Balázs Attila
Kinek észak, kinek dél: Mengyi

A múlt század elején jelent meg több zentai lapban, hogy ott valahol, amerre derék Savoyai Jenőnk egykor sorsfordító csatáját vívta, a megáradt Tiszába ugrott Sz. Terike feltűnő szépségű szőke hajadon, s tüstént fuldokolni kezdett. Egy épp arra járó, szokatlanul erős fizikumú, lapátkezű szerb kereskedelmi hallgató, név szerint Aca Popov mentette ki az ájult lányt a jéghideg vízből, s rögtön levetkőztette, majd a saját, parton hagyott, melegen bélelt szürke kabátjába göngyölgetve sikerült megtartania az élet számára. Popovnak az esettől hajszála sem görbült, ám a szívével történhetett valami, mert utána gyakorta eljárt Terikéékhez érdeklődni, ahol Terike még sokáig nyomta az ágyat. Terike azonban félig öntudatlan állapotában nem őt kívánta a két lázas szeme elé, hanem valaki mást, akiről kiderült, hogy azonos Érdujhelyi Menyhért nem csak kiváló tudásáról, de rendhagyó szokásairól, homályos ügyeiről is hetedhét határban híres zentai katolikus plébánossal. Lévén a leányzó szülei máshitűek, annál furcsábbnak tűnt a dolog, végül mégis üzentek Érdujhelyinek, aki bokros teendőire hivatkozva nem állt kötélnek. Ebből aztán az lett, hogy Terike soha többé hosszú életében ki nem ejtette Menyhért nevét, annál gyakrabban tette viszont ezt a városka népe. A meggyanúsított plébános dúlt-fúlt, ám mit volt mit lépnie, inkább bölcsen hallgatott, bízván tán, hogy az idő úgyis megteszi a magáét. Aztán meg is tette, mert utóbb a halálosan megsértett ifjú nő mégiscsak lángra lobbant megmentője iránt, azzal – a szülők némi, nem is oly rövid győzögetése, majd az ultimátumszerű egybekelés után – lehetőség nyílt arra, hogy a szerelmesek elköltözzenek Újvidékre, ahol netán ma is élnek, ha meg nem haltak.

Ahogy Menyhértünk is meghalt már rég Amerikában, és nincs az élők sorában, hiszen két feltámadása mégse lehet – a hittudomány legjobb állása szerint se – manapság még senkinek.

É. M. egyébként 1897 nyarán tért vissza szülőhelyére, és lett az újonnan épült Jézus Szent Szíve templom plébánosa, miután csapot-papot mód felhagyott a kiskőrösi plébánoskodással. Ahogy annak előtte az újvidéki hitoktatással. Újvidékről való távozása előtt még sikerült kellemetlen port kavarnia a Duna partján, mivel, hiába olvasta meg kétszer, kevésnek nézte a városról szóló – egyébként minden szempontból ténylegesen megfelelőnek találtatott és hangosan dicsért – munkájáért járó fizetséget. Dörgedelmes haragja a nincstelenség oly őszinte regiszterein volt képes megszólalni, hogy az illetékesek mindjárt másfélszeresére emelték a mindenképp megszolgált honorját, amit ő így is alamizsnának nevezett. Megbízóit meg harácsolóknak. Mit csinált ezzel az összeggel, mit nem, úgy tűnik, gyorsan kifolyt az ujjai közt, hiszen örökké hadilábon állt az anyagiakkal. Magyarán: nem tudott bánni a pénzzel, s ez majd a későbbiekben is krónikusan keseríti nyughatatlan földi pályafutását viharos útja közben az Újvilág, illetve a Másvilág felé. Ama megfoghatatlan Végső Stáció felé, amelyről – úgy tűnik – aránytalanul keveset gondolkodott. Legalábbis romlékony földgolyónk mindennemű ügyes-bajos dolgához képest keveset, mert hogy szenvedélye volt az írás, méghozzá a közírás, a közállapotok harcias jobbítgatása, lett légyen szó az utak állapotáról, vagy akár a közvilágításról, amely egyik alapfeltétele a közrendnek.

