Balázs Attila: Szerelem, szerelem 10.

Befejezés

Bizony, sok év múlt el azóta, s ma már látom a hibákat; azt, miként lett belőlem, hírneves, ambiciózus orvosból, közönséges börtöntöltelék: nem lett volna szabad engednem szenvedélyeimnek. Ha kordában tudom tartani őket, mint ahogyan nem, nyert ügyem van. Így viszont vesztettem, egekig ívelő szárnyaszegett karrierem mélypontjára kerültem - a hullámok összecsapnak felettem. De mondd, kedves barátom, te, aki a bírói szék felhőgomolyagos magaslatairól úgy néztél le rám, mintha nem is lettünk volna padtársak valaha, s úgy mutattál ujjaddal a cellaajtóra, hogy a bensődben lefolyó dolgokról mit sem sejtettél velem, pedig én mindent elmondtam neked, még azt is, miként rontottam hitszegő feleségemnek és bozontos szemöldökű kurafijának, annak az ördögfajzatnak azon az éjszakán, áruld el nekem, mit ér a szenvedélyek nélküli élet, ha az ember nem véd foggal, körömmel minden birtokában lévőt, miközben egyre nagyobb és nagyobb területeket igyekszik szögesdrótjaival körülvenni - csakis önmaga számára! Hát nem ez az alapvetően emberi? Csak azt ne próbáld mondani, te nem vagy ilyen. Úgy megbüntettél, hogy az szinte nem is normális, s tudod-e, miért? Persze, hogy tudod: kizárólag azért, nehogy részrehajlónak nézzenek és ujjal mutogassanak rád. Folt ne essék szeplőtlen pályafutásodon, ezen az Olümposz felé ívelőn, melynek valamelyik szűk ösvényén én megcsúsztam. Aki odafönn megcsúszik, azon már csak taszítani szoktak, és te nem is fogod hozzáadni soha gyönyörűszépre felneveledő két fiam egyikéhez se még bakfis kislányodat, mert a rosszal közösködni veszélyes, az utódoknak apjuk bűneiért vezekelniük kell, de jól vigyázz! Lányodnak, aki mellesleg sosem lesz Évánkhoz fogható, mert az már kiütközött volna rajta, egy szép reggelen hűlt helyét találod majd, konokul hallgató klepa mackóit és érintetlen ágyát, miután - itt röhögök egy kicsit a markomba - bottal ütheted a nyomát. Láttam, nagyon szereted kislányod, de ha megtalálnád és visszahurcolnád, csupán vegytiszta gyűlöletet érezne irántad, mint én, s te minél jobban igyekeznél megkeresni régi helyed a szívében, gyűlölete és megvetése csak fokozódna. Látod, imigyen próbálom érthető példával magyarázni neked az űrt - például azt, hogy még legnagyobb részegségemben is, miért nem indultam Éva után.

Hogy hazudtam? Te nem hazudtál soha? Légy őszinte és ne nevezd megbocsátható lódításnak a TE esetedben azt, amit mások esetében szemenszedett hazugságnak, a tények célszerű elferdítésének, meghitt közösségünk aláaknázásának kiáltasz ki. Ha bíró vagy, légy tárgyilagos, de indulj ki egy kicsit önmagadból is! Én hazudtam - bevallom -, amikor eleinte titkoltam, milyen fontos eszköze életemnek a hazardéria. Én családi életemtől - egész pályafutásomon át - érzelmi életem expanziójáig, egészségemig mindig mindent kockára tettem - egészen Hermész kockájáig. Te nem csináltál soha ilyesmit? Ne lódíts! Még ha nem is próbáltál ezer pohár mellett akkora önmegsemmisítő erővel ismét hófehér tiszta papírlapokat varázsolni agyadból, ahogy azt én tettem.

Hogy közveszélyes vagyok? Hát mit tettem én, amit a hírhedt márki nem. Az sok évvel ezelőtt történt, ugye, mára gyökeresen megváltozott a világ. Ha jobban utánanézünk, talán nem szabadna maradéktalanul elfogadni. Hogy kvázi-Casanova, pszeudo-Don Juan vagyok? Ezt te nem tudhatod pontosan, de amennyiben így van, az kicsit a te szerencséd is (vagy szerencsétlenséged).

