Megragadni a valón túli valót...

Balázs Attila beszélgetése Salman Rushdie-val

Mostanában divatos megjelölése az ugyan angol nyelven születő, de mégiscsak más kulturális háttérrel rendelkező brit irodalomnak a posztkoloniális irodalom elnevezés. Ön hogy érzi: tagja ennek a klubnak? Egyáltalában a nyelv mennyire meghatározó ebben a kérdésben?

Mindenképpen valamilyen poszt jelző illet engem is, hiszen valami után vagyok. Valami után jövök. Néha posztmodern vagyok, néha posztkoloniális, de mindenképp poszt. Pontosan nyolc héttel a brit birodalom összeomlása előtt születtem, tehát nyolc hétig pre-posztkoloniális voltam, azonban az, ahol születtem, mindenképp befolyásolja azt, amivé lettem. Befolyásolta a személyiségem alakulását mindenképp. Ebben az értelemben tehát igen.

De hogy érzi, tagja- e igazából az angol irodalomnak?

Ezt az angol irodalomnak kellene megmondania. Azonban azt gondolom, hogy bárki, aki angolul ír, az angol irodalomhoz tartozik. Egyébként nézze, ami a nyelvet illeti, amikor gyermek voltam, körülöttem mindenki imádta a szavakat. Ez jellemezte a családunkon belüli érintkezést. Hát így figyeltem én fel elsősorban a beszéd varázsára. Egy olyan angol nyelvre, amely angol ugyan, mégis nagyban különbözik az Angliában beszélt angoltól. De a beszédhez való ragaszkodás nem csupán a családom jellemzője. Jellemzi egész Bombayt, ahol az emberek imádják a szövegelést. Úgy érzem, a nyelvvel való játszadozás egész India nagy közös tulajdonsága. Még a legnagyobb nyomorban is. India lakosságának többsége egyébként, tudjuk, többnyelvű. Érdekessége a mesélésüknek, hogy az gyakorta az egyik nyelven kezdődik, a másikon folytatódik, és a harmadikon végződik. De hogy miért? Nyilván azért, mert a beszélő úgy érzi, a váltás által színesebben, jobban el tudja mondani azt, amit akar. Hát nem ez a lényeg valahol? Műveim többségében egyébként arra is törekedtem, hogy bemutassam, mennyire különbözik az indiai angol a sztenderd angoltól. Hogy India ugyanúgy megteremtette a maga angolját, ahogy Amerika, ahogy sokan mások. Azonban mindenek ellenére Indiában akkoriban, amikor én kezdtem az írói pályafutásom, senki nem bátorkodott ezen a sajátos angol nyelven írni. Olyan nyelven írtak inkább, amelynek semmi, legalábbis kevés köze van a választott mondandójukhoz... Számomra nagyon sok kedves könyv van hát, amelyeket a világ minden égtáján írtak különféle angol nyelveken. Itt van például az írországi, a karibi-térségi, az amerikai vagy az ausztrál irodalom. Mindenesetre nagyon szép, egyenest gyönyörű az angolban, hogy mostanság mindenfelől érkezik, a szélkakas minden irányából.

Sokan teoretizálnak mostanában a történet, a mese újjáéledéséről az irodalomban, holott az igazából sosem halt meg. Ön, mint vérbeli mesélő, mit gondol a történetet háttérbe szorító, vagy legalábbis annak a lehetőségeivel nem annyira élő irodalomról? Hisz úgy hallottuk, a magyar szerzők közül például olvassa az inkább esszéisztikus Nádas Pétert. Ha ezt így sarkíthatjuk valahogy, akkor Borges vagy Marquez?

Az igazság az, hogy én sokkal korábban felfedeztem Borgest, mint Marquezt. Amikor egyetemista voltam, hallgattam egyik előadását. Később Angliában is hallottam előadni. Azt hiszem, valamikor a korai hetvenesekben. Fantasztikus beszélő volt, nagyon olvasott, sziporkázó ember. Mindez rendkívül megragadó, ám igazából az van, hogy az én fantáziavilágom nem borgesi világ. Amikor például egész ifjan megpróbáltam úgy írni, ahogy ő, hát az semmire sem hasonlított. Szóval, meg kellett tanulnom eltávolodni tőle. Ami mindenesetre tagadhatatlan, hogy megnyitotta előttem a latin-amerikai irodalom kapuit. Nos, rengetegen beszélnek Marquezről, de ő épp nem tartozik a kedvenceim közé. Ottani kedvencem Machado Dersis brazil író. Az ő művei nagy hatással voltak rám.

Egyetért-e azzal, hogy ön is gyakorta az úgynevezett mágikus realizmus vizein evez?

Kérem, ezt mágikus realizmusnak nevezik Latin-Amerikában. Testvérbátyját itt az ókontinensen régebben szürrealizmusnak keresztelték. Van, ahol fabulázásnak, fabulizmusnak szólítják, vagy hogy meseközpontúságnak és egyébnek nevezik a hozzája tartozó jelenségeket. Nem mellesleg: gondoljunk az 1001 éjszaka meséire! Egyszerűen arról van szó, hogy gyakorta annak kifejezésére, amit az ember a világgal kapcsolatban érez, arra a fotográfia realizmusa elégtelen. Festők tudják ezt a legjobban, amikor leülnek tájképet festeni. Gyakorta csavarintani kell a látványon, nemde? Képzeljük a mezőt pingáló Van Goghot. Milyenek a virágai, ugye? Szóval, a kifejezésmódot bátran ahhoz kell igazítani, amit megragadni akarok: egy alakot, hangulatot, akármit. Mindent, amit ki szándékozom fejezni. Hogy most amit csinálok, az éppen realista-e, vagy sem, pusztán technikai ügy. Kérdés az, meg akarod-e ragadni valaminek a teljes igazságát. Mondjuk így akár, hogy a valón túli valóját. Márpedig ez a realizmus esszenciája: megragadni a világ teljes való igazát. A tecnika tényleg másodlagos ebben. Néha naturalista is lehetsz akár, néha meg nem.