De a legnagyobb régi prédikátorok hevével tudott hozzászólni – homlokán kidagadó erekkel – például a komlótermesztésben megjelent ferdeségekhez is, vagy ahhoz jelesül: vajon a zentaiak miért engedik meg a Tiszának, hogy földjüket elhordja, s a túloldali Torontál megyében (Bánátban) rakja le? Hát nem a tékozló fiú esete ez?!

Heves kirobbanásait mind eme felsorolt, illetve sok egyéb gyötrő visszásság ellen harcias plébánosunk az Összetartás című, kezdetben és később is sokáig mindössze négy oldalból álló, öccsének, Ellinger Jenő ügyvéd doktornak a főszerkesztésében megjelenő, vegyes tartalmú újság fedezékéből intézte, és okos, kimért, szórványokban a bölcsek humorát felvillantó történészi stílusával szemben itt olyan pallérozatlanságokat engedett meg magának, hogy bezzeg elgondolkodtató, ugyanazzal az emberrel van-e dolgunk, vagy sem. Márpedig ugyanazzal, csak a tollának van két vége, véglete. De hogy a szívének, meg az elméjének is az lenne? Mindazt a sértődékenységet, gőgöt és dölyföt, amit e lap hasábjain megengedett magának, azt a megsemmisítőnek szánt durva hangot ellenfeleivel szemben, azt az önimádó tévedhetetlenséget, amellyel egyedül igaznak vélt ítéleteit kimondta, s amellyel az ő kiemelkedő munkássága, bonyolult személyisége iránt érdeklődő, érzékeny lelkületű kutató találkozhat, nehéz sima bólintással nyugtázni, netán nyomban elfeledni. Szóval: pokoli.

Szerény krónikásuk mindezt tisztázandó saját belső égésű motorjától hajtva, saját négykerekűjén, saját két gyengülő-gülü szemével érkezett a minap Zentára, s lelt szállásra vándoregérként, fáradtan, ám annál hálásabb szívvel abban a hűs magtárban, amelyben szóban forgó helység levéltára őrzi anyagának messze kisebbik, bár ugyancsak értékes részét. E magtár fűtött cellájában – nem kellett a találkozásra sokáig várni – már az első éjszaka megjelent egy másik, valamivel nagyobb, kissé raccsoló egér testébe bújva Érdujhelyi (szül. Ellinger) Menyhért, barátok között Mengyi, s udvariasan átkalauzolta szerény krónikásukat az egyik szomszédos, fűtetlen cellába, ahol könyvek sorjáztak kisebb szekrény polcain. Mengyi itt különösebb teketóriázás nélkül, apró, ám annál féktelenebb örömet sugárzó cincogással vetette magát Zenta valamely testvérvárosának vagy hasonlójának a szocialista munkásmozgalmi múltját feldolgozó kötetére, elégedetten, félig lehunyt szemmel rágni kezdte, de előtte intett, van még bőven hely mellette. (Aznap ez volt a vacsora.) Ezzel együtt Mengyi gesztus-szerűen mintegy kijelölte szerény krónikásuk másnapi kutatásainak fő irányát, s többé ilyen formában nem találkoztak.