Hogy sarlatán vagyok? Akkor te kuruzsló. Ha én erkölcstelen, te képmutató.

Hogy loptam? Kedves, felettem szigorú hangon ítélkező ítész barátom! Amiket én hazavittem, azok mindössze üres injekciós-üvegcsék gyermekeimnek játékul, legalábbis ahhoz képest, amiket te tulajdonítasz el nap mint nap; az emberek szabadságát. Én ilyesmire nem lennék képes, barátom, semmi pénzért. Ehhez olyan kapzsinak kell lenni, amilyen én nem vagyok - hogy hullanának ki parókádból a rizsporos hajszálak! Ehhez túlontúl kiválasztottnak kell érezned magad, túlságosan hinned ingatag székedben, arcátlanul és korlátoltan, hihetetlen illúziókat dédelgetően. Éjszakánként nincsenek lelkiismeret-furdalásaid? Nem vetődik fel benned a félelmetes tévedés lehetőségének maró kérdése? Igazad van, hogy nemtetszésedet fejezed ki a melletted ülő, halotti maszkra hasonlító, karvalyképű pofának, s ideges kopácsolásoddal próbálsz rendet teremteni a teremben. Méltatlankodásod jogos, mert most nem te fekszel terítéken, azonban én mégis figyelmeztetném berzenkedő méltóságod: jól vigyázz, nehogy egyszer a saját ujjadra üss!

Látod, nekem nincs szőr a nyelvemen, s nem fogom be a szám. Életem nagy megrázkódtatásain nagyjából átesve, most jól látom, milyen szánalmas figurák vagyunk mi mindketten: te, vérszomjas bírám, és én, az enyhe ítéletért esdeklő! Nem, már rég nem hiszek emberi igazságszolgáltatásban, de isteniben sem. Te szánalmasan emlékeztetsz engem arra, amit én az Évával való találkozásom előtt képviseltem. Döbbenetesen korlátolt figura, nyomorúságos kreatúra, aki hallatlan önbizalommal jár-kel a világban - szent küldetésében. Ne érts félre: nem az Évával történt, kissé banális "katarzisom", Éva feltűnése és az eltűnése nyomán támadó feneketlen szakadék nyitotta ki ablakom a világra - csupán betetőzése volt az egy régebben meginduló folyamatnak, melynek végeredményeként megkaptam, a sok igazságtalan edző pofon után első alapjaimban megingató pofonom, azt a krokodilbőrt is szétfreccsentőt. Évekig építgettem sérthetetlenségem és tévedhetetlenségem kártyavárát, én, aki a megaláztatások pergőtüzében edződtem, én, aki a mindennapos fülhúzások futóárkából emelkedtem ki, hogy midőn már azt hittem, nem fog rajtam a golyó, hátamba kapjam a gellert valahonnan. Most már látom, nem is lehet mindent hiánytalanul megmagyarázni. Már abban is kezdek kétkedni, miszerint Évának ebben az egész átalakulásban oly fontos szerep jutott - s ez így is lenne rendjén. Te nem kételkedsz néha? Szállj le magaslataidból, nem vagy te görög isten! Ne majmold őket! Tanulj meg előbb járni, aztán nézni - végül LÁTNI. Legyél ember, utána esetleg visszaülhetsz oda, ahonnan most fölényesen tekintesz le rám, mert tudd meg, az istenek is meghalnak - ezt nem én találtam ki. Nekik csupán kissé több lehetőségük van elodázni az utolsó feneketlen semmit, melybe te engem taszítanál. A jog nevében hadonászol, közben minden szavad - már megbocsáss! - közönséges picsafüst, mert nem műveled azt, mit az emberi faj oly büszkén nevez gondolkodásnak, a feleségedén kívül pedig rendes olyasmit nem is láttál életedben, hisz ismerlek én téged. Következésképp nem is lehetsz bírám, s azt az embert se lett volna szabad elítélned, aki életemre tört, mert én megbocsátottam neki - én, a károsult. Te kinek a nevében beszélsz? Én még a kutyámnak is megbocsátottam, te nem? Milyen alapon igyekszel te zárójelek közé szorítani engem? Elmehetsz nyugodtan a három napirendi pontodba...

