Balázs Attila
Isola Bella, avagy a központi világítótorony hibái

Egy irodalom, amely ugyanazon nyelvű irodalom más részének vagy részeinek figyelembe vétele nélkül teremti meg kánonát, nem tesz mást, mint megteremti (saját apparátusával) a mindössze saját magára vonatkozó kánont. (Gondolatféle az alul olvasható szövegből.)

A jugoszláviai magyar irodalom húszas éveinek végén és harmincas éveinek elején az irodalmi vezéregyéniség egy nagyon furcsa kis vékony, kitinpáncélos bogárka volt: egy örökké valamiféle szivárványos adriai szigetekre elvágyódó, azonban haláláig a disznósivalkodásos bácskai porban és porlepte akácosokban maradó, ott bujkáló, biciklizgető és révedező, széplelkűségében itt-ott elcsorduló, utána rendre pocsék hangulatú falusi orvos, aki ebből a poros-ragacsos, önnön termékenyítette bácskai anyagból megalkotta a vajdasági helyi színek ellentmondásos elméletét. Szenteleky Kornél a tizenkilencedik század végén született Pécsett – nem volt echte délvidéki tehát –, onnan kerül majd szülőivel Erdélyen át Zomborba. Érettségi után Pesten tanul, ezt követően friss oklevelével Garán vállal munkát. Nem tetszik neki, elmegy onnét, cseberből vederbe, örökre lesátorozik a vajdasági szürkéske Szivácon. (Ezért kár volt?) Ott dolgozik viszonylag korai haláláig, közben sokat betegeskedik, gyakorta utazik külföldre tüdőkólikáját gyógyítani, hiába. Negyven éves, amikor feladja a harcot. Ki hallott róla?

Kornélunk írta, hogy éjjel, amikor horkol a dagadt disznóhizlaló, s a százláncos gazda gutaütötten emészti az esti vinkót, meg a paprikást, ő például spanyolul tanul, Hölderlint forgat vagy Rimbaud-t, Van Gogh lángoló vonalait bámulja, netán Nietzsche megejtő mélységeibe szédül. Sápadtan, lázasan, szikkadt szemekkel. – Tényleg: ki ismeri? És a szivárvány mely színeiből áll a helyi színek elmélete?

A SZIVÁRVÁNY DÉLIBÁBJA ?

Doktor Bori Imre, aki megírta a jugoszláviai (nem csupán a vajdasági!) magyar irodalom történetét, maga is eltöprengett a kontradikciók hatalmas csokrán, amellyel Szenteleky jóságosan megajándékoz mindenkit, aki csak arra vetemedik, hogy furcsa személyét és nem túl terjedelmes életművét közelebbről megvizsgálja. Alkotóként például úgy költő, hogy verseskötete soha nem jelent meg, ugyanakkor szemmel láthatóan egyformán elbűvöli a hangos, beképzelt, gyakorta toporzékoló Ady, meg a halk, jóval szerényebb Tóth Árpád, közben kétféle erő munkál benne: a világ tagadása és az élet igenlése. Utóbbi a ragyogó mediterráni Napfényországba röpítené minduntalan drága poétánkat, ahová csak időnként lehet eljutni, a lírai lélek jobbára a rút prózai valóságban kénytelen dohogni, zakatolni. Van hát egy (idealizált) táj, amelyben jó lenne élni, s van ez a másik, amelyben kényszerül. Az előzővel szemben – legjobb írói pillanataiban – elemi erővel ragadja meg Kornélunk a lapos, tunya, közönyös, disznószarszagú síkságot, ahonnan a pálmát kiszorítja az akác. Az Úgy fáj az élet c. prózakötetéből szinte versszerűen sulykolja belénk bemutatkozóban a mondandót: panaszok, sóhajok, ámulások, vágyak, rajongások, nyöszörgések, elkábulások, csüggedések, álmok, emlékezések, meglátások, hazugságok, dalok, jajok, tűnődések, mámorok, hívések, várások, lázadások, elfáradások, mindig csak érzések és érzések és érzések... ez a könyv csupa líra, szerénytelen alanyi költészet tisztességes poétikai formák nélkül. – Erre az „önkritikára” következik egyik kritikusának frappáns megállapítása, hogy hát: Sz. K. idegen szépségek felé kutató tekintete mellett is, úgy látszik, a legbácskaibb költő.