Az már Újvidék monográfiájából is kiderült, hogy É. M. világlátása, valamint a szocializmus elmélete és gyakorlata bajosan összeillő dolgok, Rubik-kockánál is nehezebb feladat, de hogy mindjárt ennyire, az is meglepő. Azért is, mert hogy derék alsóvárosi plébános-publicistánk egyáltalában nem érzéketlen a szociális problémákat illetően. Ám mintha azt gondolná, hogy az összes nyavalya megoldható és feloldható lenne az úgynevezett humánus egyesületekben, amelyek célja – ahogy mondja – a társadalom bajainak orvoslása, szegények és elhagyatottak fölsegélése, a közművelődés terjesztése, művészi előadások pártolása, hovatovább szívnemesítő szórakozások kitalálása és megrendezése. És bár azért hagyja ott a zentai Katolikus Legényegyletet, amelynek évekig mozgatórugója, mert az egyletben túlságosan elharapózott a keresztény-szocializmus – mert úgymond túl sok ott a szocialista –, itt még nem igazából körvonalazódik, miből táplálkozik ilyen mértékű, parázsló ellenszenve. * Ez majd az Összetartás soron következő cikkein süt át, annak mára megsárgult lapjain lobban fel.

* Persze, összeférhetetlensége kiviláglott már abból is, midőn Újvidék monográfiájának befejezésében azt találta sommásan leszögezni (történelmi tapasztalat): miszerint a szocializmus rákfenéje volt a görög és a római társadalmaknak, ahogy betegsége a modern, művelt társadalomnak is, azonban itt még nem pattan ki a nyúl a bokorból. Ennek Zentán kell majd bekövetkeznie. (Persze, mi is érdekesek vagyunk, ha papnál keresünk rokonszenvet a vallással össze nem egyeztethető eszmék iránt, mégis...)

1903 májusában É. M. arról tudósít, hogy nagy izgalom lett úrrá a városon. Ennek oka márpedig egy nem mindennapi incidens, amelyre úgy került sor, hogy több iskolás fiú délfelé a nagygőzmalom előtt, pontosan Spitzer Lipót üzlete előtt klikkerezett. Spitzer házának kapujában a fiúktól úgy négy-öt lépésnyire ült a sarokban a négyéves Halasi Marcsa és az ötéves Halasi Annus. Játszadoztak békésen. Annusnak egy kanta volt a bal keze mellett. Az árok partján rakoncátlankodó gyermekek láttak elmenni maguk mellett egy sneklis (nyilván snekkedlis) zsidót, aki alighanem Spitzer boltjából jött ki. Egyszerre leánysikoltás hallatszott, odanéztek, s látják, hogy a kis Marcsa ijedten rázza a kezét, a nyaka, ruhája tele vérrel, Annus meg sikoltozva fut előre, kezében a kantával, amit a szomszédos Szávics-ház előtt eldob magától. A kanta eltörik, de a kis Marcsa ekkor már véres. A zsidót látják nagy lépésekkel elsietni, miközben valamit bedob a Szávics-ház pincéjébe. A fiúk egyike, a kis Pali kézen fogja a véres Marcsa hugicát, s hazavezeti. Anyjuk otthon félőrülten veszi karjai közé szepegő lánykáját, aki azt válaszolja szülője azon nyombani kérdésére, hogy megvágta a zsidó. Az anya kiabálására az emberek utolérik és közrefogják az eliparkodni igyekvő idegent, s ki tudja, mi történik, ha még időben meg nem érkeznek a rendőrök. (Akkoriban még gyorsan jártak.) Az emberek dühödtek, mert úgy vélik – az É. M. által sugallt motiváció (is) az –, hogy az elvetemültje vallási célokból igyekezett gyermekvért szerezni.

Az ügy epilógusa: a rendőrség gyorsan kideríti, hogy a gyanúsított, az écskai Biegeleisen Berek ártatlan az ügyben. Egyedüli bűne, hogy miközben levelezőlapokat árult, a gyerekek halálra rémültek szokatlan, kissé habókos, kancsal figurájától, futásnak eredtek, közben összetörték a kannát, melynek cserepei vágták meg az elbotló, pöttömke Marcsát. Vérvád ejtve, É. M. viszont – hiába mosakszik – tüstént megtámadva lészen a zsidókézben lévő konkurens hírlap által. Márpedig nála nem sok kell, hogy az ilyen nem is olajként: valóságos dinamitként érkezzék a tűzre. Az Összetartás valamelyik számában fejti ki, hogy bizony: ha ő egy zsidóval jó barátságban, a másikkal hadilábon áll, abból jó eszű ember semmiféle zsidó-gyűlöletet joggal ki nem olvashat.

