Vojislav Despotov
Kozmikus szerzetes

1.
Eddig, talán számítottam valakinek.
Volt nevem, személyi igazolványom,
állami biztosításom és megjegyezhető számom.
A városokat és a falvakat vég nélkül átkutattam,
ontológiai és gerontológiai razziákat rendeztem,
megtudtam, kihalófélben vagyok,
hogy velem együtt kihalásra van ítélve,
ez az egész meghökkentett
emberi faj.
A Föld kihűlőben. Kiszáradóban a tengerek.
A remény csalóka, mert nincs többé.
A menekülés csak fölfelé lehetséges,
a sorvadó lelket már csak a kilövő-állvány
sugárhajtású energiája érintheti meg.
A tudatlan ember valamire készül.
A könnycseppje, olyan nagy, mint a lyuk.

2.
Eltörlöm az északi és a déli irányt,
acélhajóra szállok,
az összezavart boltozatot hazai égre cserélem,
kifizetem az utolsó
uzsorahitel-részletem,
kitöröm a nyakam, és ránevetek valakire,
egyirányú jegyet váltok a holtversenyre,
felszállok a világűrbe,
a visszatérést szükségtelen
áldozatnak tartom.

3.
Elmenni annyi, mint nem jönni vissza,
csak menni, menni el,
arra a kurva Vénuszra, ahol majd elkiáltom magam, hej,
és egy mozgó fészek körvonalait szövögetem,
az elérhetetlen műholdas csillagok társaságában.
A visszatérés felérne egy rablással,
ezért örökre óvakodni fogok a szovjet,
az amerikai és kínai űrhajóktól,
láthatatlanná válok –, nehogy
befogjon egy szerb radar.
A fekete lyuk párja leszek,
kilőtt vadak szépreményű kupléja,
elfelejtem, hogy valamikor
itt mentünk tönkre, itt, a Földön,
kozmikus értelemben, aprócska
szerzetesek leszünk.