Balázs Attila: Szerelem, szerelem 8.

Száll a madár...

Száll a madár, alatta a betyár...

KI A MADÁR, KI A BETYÁR? (És ki a hülye?)

Kerek tíz nap múltán ki is engedtek, a kórházi pizsama uniformisát ismét a civil ruhák megszokott színes skálája váltotta fel, s én tobzódtam a lehetőségekben, míg meg nem untam. Meggyógyultam, igen újra gyógyítani kezdtem, igen - de valami megváltozott bennem, mert mintha a heréimet kötötte volna el brutális gyilkosom szorító vasmarka; mintha gyönyörű hosszú, lekerekített rózsaszín körmű ujjaimat csattintotta volna le életemre törő éles kardja, villanó hóhéri pallosa, hogy soha többé ne tudjak zongorázni üde női testeken, nem beszélve mindennapos passióimon túl a lényegileg érintett Pendereczky-toccatáról, melyet én - öntömjénezés nélkül mondhatom - igazi virtuóz gyanánt játszottam. Laposra kalapálta az orgona sípjait, leszakította a zongora pedálját, kezemre csapta a fedelét és kiugrott az ablakon, pedig én akkora beleéléssel, a beleélés legmagasabb hőfokán muzsikáltam Éva meghosszabbodó, egzaltált és inzultált, választékosan differenciált, megosztott fanhúrjain, szeméremajkainak üreges kasztanyettjén - a HÁROMSZÖGLETŰ KALAP partitúrájára. Hogy Évának mi lehetett játéktechnikámról és torzóban maradó életművemről a véleménye? Ezt nem deríthettem ki maradéktalanul soha, mert Éva időközben elment. Talán már nem is volt számára hely megreformált, megdemulált iskolarendszerünkben, mert egy szép napon itthagyott mindent, és elment Kikindára. Soha többé nem találkoztunk. Kitúrták? Teleki nem tehette, rég nyugdíjazták. Néha, mámoraim csúcspontján úgy éreztem, menten fogom magam és elmegyek utána - de azután mindig kijózanodtam. Éva elment, azért, mert ő egyszerűen olyannak teremtetett, hogy túléljen mindent, szüntelenül időt és teret változtatva. Utolsó értesüléseim szerint tökéletes kis leánygyermeknek adott életet a nem is oly messzi távolban - Paliénak vagy az enyémnek? PALI - mert a nevét is megtudtam az idegen hímnek: Pali. Figyelj ide kedves barátom, te, akinek én mindezt elmondom; figyelj ide jól, mivel most jön a buktató: az az ipse, kit én ennek a palinak hittem, az nem is volt ez a Pali, Éva PALIJA, hanem egy szerencsétlen ördög, egy egészen másik pali a sok pali közül, akiket nap mint nap bepaliz a bennük félelemmel vegyes tiszteletet ébresztő, tévedhetetlennek remélt szerkezet, hogy akkor váratlanul felboruljon bennük minden. Hát, hogy is mondjam, az övé nem sikerült olyanra, amilyenre az Éváé... Nem a legsikerültebben szedték ki a feleségéből a gyerekét épp akkor - itt a bökkenő! -, amikor én, rendelőmet bezárva az isteni Éva után eredtem. Nem is csoda, hogy a torkomnak ugrott, miután mindent kinyomozott. Az alibim tökéletes lenne, amennyiben hivatkozhatnék Évára, mint ahogyan nem. Ha hivatkozhatnék a saját álmommal eltöltött percekre, a bíróságon nyilván hülyének néznének, pedig akkor nem kellene hülyének nézni engem, mert jogosan hivatkozhatnék. Mindenképp: árt a renomémnek, nem? Számomra nincs felmentés. Szó, ami szó, a gyerek meghalt a mi hibánkból. Valójában nem is a rendelőmben kellett volna lennem, akkor hanem a szülészeten. Én a fellegek közt kalandoztam költői elragadtatottságomban, miközben ez a gyerek - itt a földön - belefulladt abba, amiről én álmodoztam. Tudniillik épp abba az édes járatba, számunkra rövid halált, számára az élet kapuját jelentőbe. Ehhez mit szólsz? Tudtam hogy a többiek szabadságon vannak, nekem viszont ott kellene lennem, már csak ezért is, de nem volt erőm hozzá. Csak álltam az ablak előtt és bámultam a felhőket - különös szaggatott alakokat formáltak aznap: a meddő haragjában távozó zivatar sötét uszályainak nyomában kis dundi gyapjas báránykák ügettek, pufók labdacsok gurultak, vattacsomók és pincetták repültek; az ég Héphaisztosz kovácsolt állványára feszített azúrkék vásznán Rasim habos tekercsei, valamint rizspudingjai úsztak el: jegeskávék tejszínhabjai, madártejek hófehér galuskái, tág orrlyukakkal tempózva édesanyám tejtől duzzadó keblei, a szomszéd édes metéltjei, nagyanyám repedt szemüvege, specifikusan gyűrűzve gyermekkorom túróstésztái és núdlijai: habcsókos pukedliző leánykák, a Vaál cukrász dobostortái, piskótái, habfelfújtjai, diós linzerei, mogyoróstortái, almasouffléi, mandulakrémjei, határozott marcipánjai, csalogató képviselőfánkjai, felejthetetlen narancsparféi, isteni szamócahabjai - házibarát szeletei és rácsos krémtortái! Nenám szaggatott guráblijai és félresikerült, azonban annál édesebb palacsintái. Ott repült fenn Héphaisztosz kalapácsa és üllője is, míg az egyik felhő képében határozottan Héphaisztosz ősz szakállára véltem ismerni - egy mindezt könyörtelen pontossággal metsző, csillogó lökhajtásos utáni hosszú fényes sávban pedig Damoklesz abszurd tragédiával fenyegető kardjára, de ennek - meglehetősen figyelmetlenül - nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget... Miben bíztam? A talmi szerencsében? Nem is számítottam ilyen nehéz szülésre. Így vagy úgy, esetleg császármetszéssel ki lehetett volna emelni azt a kölyköt, de embereim egyszerűen nem tudtak dönteni helyettem. Hívtak is. Vártak, aztán megpróbáltak valamit kétségbeesésükben, de már nem ment. Jóvátehetetlenül vége. Méghozzá el is mentem onnan. Ródd rám a megfelelő büntetést! (Enyhítő körülménynek számíthat az, hogy nem testileg halt meg valójában az a gyerek, hanem lelkileg - mit mondjak ennél szörnyűbbet! Nem is a rosszul megválasztott módszerről lenne itt szó talán, hanem másodpercekről, kedves ítéletmondásra készülő barátom! Ebben vagyok én vétkes. Mit szólsz hozzá? Ez bizonyosan nem így végződik, ha jelen vagyok, nem megyek el Éva első jelenése után sétálni vele, garantáltan másképp lett volna, pedig már a szakmámban is sok mindent összezavartam. Mit mondjak még neked? Már a saját szakmámba se vagyok biztos, pedig dumálni, azt tudok - csak vágná már le valaki ezt a bűnös nyelvemet! )