Tényleg frappáns. Legjelentősebb regényében, az Isola Bellá ban Szenteleky jóval messzebb megy a faluvégi kacsaúsztatónál, Ludasi-tónál, Palicsnál, Jegricskánál, Ferenc Jóska csatornánál, mi is van Szivácnál? Szenteleky annál is tovább evez, Isola Bella szigetéig lapátol az Adrián. Ott aztán van azúr tenger, poros akác helyett kabócamuzsikás fenyves, szövődő szerelem a főhős, bizonyos Szabolcs és a hirtelenszőke, izmos combú dán amazon, Inge között. Szabolcs szeretetelvű filozófiája túl lagymatag a harcos kommunista Inge számára, ám lásd: a szerelem mindent legyőz. Az elvi ellentéteket elsimítják a tintakék hullámok, a csodálatos égbolt. Még inkább az Inge méhében fogant új kis micéliumhangon nyöszörgő élet. Miközben ezt a maga módján szent, de nem túl bonyolult, nem sok meglepetést tartogató esetet mondja el a szerző – kezdve attól, hogy sok-sok szürke, ólmos, vergődéses nap után végre partra vetődött az Időnek, az Életnek ennek a kis földjén –, nem feledkezik meg onnét is megfricskázni a maga honi délvidékét. Otthon, sóhajtja, elfullad a verőfény, a görnyedt, fanyar napok árnyai alatt lelke mosolya eliramlik, mint a csodaszarvas, és a mimózák finom, halovány illatára rátipor a kemény, csizmás trágyaszag. Kicsinyes, verébfejű emberek. Önzés és settenkedő rosszindulat. Lomha, szürke napok, melyek üres tarsollyal, szenvtelen arccal kullognak a temető felé. Aktivitásod, nagy akarataid lélegezni sem tudnak... (tik-tak, tik-tak.)

Gyógyíthatatlan tüdőbetegként Szentelekyt láthatóan a por zavarta legjobban. Van költő, akit a szőr, őt viszont a por foglalkoztatja legmakacsabbul, s szerinte mindig a por a győztes: a végtelen hatalmú por a szellem minden törekvését elbágyasztja, beszitálja, lassan megfojtja és eltemeti. Úgy véli, ha a jugoszláviai magyar irodalomról őszintén be kellene számolnia, akkor mindenestre egy újabb – talán nem is minden eredetiség nélküli – por-ének, vagy por-dráma témáját kellene felvázolnia. Mert a felpirosló akarások, a lendületes ígéretek szelíden, szürkén, egyre csituló lelkiismerettel belefeküdnek a langyos, vastag bácskai pordunnákba. – Ezek után nehéz elképzelni, hogy ez az ember alkossa meg lelkének teljes odaadásával a vajdasági magyar írók számára használatos útmutatót, a couleur locale elméletét, ám ahogy a közhely is folyton tudatja velünk: az élet tele sok váratlan csodával és mesés fordulattal.

Szenteleky Kornél – akiről megboldogult Juhász Erzsébet írt halványuló, ám kétségtelenül értékes regényt Műkedvelők címmel (megjelent anno az újvidéki Forumnál) – önmagához első pillantásra hűtlen teóriáját Taine nyomán dolgozta ki, mert a disznóhizlaló sógor-koma-jószomszéd dagadt, böförésző horkolása közben olyat is olvashatott. (Taine, mint tudjuk, a helynek, az időnek és a fajnak a művészetekre gyakorolt hatását vizsgálta.) De Szenteleky – aki csaknem hófehérré, majd kisvártatva paprikavörössé vált, ezt is tudjuk, amikor az egyik lexikon levajdaságizta – a híres francia tollforgatóéhoz és gondolkodóéhoz hasonló impulzusokat kaphatott a lengyel Reymonttól, vagy a norvég Knut Hamsuntól is, akikre egyébként hivatkozott később. Bagolyhuhogásos töprengései közben szép lassan arra a megállapításra evickélt – az annak előtte megkérdőjelezhetetlen Pest-központúság ügyében is –, hogy bizony megváltoztak a dolgok, új idők érkeztek, új térképeket nyomtattak, új szellemi erőterek jöttek létre, ugyanakkor a délvidékiek még nem jutottak el az új élet tudatához; nem látják új kötelességeiket, új felelősségüket. A Szenteleky-féle helyi színek kompilált, végső formájában kevesebb kitérőt engedélyező általános elmélete így fogalmazódott meg:

1. Nem az a fontos, hogy a történet Bácskában vagy Bánátban játszódjék le, hogy a környezet színei megfeleljenek az idevaló táj színeinek. A szellem a fontos. A szellem, amit az író a színeken túl megérez, s amivel az író némi közösséget érez.

2. A lényeg az, hogy igazi életet, igazi mát adjon az író. Aki egy bácskai faluban ábrándos, rokokós andalúziai történeteket ír, az ügyes írásművésszé nőheti ki magát, de nem lehet igazi mai író. Az igazi írónak élnie kell a mában. Bele kell kapaszkodnia az idő, a talaj, a tények, a társadalmi adottságok pozitívumába.

3. Írástudók vagyunk, a holnap elhivatott építői. S akkor nem szabad megtagadni a földet, az időt, amelyben építeni kötelességünk.

Elfordulás Isola Bellától?

Úgy tűnik.

A jugoszláviai magyar irodalmat a második világháború után Pest és Belgrád között húzódó (elméleti-történeti) pályájára állító dr. Bori Imre szerint a Szenteleky szerkesztette Kalangya irodalmi folyóirat volt az, amelynek szerzőit a helyi színek teóriája leginkább befolyásolta, ám tiszta formájában aligha valósította meg bárki is. Az irodalom angolna-jellegét ismerve, mondjuk, ez nem is csoda, miképp az sem, hogy a couleur locale teóriája parázs vitát eredményezett. Legnagyobb hévvel az a Havas Emil gerjesztette, akinek nevét az őrizte meg, hogy társszerzőként írt egy középszerű (inkább gyenge) regényt Csáth Gézával és Munk Artúrral, de legjobban az, hogy oly kitartóan ágált a helyi színek okán és ellen. Havas úgy vélte, hogy egy-egy mű színhelye ugyan lehet Újvidék vagy Szabadka, azonban az ott játszódó történetek nem a vajdasági talajnak a különleges, egzotikus termékei, mint trópusoknak például a szőrpamacsos kókuszdió, hanem az egyetemes embersors jelenségei, és éppen ezért nincs alapja egyéb földszinti, ásós-kubikos spekulációnak. Ekkor Szenteleky ismét sápadt lett, majd paprikavörös (reszketett is a lába), s így vágott vissza verébfejű Havasnak:

– Hát az lenne a vajdasági író feladata, hogy szégyenkezve megtagadja a jelzőket, amelyek hovatartozását meghatározzák? Az, hogy egyedül ő ne tartozzon népéhez? Hogy ne nyúljon e föld életéhez és problémáihoz, mert az már a pesti kávéházak üresen és lelketlenül gúnyolódó nyelvén szólva: vicinális irodalom?! HÁT NEM!

Havasnak meg a végére maradt még egy csörtéje:

– Pont azok, akik nem e földből nőttek ki, nincsenek idekötve, csak a jelenükért dolgoznak, de nem ismerik a múltunkat, s nem számolnak a jövőnkkel, pont azok hangoskodnak a legjobban! Igyekeznek, hogy a fal, amit építünk, erős legyen, és megbírja a tetőt, amely alá menekültek, de nem vettek részt a fundamentum lerakásában, és nem is óhajtanak mindig is a tetőnk alatt maradni... Stb.

Ismerős dráma, érdekes szereposztásban. Figyelmet érdemlő váltásokkal, helycserés támadásokkal, de nincs rá mód folytatni.