Mihez hasonlíthatom mostani, Éva végzetes felbukkanása utáni életem? CSENDÉLETHEZ? A rossz emléket felidéző, ökölbe szorított kezű, meghökkentően értelmes arckifejezésű csecsemő idegzavarához? Óvakodj az intelligens arcú újszülöttektől! Halva született ötletektől. Vágyaim hermetikusan lezárt befőttesdobozban. Hetente egy doboz praliné, ezt szopogatom, közben még csak azt sem tudom, ki küldi. Ha feltornázom magam a rácsos ablakig, láthatom, odakinn hatalmas pelyhekben, a legmagasabb régiókban beálló fagyokról tanúskodva némán hullanak a hókristályok puha alakzatai. Hópiruettek. Nem, nem az lehet a hiba, hogy ijedelmemben módfelett ügyetlenül, dadogósan és durván fogalmaztam meg védőbeszédem. Esik a hó. Jelenthet ez nekem most valamit? Bár agyamban is hullana, mindent beborítana, s mikor olvadni kezdene, én egy új tavasz előtt állnék. Akkor újból el lehetne kezdeni mindent, habár feleségem már nem tudnám feltámasztani. Ma talán szerda van? Istenem, még hét év! Hét hosszú évig, még hét végtelen éven át folytathatom néma perlekedésem a Sorssal, szigorú vezekléseim ideje alatt, váltakozó szerencsével. Még jó, hogy itt van, legalább van kivel beszélgetnem. Nélküle teljesen összezavarodnék, nem tudnám megvédeni szellemi frissességem a magány cellám négy sarkából előmasírozó fantom-alakulataitól. A rendíthetetlen türelemmel engem minduntalan elölről végighallgató, roppant szellemes megjegyzéseket közbeszúró Sorsnak mesélek vádlón, állandóan visszatérve arra a pillanatra, amikor részeg okádékomból kikecmeregve dolgozóm rekamiéjáról kibotorkáltam a fürdőszobába, hogy a csapról kortyolva a hűs vizet, oltsam el belül irdatlan lángokkal égő poklomat, de útközben egy ijesztő halálkanyarral benéztem a hálószobába... Úgymond bevágódtam oda életünk porondján, egykerekű biciklimen, vörös orromon házasságunk hosszú idők óta gyülemlő, alázuhanó mosatlan edényeit egyensúlyozva... Már hajnalodott, így a fehér párna alapjára jól kivehetően rajzolódott ki a két fej: a KÉT édesdeden alvó fej: egyik a feleségemé, a másik? Fiaim közül egyiké sem. Felismertem: azé a bozontos szemöldökű alaké, akivel az éjszaka kártyáztam. Iszonyú haragra gerjedtem: nem hallották a kakast?! NEM IS FOGJÁK! Egy szempillantás alatt olyan állapotba kerültem, melyben az agyvelő izgalmi jelenségei lépnek előtérbe: ekkora pimaszságot! Én kemény koponyámmal és a csavart törzsű, kovácsolt állólámpával rontottam nekik és csépeltem őket fertelmes sértődöttségemben habzó szájjal mindaddig, hát, hogy is fejezzem ki magam, mindaddig, míg felismerhetetlen masszává, utolsó kívánságuk szerint dr. Oetker csomótlan kompakt pudingjává nem habartam őket, csak azután ültem le megpihenni, miközben fokozatosan fel is fogtam, mit tettem. Nem értettem, miért csalt meg feleségem ezzel a - levetett ruháiból ítélve - jól öltözött, de hozzám képest mégiscsak közönséges suszterrel, akárhogy is nézem. Amennyit láttam belőle, annak alapján nyugodtan állíthatom, hogy a szerencsétlen ipsének nem voltak meg a kellő kvalitásai. Nem lehettek meg. Kitűnő szabású, vállban jól kitömött, drága, kifinomult ízlésre valló öltönyében ugyanebben a cirkuszban ő lett volna, személyesen, a legnagyobb szemfényvesztő? Mindegy, nem ment a fejembe, hogy merészelt ilyet tenni házamban, mégpedig akkor, amikor én is itthon vagyok. Mindennek van határa. Talán azzal szédítette asszonyomat, visszafizeti neki a tőlem elnyert pénzt? De akkor nőm nem aludt volna ilyen édesen az idegen csúf karjaiban... Azt hitték, ájultan majd reggelig alszom? Feleségem szegény fel se foghatta, mi történik, hisz rögtön szörnyethalhatott, abban a minutumban, amikor lesújtottam rémséges alkalmi fegyveremmel. Csak miután szemeim előtt a borzalmas csatatérrel - belehuppantam a fotőlybe, akkor fogtam fel, akkor kezdett felsejleni előttem, mennyire elhanyagoltam én feleségem az utóbbi időben, s akkor, míg visszatarthatatlan zokogás rázta testemet, a telefonhoz vánszorogtam... Életünk hajmeresztő ejaculatio praecoxának cafrangjai felett állva, alattam életem párjának egyetlen csapással véresen eltorzított, összerakhatatlan mozaik-arcával, szétzúzott kedves ujján a borzalmas, laposra vert gyűrűvel, szempilláin az alvadó vércseppekkel, az áldozati vörösbor cseppjeivel, amelyekre hiába is próbálnánk ráhinteni a szörnyű látványt felszívó só permetét, bosszúm hátborzongató produktuma fölé magasodva, a végesség tudomásul vételének marcangoló állapotában, a vállaimra szakadó magány fájdalmában, ijedelmemben Peneloppém rémséges elcsúfítottsága, kezéből kihulló félkész térdzoknija fölé hajolva, hulló sós férfi-könnyeim kíséretében, a legtisztább bariton hangon megrendítő siratóénekbe kezdtem, s végén nem tudtam, hogy az ok-okozati összefüggések láncolatában mennyi köze lehet a történtekhez Évának. Egyáltalán: előtte történt-e ez, illetve utána? Okolhatom-e őt egyáltalán?