*

Nem tudom, mi történt velem. Mintha csakugyan láthatatlan vékony acélhurokkal kötötte volna el csüngő talizmánomat a véréhes orvvadász, mert mély, kellemes férfihangom sipítóvá, sápítozóvá vált, hódító tekintetem zavarossá, kezem céltalanná. Egyre többet nyúltam az üveg után, majd órák hosszat meredtem a legközönségesebb szeszesüveg illanó, törékeny, kiüresedett alakjára, csodálattal adózva a - tegyük őszintén kezünket a szívünkre! - legsemmitmondóbb, legélménytelenebb üvegfúvónak is, mert hosszú fúvókáját a lágy, forró masszába mártva megteremtette számunkra ezt a hasznos újratöltődő formát. Elihattam a potenciámat, mert abból a kis gesztenyebarna nőből se lett végül semmi, pedig utóbb már-már kétségbeesett szaporasággal küldözgette - süllyedő hajó módjára - jelzéseit, s mintha tettem is volna pár tétova lépést feléje, de már a küszöbbe belebotlottam és kiterültem, ki tudja, hányadszor felsértve szemöldökömet átcsúsztam elméleti síkjaimra, mivel a gyakorlatban egyszer s mindenkorra megsütöttem a kezem. Mondottam, annyira, hogy lekerekített körmű érzékeny ujjaimról lehámlott a bőr finom hártyája. Minek mártottam a legforróbb vulkánba? Csakis Évát okolhatom mindezért, ő pedig elment Kikindára. Mint gúnyosan mosolygó luftballon tűnt fel egy forró nyár egén, s repült tova a széllel kiszámíthatatlan pályáján hátul kioldódzó léggömb rakétaszelével, hogy az ember felvethesse a kérdést: érdemes-e megkeresni és felfújni újra? Kár is azon gondolkodni, mi volt esetében szándékos, mi nem. Nem is akarlak untatni legfinomabb lelki rezdüléseim legrészletekbemenőbb históriájával, nem is vagyok köteles minderről beszámolni bárkinek, hisz úgyis világos. Egyedül a végkövetkeztetést vonnám le, nehogy elsikkadjon véletlenül: lezüllésemet mégis az okozhatta, hogy Évába nem kapaszkodtam bele akkor és ott, minden sérelmem félretéve, mind a száz, ezer évig az igazi zsákmányra éheztetett körmömmel. Minden olyan logika ellenére, mely szerint előbb talán jobban esett volna a hatalmas kizárólagos falat, mert az idő visszafordíthatatlanságában mindez rendkívül hasznavehetetlen fejtörés. Akkor hajnalban nem feküdtem oda mellé, hogy a lepedőbe kapaszkodva úgy lecövekeljek, hogy még ő se tudjon - mesés lábaival a faltól elrugaszkodva - visszautasítólag és próbára tevőleg letúrni ágyáról. Mindent visszavonok, mit ezzel ellentétben mondhattam eddig, mert ez lehetett a nagy és végzetes tévedésem. Isteni gyönyörűségében Éva, belefáradva a felemás megoldásokba, számomra a vagy-vagy kiélezett alternatíváját fejezte ki többek közt tüntető elalvásával is, s nekem nem volt merszem mellette dönteni, hétköznapokról és megszokásról képzelegve, közben csupán én sugározhattam sivárságot - ő nem! Főleg a Palival való kapcsolatának fájdalmas tapasztalata után. Hát nem ért volna többet két év Évával, mondjuk, két év, mint az egész további életem?