Szenteleky folyóirata, a Kalangya – amely a harmincas évek elején indult, s a második világháború végén szűnt meg – a maga kis háborúival a nagyban rendkívül fontos szerepet játszott abban, hogy a leszakadt, s minden ábránd ellenére soha vissza nem tért délvidéki területen a magyar szellemi élet ténylegesen ne jusson olyan sorsra, amilyennek maga Szenteleky vizionálta még pálmasuhogásos, datolyaízű, illatos hónaljú Isola Bellájának igézetében. A folyóirat céljának tekintette, hogy egyéb teendői mellett figyelje a délszláv irodalmat, például Miroslav Krleža robusztus alkotói munkásságát, ugyanakkor olyan felragyogó írók kiteljesedésében segítsen, mint Radnóti Miklós, Veres Péter vagy Szentkuthy Miklós (eminnen v. amonnan, ahogy vesszük), továbbá vállalkozott Németh László írásainak kiadására, nem utolsósorban szélesebben is lépést igyekezett tartani korának friss irodalmi-szellemi történéseivel. Álapjában véve ez olyan modellt teremtett, amely követendőnek bizonyult mind a háború utáni Híd, mind a hatvanas évek egyik ifjúsági hetilapjának oldalzsebéből, a vörös zsebkendő társaságából előbb csak félénken kidudorodó, majd bátran kinövő (Új) Symposion számára. Abban is példamutató volt a Kalangya, ahogy megteremtette a maga írói gárdáját, magához vonzotta, mintegy lestoppolta magának Szenteleky utáni főszerkesztőit, az avantgarde vonzódású Szirmai Károlyt és Herceg Jánost. Kettejük közül az előző megírja majd egyebek mellett a magyar irodalom egyik legerősebb látomásos kis prózadarabját Veszteglő vonatok a sötétben címmel (már milyen vicinális irodalom!), utóbbi pedig Szenteleky helyébe lépve – ugyancsak felismerve a jugoszláviai magyar irodalom sajátos helyzetét – kulturális programot hirdet. Nem beszélve itt Herceg élete végére szépen kiterebélyesülő írói munkásságáról. – Utóbb kiderül, mindez létfontosságú dolog, főleg abban a helyzetben, amikor majd Budapest mint távolodó (epi)centrum: hosszú ideig csupán pár bágyatag szellemi rezdülésre lesz képes, az új művészeti ideák valóságos vulkáni kitörése helyett mindössze néhány betegecske puttyanásra, annak is csak maréknyi hamuját fújja át a szél magas vasfüggönyön.

Ergo, ha a második világégés utáni jugoszláviai magyar irodalom nem is Szentelekynek köszönheti létét, de nagyon hálás lehet neki. Hálátlan viszont az, hogy műveit a Feledés gonosz szigetének sárkányfogú zátonyaira vitte a könyörtelen áramlat, s nem látszik onnan belátható időn belül tovasodorni. De hát a művek többségével így állunk. Írók posztumusz tragédiája. Van, akihez már életében eljön, ágyában hozzája simul ez a bénító szomorúság.

E sorok írója tehát – aki egészében nézve se tudja a fejleményeket előzmények hiányában elképzelni, modernizmust tradíció nélkül (T. S. Eliot örök mucsai rajongója) – úgy véli, ha nem is a helyi színek ma már hellyel-közzel megmosolyogtató elmélete nélkül, de Szentelekyék „kalangyás” fundamentuma nélkül aligha jött volna létre az az Új Symposion, amelynek aztán sikerült saját legendát kovácsolnia határokon túl is hallható, pimasz és heves üllőcsapkodással. Nem épült volna fel a Sympo-műhely, amely a jugoszláviai magyar irodalom – és nem csak az írott szó – legélénkebb, szocreáltól és hasonló kötöttségektől minden áron szabadulni igyekvő elméi számára biztosíthatott indulást és folyamatos megnyilvánulást, nem utolsósorban kritikai visszhangot. Legalábbis a zömének, külön tisztelettel Tolnai Ottónak, továbbá mindazoknak, akik a folyóirat több évtizedes létezése során, illetve annak egy-egy szakaszában ebbe fektették legjobb szerkesztői-alkotói energiáikat, legszebb, legemlékezetesebb igyekezetüket. Ugyanakkor e lap, amely reális kockázatvállalással olyan magyarországi szerzőket is közölt szép számmal, akik nem publikálhattak szabadon vagy sehogy sem odahaza, sosem került azok túl nagy hatása alá – ha még oly tekintélyes, őszintén csodált, örökké teli tarsollyal érkező alkotóról-gondolkodóról, kiváló solymárról és tollforgatóról legyen is szó, amilyen a már akkor galambősz Mészöly Miklósunk volt, szálfaegyenes közös istenünk –, ahogy ez a Kalangyával se esett meg. Magyarországi szerzőinek intenzív jelenlétében sem.