Jó, maradjunk még egy kicsit a történetelvűségnél. Szebben mondva: a mesélésnél. Arra kérném, beszéljen picit arról, honnan ered mindez a sok színes mese, izgalmas sztori, amelyet prózájába belesző. Beleapplikál, mintegy beleszegecsel, beleforraszt, de immár különösebb tekintet nélkül a technikai kérdésekre.

Első és legnagyobb élményem – mondom most is, mint mindig – a város, amelyben felnőttem. Ha Bombay utcáit járod, millió sztori leselkedik rád minden utcasarkon. És még egy: millió moziplakát kacsint rád, ugyanis Bombay az ottani filmvilág legközpontja, lelke. És egy valami biztos a bombay-i mozival kapcsolatban: nevezetesen az, hogy cseppet sem naturalisztikus, vagy realisztikus. Mindezek egyszerre hatnak rád a maguk festői szürrealizmusával, amelyet utánozni próbáltam a magam részéről. Apropó, mozi... Önök például nem tudják, hogy Jancsó Miklós mekkora hatást gyakorolt rám. Vagy aligha tudják. Az ő mesélése valami egészen fantasztikus, mint amikor az ember egy huszonöt oldalas mondatsárkánnyal küzd, és sikerrel jut a végére. Semmi nonszensz, tiszta győzelem. Vagy ott van például A hetedik pecsét. Egy újabb fajtája a történet elmondásának. Egészen fiatalon Luis Bunuel ámított el, de rendesen. Tehát mindez benne van az írásomban, amit a végtelenségig lehet mesélni, ám egyetlen szóval is ki lehet fejezni: India.

Ha már a filmnél tartunk, beszéltünk Jancsóról, másokról... Hát apropó, jut eszembe, hogy láttuk önt a Bridget Jonesban. Milyennek tűnt a Bridget Jones?

Egy biztos, semmiképp sem Jancsónak. Ez tényleg biztos... Távol tőle, mérget vehetünk rá. Na, szóval, ez csak vicc volt. A könyv szerzője, Helen Fielding régi ismerősöm. Egy nap hirtelen tréfás kedve lett, s felhívott, vajon szeretnék-e futóbolondot csinálni magamból? Nosza, nekem több se kellett. Ezt a sportot imádom. De igazából e készségességem onnan ered, hogy fiatal koromban vágytam arra vastagon, hogy színész legyek. Sok más is megfordult a fejemben, de ez leginkább. Elég sokszor játszottam színpadon, Londonban is, és ennek a hiánya valahogy feltáplálódott bennem. Megvallom, eléggé kis ripacs voltam, de ez a Bridget Jonesban, abban a villanásban természetszerűen adta magát. Tehát imádom a színészetet, és észre kellett vennem, hogy a szereplőim közül sokan vérbeli szereplők. A Sátáni versek két főszereplője is színész. A Salimár, a bohócban is mindenféle szereplő hős vonul fel. Lényeg hát az előadás. És ami itt a legbenső tudásunkkal összefügg, az az, hogy mindannyian többen vagyunk saját magunkban, ennek köszönhetően játszunk saját magunk előtt akár különféle szerepeket. Érdekelni kezdett ez az előadás, a személy mint saját előadásainak sorozata. Hogy mi érdekes dolog jöhet ki ebből.

Hiába szeretné, semmit nem fogok kérdezni vérdíjról vagy átokról. De semmit. Ellenben valahogy így a színház meg a Sátáni versek összefüggésében búcsúzóul hadd kérdezem még meg: visszatérve az irodalomhoz, amennyiben választhat, Shakespeare vagy Bulgakov?

Muszáj választanom? Nem muszáj. Shakespeare is, meg Bulgakov is.

Rendben, de most nem annyira mint olvasót, mint aktív, akár felhasználó írót kérdem.

A Sátáni versek szempontjából Bulgakov nekem nagyon gyümölcsözőnek bizonyult. Ugyanis A Mester és Margarita szintúgy olyan könyv, amely különféle történeteket igyekszik összeszőni. Benne megjelenik Jézus Krisztus kálváriájának egyik változata, Poncius Pilátussal. Valami hasonlót kíséreltem meg én is a Sátáni versekkel: megörökíteni egy vallás születését. Szóval, számomra nagyon fontos mű, de csak a Sátáni versek szemszögéből. Ugyanakkor Shakespeare az angol nyelven írók egyik legnagyobb megújítója, egyben mértékadója, aki egyértelműen megmutatja, mennyi a mennyi. Meddig lehet, mettől már nem lehet. És ha már a valóság és a valóságon túli keveréséről beszélünk, hát Shakespeare egész idő alatt ezt műveli. Nála a boszorkányság és a politika vidáman együttél. Ahogy sok más. Műfajok ötvözete, témák kavalkádja. Tehát Shakespeare nagy ajándéka az angol nyelv örököseinek. Megmutatja, mi minden lehet egy időben ugyanaz a mű: komoly és játékos egyben. Ha megnézzük például a franciákat, ők ebben sokkal merevebbek. Szóval, az angolok méltán boldogok Shakespeare-rel.