– De hogy miért van az egyikkel jó barátságban, a másikkal hadilábon?

Hát azért van az egyikkel jó barátságban, válaszol saját kérdésére, mert becsüli, a másikkal meg rosszban, mert az őt gyalázza, támadja, rágalmazza. De bezzeg nem gyűlöli ő azt a zsidót sem, csupán védelmezi magát annak piszkálódásai ellen. Majd így szól:

– Hát melyik ember nem teszi meg ezt? Amely férfi nem mer szembeszállni támadóival, az gyáva nyomorék.

Amúgy igyekszik minden kérdést nyíltan tisztázni, hogy: ne legyen minden ripőknek joga reája a nyelvét öltögetni. Továbbá nem is használ fel minden adut. Például soha az életben nem hangoztatta mások hergelésére, mondja, hogy máris mennyi föld van zsidókézen. Utána azonban pontos kimutatását mellékli ennek, és homlokát ráncolva sajnálatosnak minősíti az egyharmadot meghaladó tényállást. Másutt akképp vélekedik (talán épp abban az emlékezetes számban, amelyben a filoxérára fittyet hányó príma külföldi szőlővenyigéit árulja mellesleg), hogy a nép politikai és gazdasági helyzetét nem egy, de száz szocialista gyűlés is megjavítaná, arra józan ember még csak nem is gondolhat. A szocialista gyűlések legkedvesebb tárgya különben mindig a katolikus vallás gyalázása. Ennek az az oka, jól tudható, hogy a szocialisták fővezérei egytől egyig zsidók. Márpedig az természetes, hogy nekik nem tetszik a katolikus vallás. Ezekről a főkolomposokról még azt írja, hogy: nekik alkalmatlan a nép vallásossága, mivel a vallásos ember holmi budapesti ingyenélő zsidóra nem hallgat.

Ugyanitt még felmerül: mi a szocializmus? Válasz: csakis az ámítás vége: az elbolondított emberek keserű csalódása. Az Összetartás másik cikkírója szerint az a nagy baja a magyarnak, hogy kevés közte a középmódú birtokos. És ez természetes, mert ahol sok pénzt gyűjtenek egybe, be kell állnia az ezrek nyomorúságának. Még nagyobb baj, hogy hazánkban a vagyon nem a magyarságnál, hanem egy idegen fajnál gyarapszik szemlátomást, kinek gondolkozása, erkölcse elüt a magyarokétól, s aki a magyarságba sohasem olvad bele. Kétségkívül vannak a zsidók között derék, hazafias emberek is, de a legtöbbje nem tud úgy érezni, mint a magyar. Előtte első a faji összetartozás. A francia, német vagy oroszországi zsidók érdekeit minden más elé helyezi. Ha valahol megbántják őket, feljajdul az egész világ zsidósága, s a legtöbbjük elébb segít az idegenen, ha zsidó, mint akárki máson. Épp ezért elszomorító, ha fajmagyar kézről zsidó kézre kerül a magyar birtok.

Mindebből különösebb értelmezési nehézségek nélkül, úgymond játszi könnyedséggel kiderül az Összetartás c. lap – együvé tartozásra együvé tartozást propagáló, mintegy rálicitáló – irányvonala, de ki hibáztatható ezért? Illetve a túlkapásokért?