Mészöly – aki a Symposion történetében a „külső munkatársak” közül valószínűleg a legnagyobb kedvvel szállította nekünk azt, amit az írás és a gondolkodás legmagasabb fokú szintézisének nevezhetnénk (tudhatjuk Thomka Beátától is), hozta annak maximális tágasságában és magasságában, hozta szép férfiúi atlaszi vállán (imádtuk, oh, oh!) – független magatartásával is imponált. Azzal, amit aztán annyian idéztek már, ha kellett, ha nem, pászolt-e vagy sem: azzal a bizonyos mészölyi körön belüli kívüliséggel. Általános irányelvként ez nekünk, az Új Symposion harmadik generációjának, az úgynevezett Sziveri-nemzedéknek is nagyon tetszett. Úgy lenni belül bármin, hogy közben kívül is, ideális állapot. Eszményi alkotói helyzet: egyénileg is, lapilag is. (Más kérdés, hogy e társaság jó részének inkább a mindenkori és -nemű körön kívüliség jutott.) Közben világossá vált, hogy bár egy irodalom szempontjából legerősebb összekötő elem a nyelv, csodált pókfonalnál is ezerszer szétszakíthatatlanabb, így nyilván magyar írónak számít mindenki, aki magyar nyelven ír, ezek a szálak nem okvetlenül és nem mindig futnak össze egyetlen központban. Ezen az idegpályán nem egyszer észlelhettünk már súlyos meghibásodásokat, ami ebben az esetben azt eredményezi, hogy a szervezet puszta önvédelemből újabb és újabb centrumokat és centrumszerűségeket hoz létre, mert sejti, valószínűleg tartós defektre számíthat, elhúzódó hibaelhárításra. – Nos, ez lehet az Új Symposion létrejöttének egyik valószínűsíthető aspektusa, ahogy ugyan összeköttetésben levő, de önálló, önakaratú, alternatív szellemi kisközpontként való működésének magyarázata is. A legújabb háborúig, amellyel új helyzet állt elő.

(Megjegyzendő, hogy a folyóirat időnkénti botrányait és összeomlásait, így a nevezetes '83-as – a magyarországi Mozgó Világéhoz fogható – felrobbanását, felrobbantását sem esztétikai okok idézték elő, hanem politikaiak, és a túlforrósodás nem az Újvidék–Budapest, de nem is az Újvidék–Belgád, meg nem is a Belgrád–Budapest fővonalon következett be, bár vannak elméletek erre is, hanem hogy ennél lehangolóbb legyen a helyzet: az Újvidék–Újvidék vonalon. Oka tehát a politikai szabadság lokális beszűkülése, szklerotikus szindrómája: sértődéssel párosult erőfitogtatás, hatalomféltés, kiskirályság-ábránd, büntetéskényszer és szerencsétlen pártreflexek, ostoba és hiú reakciók elegye. Hasznos aligha származott belőle. Amennyiben a második világháború előtti Kalangyával történt volna azokban az átkos, diktatórikus időkben, még érthető lenne, így kevésbé. Lett tehát ebből egy sikeres kísérlet arra, több lendületes között, hogy Újvidék megszüntesse autonóm szellemi központként működő önmagát. Utóbbi sikerült is aztán egy Slobodan Milošević nevű, elhíresült szerb politikus lelkes „külső” támogatásával, aki még attól a fogástól sem riadt vissza, hogy színtiszta, mégis dögletes joghurttal öntve le egész Vajdaságot: a „bukott symposionistákat” rehabilitálja, azonban mindez már olyan lapra tartozik, amely túlnövi ezen kis /történeti/ eszmefuttatás szűköcske kereteit, miként a normális logikáét is. Az egyetemes politika politikához méltó ügyeinek kulimászába utalható át, a maga nem artisztikus szürrealizmusába.)