Később azt képzeltem, csak én lehetek önmagam bírája, hiszen engem ért az elviselhetetlen csapás. Feleségem elvesztésén túl gyermekeimet is elvesztettem, gyermekeimet, akik aznap éjjel nagymamájuknál aludtak. Többé nem állhatok elébük, hiszen megöltem anyjukat. Erről az egész történetről, kissé más szavakkal ugyan, de beszámolt a sajtó is, hiszen... Hozzám nem érkezett visszajelzés, így nem tudhatom, Éva olvas-e újságot, a szenzációs családi drámák rotopapírjainak kilométereiből kihalászta-e ezt az egyet - ő bűnösnek érzi-e magát valamennyire is. Ott, Kikindám?

* * * * * * * * * * * * * * *

A végzeted lettem, Nóra

Én, a perenoszpóra.

Hitvány galád gyilkos

A gyilkosod, Nóra!

 

Fájdalom tépi, mardossa lelkemet

Gyermekeink szemébe többé

SOSEM NÉZHETEK

 

Megettem gyönyörű

Kikezdett leveled

Átrágtam gyökered

Aztán kipréseltem

Kerekded termésed

Kiszívtam mézédes

Muskotály nedvedet

Szemétre dobtalak

Földbe téged bele

TIPORTALAK.

Kidobtam seprődet

Elvettem életed.

 

Mert így tovább téged

Nem nézhettelek.

 

Miért tetted, Nóra?

MIÉRT?!

 

MIÉRT FOGADTÁL ERRE AZ IDEGEN LÓRA?

(Egyszer, amikor majd meglesz a tárgytól való kellő távolság, még megpróbállak majd feltámasztani, te kedves elveszített. Gyönyörűszép suhintó haikut csinálok belőled: rólad, ismeretlen virágszálról, valamint az "igazság" lesújtó szablyájáról. Nóra.)

* * * * * * * * * * * * * * *