Dr. Ellinger Jenő ügyvéd, főszerkesztő egyik védőbeszéde szerint, amelyben menteni próbálja magát, a bűnbak nem más, mint hangos követőivel, pöffeszkedő tanítványaival maga Mengyi, a lebírhatatlan és kibírhatatlan, környezetét terrorizáló, akaratos bátyó, akit még a Sátán se volt képes kétvállra fektetni, holott már ötször megpróbálta, hadd ne sorolja. (Ne is.) Mengyi a hibás, aki még csecsemőként egyszer véresre rugdalta mindkét sarkát a bölcsőben, amikor nem adták neki időben oda kedvenc csörgőjét. Szóval, a védőbeszéd abból az alkalomból születik meg, hogy dr. Ellinger (mellesleg ő nem magyarította a nevét németből) életének egyik konstruktív pillanatában felmerül, netán kipróbálhatná magát a politika kecsegtető pályáján, ehhez azonban mintha kissé hátrébb kéne fogni az agarakat. Talán ezért igyekszik a felelősséget bátyjára hárítani, amit lehet, rája kenni, talán nem, de valószínűleg nem is ez lesz a fő baja az egésszel Mengyi bátyónak, aki ellen már pályafutásának legelején érseki feljelentést tettek, mert az országos képviselő választások alkalmával, még szántovai káplán korában mobil hordószónokként részt vett a korteskedésben, s tette ezt oly buzgón, hogy a környék nyugalmának aláásásával vádolták. Eszerint teológusi szerepre teljességében alkalmatlan személye hol itt tűnt fel, hol amott, és házról házra járva a lakosokat a kormány és a megye ellen drasztikus, Istennel ki nem békíthető kifejezésekkel bujtogatta. – Tehát itt is túlzottan szenvedélyesnek bizonyult É. M. , jobb belátásra bírhatatlannak, akit egyébként – ismerői mondják – képtelenség volt meggyőzni bármiről, ha neki adott tárgyban gyökeresen eltért a véleménye. (Mit gyökeresen! Valamicskét.)

Ellinger Jenő a Függetlenségi Polgárok Körének színeiben futott – ha jól értjük –, az Összetartás támogatta erősen, s olybá tűnik, sikerült is a párt ügyét győzelemre vinni, ellenben aztán mintha veszített volna lendületéből a dolog, s ez lett a fő baja vele a harcias Mengyinek, aki egyáltalában nem volt a kompromisszumok híve. Következésképp a politikai pályára is teljességében alkalmatlan lehetett.

Vannak, akik úgy tartják, szóban forgó pártimpotencia keserítette el olyan mértékben őt, hogy ismételten az útra kelésen kezdje el törni a fejét. Ebben ugyanakkor közrejátszott az is – kikutatható –, hogy súlyos nézeteltérése támadt a kalocsai érsekséggel. A kölcsönös vádaskodás odáig fajult, hogy É. M. -et 1908-ban szuszpendálták, majd 1911-ben papi státusát teljesen megszüntették. Ekkor Mengyi már az Újvilágban igyekezett visszatalálni Krisztus kenyeréhez. Először Kanadában, aztán Amerikában. Aztán megint Kanadában. Legvégül Amerikában. Mindebből kiviláglik, hogy ez a rosszak hálátlan természetével megvert, de nagy történészi és tollforgatói tehetséggel megáldott, örökbolygó ember tulajdonképpen nem csak úgy békésen battyogott ki a nyája után, ennél az ő története bonyolultabb. És talán abban is van igazság: oly sok embernek tört borsot az orra alá, keserítette meg az életét, hogy kivándorlása, majd papi státuszának megszüntetése után egy évvel máris felettébb jólesett otthon halottnak nézni az összeférhetetlenségében távozott, mindenkit, sőt valószínűleg önmagát is gyakorta idegesítő, szerencsétlen plébánost. (Valószínűleg többen is akadtak arrafelé, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül, akik a legnagyobb titokban azzal foglalatoskodtak, hogy bűvös, reszkető fohászaik közben szegeket szurkáljanak a saját ügyes kis kezük készítette, lelki fülük hallatára fel-feljajduló, lelki szemük előtt össze-összeránduló Mengyi babába.)