A hatvanas években még nem volt Mészöly itt rendesen a láthatáron, de Danilo Kiš sem, ergo Jorge Luis Borges is hiányzott, amikor Tolnai Ottó kivezette népecskéjét a piros oldalzsebből. Szerencsére a Szovjetunióval való szakítás egyik eredményekképp a szocreál nem volt olyannyira szigorú diktátum, mint Magyarországon, így előbb lehetett tiszta levegőhöz jutni, mély lélegzetet venni. Köszönhetően annak is, hogy Jugoszláviában semmiféle marx-engelsi, lenini vagy lukácsi stb. kínos-súlyos polip nem telepedett rá az irodalomra és a művészetekre, azok jobb sorsot érdemlő orrsövényére oly inoperábilis módon, mint a keleti blokk országaiban, beleértve az ún. legvidámabb barakkot is. Sinkó Ervin a második világháború utáni vajdasági szellemi vezér a Tanácsköztársaságban, egészében véve a szovjet rendszerben mélységesen csalódott emberként kezdte el a maga délvidéki tanszékalapító és egyéb misszióját az ötvenes években, így aztán a symposionistáknak nem is kellett Mesterüket farba rúgni. Így minden start lényegesen könnyebb, s már az első csapásokkal messzebbre lehet jutni. Természetesen itt sem beszélhetünk példának okáért a cambridge-i öreg diákok hosszú csónakjának perfektül egybehangolt mozdulatairól, de legalább nem az volt, hogy tucatnyi ember közül minimum négyen mindig az ellenkező irányban próbálnának lapátolni, miközben a kormányos meg a zsebtükrében gyönyörködik. Ugyanakkor többen is sajátos csodának látják azt, embereinek sokszínűsége ellenére mitől tudott a Sympo ilyen tempósan haladni, miközben a hatvanas évekből hetvenesek lettek, s többen is váltottak a kormánylapátnál.

Bori úgy ír a symposionisták megjelenéséről, hogy egy új írónemzedék tűnt fel ezzel, méghozzá az a nemzedék, amely annak előtte a (beszédes nevű) Kontrapunkt antológiában tett először kísérletet arra, hogy irodalomfelfogását körvonalazza, és példákkal bizonyítsa az új és ihletett költői szó erejét, egyúttal megnevezte azokat a jelenségeket is, melyek tagadását fennhangon hirdette. A couleur locale szempontjából felettébb érdekes, mit jelentett nekik, konkrétan a helyi színek elmélete felé megsemmisítő szándékkal sosem vagdalkozó akkori új titánok számára pontosan ez. Mi ellen voltak? A bezárkózás ellen, mint mondták, a tóparti és a templomtorony-perspektíva, a tévesen értelmezett regionalizmus ellen. (Első pillantásra nem nélkülözi a dialektikát e dolog, második pillantásra jobb a helyzet!) Fontos ebben az is, Pest vidékének nézzük-e Újvidéket, de nevezett időben Novi Sad már nem az, ahogy tulajdonképpen soha nem is volt Pest vidéke hosszú történelmünk folyamán. Őszintén, inkább a szerb kultúra központja, s a magyar ennek árnyékában éldegélt, Pesttől akárha fényévnyire. A kettő morzsáiból, hovatovább: több kultúra anyagából rakta, pépezte, petéztette, ragasztotta össze mindegyikre emlékeztető, ugyanakkor markánsan egyikhez sem hasonló, igazából egyikhez sem tartozó önmagát. Ily módon, ebből jöhetett létre kizárólag az Új Symposion, meg a világ bőven hozzáférhető vált részéből ama relatív szabadságban. Bányai János – a folyóirat egyik főszerkesztője a tekintélyes főszerk.-ek sorában – úgy fogalmazott, hogy a symposionisták fellépése alapjaiban bolygatta meg a jugoszláviai magyar irodalom színképét: szembeszálltak a vidékiesség még sokhelyütt uralkodó szemléletével, az új irodalom friss hatását hozták magukkal, nem esküdtek látszatértékekre, s mindmáig mások és önmaguk szigorú kritikusai. Ugyanakkor mindenütt és mindegyikük által elmondatott: hogy társadalmi, művészeti és kritikai folyóiratuk érdeklődési köre változatos, és hogy nagy hangsúlyt fektet a fordításra is, kiváltképp a modern délszláv irodalmak átültetésére.

