppoló "lencsibaba" közt, aki valaha is ült mellettem - kacérkodott velem.

- Csakugyan gyönyörűen lebarnultál - ismételtem meg. Ami ezután történt, az villámgyorsan vezetett el a cselekmény kibontakozásáig és lezárulásáig, tébolyult örömömre, hogy végre sikerül: Éva szó nélkül, szája isteni szegleteiben fura mosollyal felhúzta szoknyáját egészen odáig, amitől úgy fékeztem be a háza előtt, hogy gyönyörűszép feje nagyot csattant a szélvédőn. Restelltem ügyetlenségem, ő viszont jót mulatott a dolgon. Akkor még nem is sejtettem, hogy az én fejem is ismét és több ízben is koccanni fog. Ő a humoros oldaláról nézett erre, s nevetett rajta. Bocsánatkérően hajtottam volna fejem az ölébe, de ő - türelemre intve - gyengéden elutasított. Később, mint a plexiüvegbe öntött szertári békák levegőn porladó széthullással, elenyészéssel fenyegető leheletfinom csontvázait, úgy ezeket a pillanatokat is legszívesebben rögzítve odahelyeztem volna elefántcsont-billentyűs zsúfolt zongorám legkiemelkedőbb pontjára... Később? Később felmentünk Éva lakására. A többit tudjuk.