A Magyar Napilap című clevelandi újságban jelent meg egy cikk, amelyet a Zentai Függetlenségi és 48-as kör hivatalos lapja is átvett 1908 szeptember 6-i számában, s ez valamelyest több fénnyel világítja be É. M. kivándorlásának okát, módját, hovatovább a kivándorolt újvilági jövőképét. Eszerint dühödt és csalódott alsóvárosi plébánosunk – mielőtt véglegesen távozott volna Zentáról – vasúton minden holmiját elszállítatta. Azután pár hetet Budapesten töltött, megnézte a főváros még nem látott nevezetességeit, s miután elunta magát, meg a sok hagymás rostélyost hegedűszóra, meg miután nem remélhette, hogy mintegy tízezer koronára rúgó követelését az érseki hatósággal szemben érvényesíteni tudja – említett hatóság éppen fordítva látta a tartozás összegét és irányát –, adott év márciusában, lelkében nagy keserűséggel kiutazott Amerikába. A cikk szerzője a továbbiakban elbeszéli, hogy É. M. öccsével együtt irányító szerepet játszott Zentán. Ott a két testvér vitte győzelemre a függetlenségi zászlót, amikor Magyarországon a függetlenségi pártvezérség sem dicsőséges, sem jutalmas foglalkozás nem volt. Utóbb, hogy a függetlenségi párt az országban többségre jutott, É. M. nem helyeselte a koalíció túlságosan engedékeny politikáját. Ahhoz a függetlenségi csoporthoz csatlakozott tehát, amely magát balpártnak nevezi, mire elkezdték üldözni épp azok, akiket ő győzelemre segített.

Alanyunk rágalmazói ellen számos sajtópert indított, melyek azonban távozása miatt rendre abbamaradtak.

A cikk szerzője itt említést tesz arról is, hogy megkérdezett É. M. Amerikában (vélhetően ez itt Kanada és az USA együttesét jelenti!) semmiféle társadalmi mozgalomban nem kíván részt venni, fütyül rá, inkább megírna pár tudományos munkát, többek között A magyar szabadságharc és az Amerikai Egyesült Államok című hosszú dolgozatot, amelynek anyaga már a kezében van. Hovatovább szívesen megírná még a görög kereskedők sorsát Magyarországon, ahogy az amerikai magyarság történetét, nem utolsósorban az egész magyarság történetét. Itt É. M. nyomatékkal hangsúlyozta, hogy ezeket a műveket csendes falusi magányban akarja megszülni, s tulajdonképpen nem is bánná, ha közben nem nagyon zavarnák, bábáskodókra nincs szüksége. – Ma már tudjuk, hogy vágya nem igen teljesülhetett.

1911-től ismét aktív lelkészi pályán találja magát, miután otthon érvényben lévő felfüggesztését – kinti magyar kérésre – viszonylag gyorsan feloldották. Bokros teendőitől vélhetően sosem írta meg se az amerikai magyarok, se az egész magyarság történetét, ahogy a görög kereskedők magyarországi viselt dolgairól szóló munkát sem. Hogy meddig jutott velük egyáltalában, nem tudjuk. Az 1925 szeptemberében v. októberében (itt megint van egy kis bizonytalanság!) a pennsylvaniai Allentownban bekövetkező haláláig vélhetően egyre inkább a hittan, a kereszténység bonyolult filozófiája foglalkoztatta, bár teljes egészében sosem tudta lekötni.

Egy valamiért a neve mellőzését kérő amerikás magyar felebarát, magát magyarnak, ugyanakkor zsidó hitűnek valló ismerős szerint É. M.- et ott érte még egy nagyobb megrázkódtatás, amitől majdnem elvitte a szíve. Amikor is az amerikai magyar bulvársajtóban felbukkant egy zentai származású ember, aki azt állította, hogy otthon É. M. „kegyetlenül és természetellenes mód” megrontott egy beléje szerelmes kiskorú lányt, bizonyos Sz. Terikét, aki az eset után a Tiszába ölte magát. A megvádolt lelkész erre minden követ megmozgatva bizonyítékokat szerzett arra, hogy Sz. Terike immár sokgyermekes boldog anyaként éli vígan a maga életét az újvidéki Telepen. Ekkor ezen az emberen akkora hallgatás vett erőt, hogy még bocsánatot se tudott kérni.