Ha tehát a Kalangyának ott volt délszláv konstellációban a maga megaművét létrehozó Krleža, a Symposionnak maradt Ivo Andrić, még inkább a később fellépő írók sorában elsősorban Danilo Kiš, akinek délvidéki magyar prózánk „borgesi vonalát” köszönhetjük a szerb irodalomra gyakorolt hatása révén, ahonnan átszivárgott, nem utolsósorban a saját (magyarra fordított) műveinek hála. És haladt szépen ezzel együtt, sokféle erőtől formáltan a Symposionisták avantgardista és modernista irodalma arra, amit később újvidéki tanszékünkön is a posztmodern jelzőt kapja. Ezzel a jelenséggel, a posztmodernével e sorok írója az amerikai Pynchon, Coover és Barthelme művein keresztül találkozott, illetve a róluk szóló írásokban, és a saját szövegeiben – azoktól a boldog hetvenesektől fogva – inkább ebben az irányban haladt, mintsem abban, amit a Sympón kívüli írók egy csoportja valóságirodalom nak nevezett, s majdnem kizárólag a valóság próbakövén tesztelhető tényekből gondolta megvalósíthatónak. Valamiféle új couleur locale teória volt kibontakozóban, amely a symposionistákat gyökértelennek, a valóság talajától messze elrugaszkodottnak, öncélú kísérletezőknek vélte, csaknem az árulás bélyegét sütve rájuk. Erre és hasonlókra reagált iróniával, sőt szarkazmussal nemzedékének vezéralakja, Sziveri János, aki A Couleur lokálban című versével frenetikus sikereket aratott a maga jellegzetes hangú estjein, amelyeken egyre groteszkebbül láttatta a világot és elerkölcstelenedett, feslett politikusait.

Sziveri Couleur lokálja olyan hely, ahol babot fal az ember nyakig az olajos padlóbűzben, rügyező muzsikaszó koszolja a leget, s a takaró félhomályban senkik és valakik jönnek-mennek, a költő megtartaná véleményét, de már nem lehet:

satufejűek ülnek kelnek mindenütt
s csavarra járnak a satufejek –
és a kerítésről célirányosan fel
röppennek az intézménye
sült kerub-verebek.

