Balázs Attila: Szerelem, szerelem 9.

Miért hagyott itt Éva? Mégis: miért?

A súlyos elkerülhetetlen következményeket viselnem kellett, mert tudod, mi történt velem? Említettem, hogy kártyázni sosem szerettem. És lám, mi történt velem? Hosszú éveken át hártyásodó magányom burkát nem tudta már áttörni két egyforma gyermekem se, akiket valójában mégiscsak nagyon szeretek: idegesítettek, s nekem mennem kellett. Megjelent előttem egy éjszaka a csecsemőkorában apja marháit elhajtó Hermész, a valamikor elismerően csettintő:

- Ó, ha ez velem is megtörténhetne...

Rám kacsintott, majd titokzatosan hátrapillantva, elindult az ajtó felé. Sportosan volt öltözve, mintha emlékeztetett volna valakire: valakire valamikor valahol látottra. Évára emlékeztetően volt benne valami megfoghatatlan, pusztán észokokkal megmagyarázhatatlan, ellenállhatatlanul vonzó. Ebben a ravasz, hízelgő rablóban, cselszövőben, álmok terelőjében, sprintcipős éjjeli fürkészőben, felhajtóban és pernahajderben - szimpatikus széltolóban. Talán épp az íróasztalomról lépett le, melynek sarkán sokáig őrizgettem egy Éva kockájának mintájára magam gyártotta sztiropor műmárvány hermát: absztraktul szögleteset, phallikusat - éppen olyat, ahogy az észak-görögök ábrázolták őt egykor. Épp Hermész rántott ki Éva könnyed lépteivel Éva-üvegburám, önmarcangoló, összegabalyodó tépelődéseim, értelmetlenül végtelen vívódó történetem, az Évával való találkozásom csúcspontján dór oszlopok módjára rám zuhanó papírtekercsek és felém záporozó rohadt paradicsomok, záp-tojások alól, de nem Évához vezetett, nem önmagával akarta MEGTÖRTÉNTETNI véreres féltékeny szemeim, mélabús tekintetem előtt az elmondottak legintimebb részét, más szándékai voltak velem. Az éjszakán át egy másik, mondanom se kell, ismerős asztalhoz vezetett, amelynél nem Pán ült, Hermész kecskelábú fia, nem is Néritész, hanem a csengő hangú, hamvas arcú fiú, Ganümédesz, a pohárnok, valamint egy bozontos szemöldökű, szúrós tekintetű úriember. Töltöttek, s én meglepetten tapasztaltam, hogy poharamból most más múzsák röppennek föl, nem az irodalmi hazárd múzsái. Ganümédesz, az intrikus, kacagva újra színültig töltötte a poharam, miközben pajkosan a fülembe súgta, az ismeretlen, szivarfüstbe burkolózó úriember felé intve szép kis fejével:

- Jól vigyázz, belügyes...

Az idegen úriember úgy tett, mintha nem hallaná. Nem gondoltam Héphaisztosz láthatatlan hálójára. Ganümédesz szavainak nem nagyon hittem, mert mintha incselkedő visszhangja lett volna csupán egy mindinkább elharapózó hisztériának. Különben is: mit bír nekem? Hermész befelé mosolygott, majd előszedte a szűz paklit, s lefejtette róla a celofánt. Ha lehet látni csodát, akkor az az, ahogy én ültem közöttük, mintha világ életemben mást se csináltam, csak preferánszoztam volna. Idegesen vártam az osztást, begyakorolt mozdulattal formáltam a színükkel felém fordított lapokból legyezőt - egyetlen arcizmom se rándult. Keserű szerelmi csalódásomon túl ismertem a világ helyzetét. Punkt, kontrapunkt, passz, punktum: kontra meg rekontra. Akinek nincs a szerelemben, annak van a... De kinek nincs a szerelemben? A bozontos szemöldökű idegen föl se nézett a tenyeréből.

Mi van, ma este mindenki emlékeztet valaki másra? - kaptam magam hirtelen rajta: nem az időközben futólag megismert Palira, nem is a jól emlékezetembe vésődő, testi integritásomra törő alakra hasonlított ez a harmadik figura, hanem - mint annak szakasztott mása - Zorica Ubikapára, a múltból előtolakodó takarítónőre... Hermész továbbra is cinikusan mosolygott, a kis bájos Ganümédesz meg ott táncolt lelkesen köröttünk - mindenkinek töltött, akinek kiürült a kupája. Nem is sejtettem, hogy át fognak verni, mindaddig, amíg el nem kezdett forogni velem a világ, s össze nem kevertem - ahogy Ganümédesz rötyögte csúfondárosan, - a szívet a tökkel és a makkal. Hiába, a hetedik adum hiányzott. Felugrottam, mögöttem nagyot csörrent az eldőlő szék:

- Uraim, nyugodalmas jó éjszakát! - sziszegtem indulatos visszafogottságomban. - Az ördög vinne el mindannyiatokat!

A M.U.R.O.F. horgászszigeti verandájától, kifordított zsebű nadrágomtól a Dunáig egy-egy ruhadarabom mutatta nyílegyenes utamat: ősz volt már, a csillagok tartózkodóan, meglehetősen hidegen ragyogtak a felhőtlen tiszta égbolton, mégsem tudtak lehűteni, pedig lúdbőröztem, ahogy Éva szokott a hideg zuhany alatt. ÉVA, MEGINT MEGCSALTAK! - kiáltottam, de nem kaptam rá választ. Belegázoltam a jéghideg vízbe. ÉVA! Éva tükörképe ott táncolt a víz felületén. - Így lett ez még egy Évához fűződő fejezete véget érni itt sem akaró életemnek. Az idegen úriember cipelt haza.

- Már megint? - nézett rám a feleségem. - Istenem, hol a ruhája?

Azon az éjszakán úgy felfordult a gyomrom, hogy csakugyan a köztisztaságiakat kellett volna becsalogatni egy kis borravaló fejében.

Évát ezermillió éve nem láttam. Egyszer mintha írt volna, de feleségem elhalászhatta előlem a levelet. Én viszont Überpipner tanárnő fiának és Éva lányának kiagyalt történetét akartam megírni, de nem tudtam letenni műfajtalan Aphrodité-regényemet (íróasztal-üllőmről a földre?)