Nagy Farkas Dudás Erika
Írástalan üveggolyó-éjszakák

A fények mások, hogy itt vagy, jut eszembe, de nem mondom hangosan, ismerem, az őszinteségtől menekülne: nem kell szerelem, még mit nem, minek egy nő, aki ragaszkodik, nyálasan mond mindenfélét, könyvből olvassa talán?
Micsoda férfi az, aki így, pontosan így lép a szobába, kezében reggelivel, hóna alatt napisajtóval, a teraszajtó felől átfogja a fény, szemében ígéretsugár! De ezt csak te látod bele, ezt a szeméből sütő nézést: te, a nő, aki örökké azzal vigasztalod magad, amit szeretnél. Szakmai ártalom, hogy képzelegsz, azt szeretnéd, ami nincs, élnéd, amit lehetetlen tapasztalanod. Leüljön eléd, fölolvassa, mondjuk a versrészletet, amit az asztalodon talál, amint a reggeliző tálcát leteszi. Nem véletlen, hogy az írástalan éjjelben Gergely Ágnes verse ismét megfogott: „és igaztalan szájad / minden szerelmest elátkoz :/ nekik csönd van a csókhoz – / neked nincs az íráshoz, // mert széttört üveggolyók az éjszakák, / szállnak, zuhognak, felragyognak, / neszezve ütődnek a fáknak / s az ablakodnak.”
Megmondom én, hogy mit akarsz, mondta őszinteségrohamában: megélni, hogy aztán leírd, de engem aztán nem írsz meg egy elrontott novelládban! Elrohant, a hónapokon át ugyanott penészedő kávé maradt csak utána. Ha tudná! Ha tudná, hogy megírni azt soha, ami fenékig megélt: mert csak a nincs, a soha sem volt jön ki a betűkön át! A remélt élmény aztán ott lesz valós, kinyögve a gépből, nyomtatásban. A megélt titok, nem mintha úgy lenne természetes, csak egyszerűen az marad: titok. Nincs inger a kimondására.
Félni a szeretettől, a törékeny, írástalan éjszakáktól. Biztonságos távolságból megvárni, amíg a másik fölfogja, hogy vége. A vágyakozás boldoggá teheti, de ha annak tárgya az ölébe pottyan, mit kezdene vele? Merné-e megírni?
Hozzábújnék: ne félj semmitől! Félrehúzódik, tudja, egy öleléssel elárulná védtelenségét.