Sziveri Jánosnak és újhangos nemzedékének felléptekor a hetvenes évek derekától felfele az Új Symposion első nemzedéke már érett íróegyéniségekre tagolódott, oszlott szét, bomlott fel (izmosult és magányosult), illetve olyanokra, akik jól beilleszkedtek a 'hatvannyolcban még elátkozott intézmények bőrfoteljeibe, székeibe, egyebeibe. De bármi történt is velük, semmi se elégséges ok arra, hogy elfelejtsük, illetve bárki is elfelejtse, főleg azok, akik egy rémes összetett szóval, kacsacsőrű emlősre asszociáló kifejezéssel élve: az újabb magyar irodalom paradigmaváltás áról beszélnek, mit tettek Tolnaiék azért, hogy ilyesmiről egyáltalában beszélhessünk. Mit jelentett ebben a folyamatban az Új Symposion Tolnai Ottóval, Domonkos Istvánnal, Ladik Katalinnal és másokkal, mindenkivel, aki egy új irodalom szekerét tolta erősen a változások szelében. Nehéz lenne komolyan venni azt a fejtegetést, amely a próza megújulásáról beszél, azonban eleve fogalma sincs, vagy csak egy összehasonlíthatatlanul kevesebb utánajárást igénylő, komótosabban felépíthető és mérhetetlenül könnyebben kezelhető rendszer kedvéért nem gondolta át világporos Tolnai Ottó szerepét az eseményekben, vagy például makró Végel Lászlóét, nem utolsósorban Joab testvérünkét, Gion Nándorét, ahogy másokét sem (netán senkiét a határokon túlról, de most maradjunk Jugónál!). Utóbbival kapcsolatban az is furcsa így lokálpatrióta, puskaporos déli szemszögből, hogy amikor például újabban a történet csodálatos újjáéledéséről olvashatunk a kritika mára kissé túl örvénymentessé vált főáramának fantommedrében fehér lábacskáinkkal lágyan sodródva, aközben netán szó sem esik Gionról, akinél tényleg nem éledt fel a történet, de csak azért, mert ugyebár: nála ki sem múlt soha. (Az író halt meg, de az más.) Amúgy viszont nem baj – miként azt a Kalangya hagyományából kisarjadt, annál sokkal magasabbra nőtt Új Symposion és szerzői gárdája is mutatja –, ha nincs minden egyetlen központi diktátumnak alávetve.

Ha egyetlen irodalmon belül is létezik valamiféle többközpontúság, nevezhetjük akár multikultúrának.

Csak egyet nem szabad szem elől téveszteni: egy irodalom, amely ugyanazon nyelvű irodalom más részének vagy részeinek figyelembe vétele nélkül teremti meg egyébként derék mód a maga kánonát, nem tesz mást, mint megteremti (saját apparátusával) a mindössze saját magára vonatkozó kánont. Ám ettől még lehet nagyon elégedett magával, meg boldog is. – Valószínűleg így kell ezt felfogni, egyébként aligha képzelhető el boldogság a magyar irodalom országhatárokon belül is jól meghasadt, gyakorta ugyancsak szánalmasnak tetsző, méltatlan helyzetek sorozatait reprodukálgató állapotában. Amelyben, ha nem is kimondottan abban a Szenteleky-féle elvágyódásos értelemben, de csakugyan: mintha folyton amott valahol létezne a maga (félelmetes) robinsoni magányában láblógázó, társtalanul és megejthetetlenül dudorászó magasb literatúra, a Belle Lettre , a maga Isola Belláján, emitt meg zajlik az élet. Vagy ami annak ígéretes lehetőségéből megmaradt. Kettő között mély árok, vagy égig érő rideg várfok. Széles csatorna, mint a görög mitológiában, amely az egymásnak teremtett szerelmeseket tragikusan elválasztja egymástól.

P. S. E cikk szerzője, tehát: én, úgy éreztem, ide majd még írogatok valamiket konkrétan rólam mint magyar íróról. Lehetőleg sokat, azonban mintha meggondoltam volna magam. Majd egy másik mesében. Csak azt mondanám még el, hogy amikor egyszer egy heves vitában felmerült, hogy például az akkori Új Symposion nem is jelentett annyit, mint amit zengnek róla utólag, hiszen alig volt hatása – ezt találta mondani egy emlékezetes irodalmi fórumon Budapest közepén egy amúgy a vajdasági magyarság ügyében jócskán és különben tán jó értelemben elfoglalt, őszinte ember –, akkor erre más nem jutott eszembe válaszul, mint az, hogy Symposion nélkül például én se lennék, meg valószínűleg mi se ülnénk itt, ennél a fényes, ritka baráti asztalnál mindannyian – ilyen szép számban – Szerbhorváth Gyuri barátunk vastag Sympo-történetének* hosszú, tanulságos bemutatóján. Úgy érzem, ebben védhetetlenül igazam volt. Miként abban is, hogy némi lelkiismeret furdalásom van: miért is nem érdekelt igazából sosem a Kalangya? (Mondjuk, eddig.)

* Sz. Gy.: Vajdasági lakoma (Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2005.)