Ez az ismerős – aki ifjan ismerte a bogaras lelkész egyik ismerősét – úgy tudja, hogy amikor eljött érte a halál, É. M. pechére éppen otthon volt, egyébként ahogy akkoriban már többnyire, s az íróasztalánál ült, szemben a tükörrel, amelyben folyamatosan az öregedés részint isteni, részint ördögi titkát igyekezett meglesni. Gyakorta megtapogatta az évek során még markánsabbá, még férfiasabbá lett vonásait, amelyekből azonban lassan mintha kezdett volna elszállni az erő. (Kezdett csak úgy lógni a hús a kemény csonton.) Utolsó hónapjaiban azzal foglalkozott, hogy az Összetartás előtte felhalmozott példányaiból – körömvágó ollóval – mintegy kiszerkesztette legsarkosabb megfogalmazásait, de anélkül, hogy a lényegen változtatott volna. Továbbá nyilván puszta szórakozásból latinra fordított tucatnyi színes hírt az újságból. Például olyat, hogy valakit itt és itt agyonrúgott a ló, sőt szabályos latin verset fabrikált egy árverési hirdetményből. Amikor súlyos feje, erős orra tág orlyikakkal nagyot koppant és roppant az asztalon, épp egy verset kezdett fordítani a lapból. Bizonyos L. S.-ét, de nem latinra, hanem angolra, azonban még az első sor végéig sem sikerült eljutnia.

A zentai múzeumban leltük meg e költeményt, belőle ollóztatott szemelvényül az alábbi idézet (beszéd a darvakhoz):

Oh, ha arra mentek, álljatok meg kérlek,
Hadd üzenjek az én édes jó szülémnek.
Mondjátok meg néki, hogyha arra szálltok,
Nem látok én többé rezgő délibábot.

 Oh if you go that way...

Szerény krónikásuk Zentán botlott bele még valamibe, ami akkora hatást gyakorolt rá, hogy tüstént kimásolta, s elküldte ennek az amerikai ismerősnek, akit ez tudomása szerint nagyon érdekel. Olyan mértékben, hogy történészként is foglalkozik vele. Ahogy filozófiailag a bűn fogalmával. (Amúgy több diplomás zeneszerző az illető.) Álljon itt mindenféle kommentár nélkül:

Zentai Újság, 1944 április 18

LETŰN CSILLAGOK

Államvédelmi és belbiztonsági intézkedés következtében a déli végekről eltávolították a suttogó propaganda, a paktáló és destruáló elemek csillagos képviselőit. Nem vagyunk kíváncsiak, hogy hová távoztak, de megnyugvással tölt el mindenkit, hogy nem látjuk jellegzetes alakjukat, titkot sejtető ábrázatukat, s nem érezzük kaftánjuk zsírjának bűzét. Nincs bennünk kárörvendés, de megelégedéssel tölt el minden keresztény magyart az állambiztonság délvidéki védelmének eme szükségszerű folyama. Úgy vélték, nem sokáig tart kiváltságos fajuk csillagos megjelölése, s azt a tudatot képviselték és terjesztették, hogy mihamarabb visszaállnak arra a glóriás magaslatra, ahonnan valamikor mindenkit lenéztek, aki nem fajtájukbeli. Ezen tudat suttogó propagandája kötötte össze őket és a mindenkori készség, hogy államvédelmünket bármikor készek voltak az ellenség titkos ügynökeinek kiszolgáltatni a saját fajuk, a saját bőrük megmentése érdekében.