Nagy Farkas Dudás Erika
Szerdán tarhonya

Márta néni a hetedik kerületi lakásából kizárólag a bácskai füstölt szalonna miatt járt rendszeresen a budai piacra. Évekig változatlanul ugyanazon a helyen vette a szalonnát, tenyérnyi darabot egy hétre, és mielőtt a táskájába pakolta volna, szertartásosan megszagolta, félig hunyt szemmel, mélyen magába szívta az illatát. Egyszer félénken rákérdezett: ugyan, miféle füst tartósította? Kukoricadara, bükkfaforgács volt a kurta válasz. Nézett, mint aki nem érti a dolog lényegét. Nem kell mindent tudni, a Nagysága csak élvezze az ízét, nyugtatta meg a kofa, akitől vette, és már a következőnek kanyarította, dobta a tányéros mérlegre a kért darabot.

A szalonna harmadát hétfőn reggel sütötte meg tojással, nagyot vétve az epéje ellen. A tányérja mellett az eszcájgok között előre ott volt a gyógyszer is. Szerdáig senki se találná meg, ha asztalra buktatná a görcs, onnét legurulna a parkettra, akár a fejét is beleverhetné az asztal sarkába. Egyszer történt hasonló, amikor egy pillanatra megszédült és összecsuklott az asztal és a mosogató között. Lassú eszmélése közben rémülten nézte az asztal alatti világot, az elhagyott porcicákat, oda-vissza gurultak az orra előtt, ahogy szuszogott, olyan iramban. Az asztal hibás lábán látta, hogy mekkora pusztítást végzett rajta a szú. A mosogató újkori, préselt lemezből készített szekrényét a minden vigyázás ellenére lecsurgó víz kezdte ki, megbökte az ujjával és morzsálódva hullott a forgács, a nedvességtől földagadt részen letúrva a vékony borítást. Nyögve föltápászkodott, örült, hogy senki sem látta nyomorúságos állapotában.

Maga mesélte el rosszulléte szerencsésen végződött történetét, miközben a belvárosi butikban vásárolt parfümtől illatos testével közel nyomakodott a bácskai kofához. Szaglászta őt, óvatosan, hogy mások észre ne vegyék. Egy másik világot keres, vallotta be magának, és fellengzősnek tartotta kicsit a megfogalmazást.

Akkortájt kezdte el a családfáját kutatni, és furcsa vágyódására a magyarázatot hamar megtalálni vélte: bácskai szálláson élt egyik ükapja, száz holdas gazdaként házasított ki egy fészekalja utódot, jutott belőlük Pestre is néhány.

Amikor Márta néni a családfakutatás közben ráakadt a szabadkai rokoni szálra, jelentkezett náluk. Néhány levelet váltottak, eleinte gyorsan és lelkesen válaszolgatva a másik soraira, többnyire a múlt emlékeire szorítkozó témában, de később már nem nagyon tudtak miről beszámolni, így a levelezés abbamaradt. Fényképeket kölcsönösen küldtek a másiknak, a családtagok adatait jól olvashatóan a fotók hátlapjára írva, és a küldés dátumát is jelölve ott. A szabadkaiak az ősök föllelhető fotóiról is készíttettek másolatot, és a fiatalok képeire az elvégzett iskoláik neve, foglalkozásuk, gyerekeik száma és neve, és sok egyéb adat is került, kissé túlzsúfoltan, de még követhetőn.

Magáról alig küldött nekik valamit. Egy fotót a fiatal éveiből, ahol a szüleivel és húgával látható; távol élő, egyelőre gyerektelen, világutazó fiáról és menyéről a másodikat, és egy-egy képet a vonatszerencsétlenségben fiatalon elhunyt húga gyerekeiről: az Amerikában élő fiúról, és a Brüsszelben dolgozó lányról. Némi gondolkodás után az öreg macskájáról is a borítékba tett egy fotót. Több éve készült: a macska az ölében ül, az erkély petúniái között pózoltak, aki a fotót készítette a szobában volt, és a képen több látszik az erkélyre nyíló ajtóból és ablakból, mint kettőjükből a macskával. Márta néni gyakran gubbasztott a képek fölött, próbálta fejben, aztán papíron is összeállítani a szabadkai ág Pestig nyúló hajtásait, de kevésre ment vele.

Szerdánként szalonnás tarhonyát készített. A maradék parasztszalonnát a lábosba kockázta. Először megpirította a darabokat, egészen picik, körömnyik lettek, tányérra szedte őket mielőtt füstjük is lett volna, aztán a kisült zsíron hagymát dinsztelt, és külön egy kanálnyi szalonnazsíron pirosra pirította a tarhonyát, ami már régen nem abból a házilag készítettből volt, és nem is a piacon vett, hanem csak a sarki boltban, ablakán az őt rendre zavarba hozó fölirattal: kamerával figyelt terület.

A bolti tarhonya sajnos nyomokban sem hasonlított ahhoz a tarhonyához, amit a szabadkai rokontól kapott a kilencvenes évek elején, aki az ajándékba hozott tarhonyát otthon a két kezével gyúrta, és aztán a nagylyukú rostán átreszelve a gangra kirakott asztalon, lisztes vászonabroszon forgatta a teljes száradásig. Száradás után, hogy továbbra is levegőzzön, a régen vásárolt Faks mosóporok alaposan kimosott, már illatukat vesztett vászontarisznyáiba kötve akasztotta föl a mindig hűvös kamra kampósszögeire. Ilyen, egykor mosóporos, tarisznyában kapta Márta néni is, amit aztán a belőle kifogyó tarhonya után szépen kimosott, és kivasalva berakott a slingelt, hímzett terítői közé.

A tarhonyát az alkalommal kapta, amikor a szabadkai rokonféle asszony a menekültként Pesten élő fiát jött látogatni, és egyúttal őt is fölkeresték, előzetes bejelentés nélkül rátörtek, egyszer csak ott álltak a kémlelőn túl, az ajtója előtt. Percekig habozott, hogy beengedje-e őket. Belülről leste a fényképről fölismert ábrázatukat, csomagjaikról találgatta, hogy mi lehet bennük, sebtében összecsomagolt holminak hitte, fölperzselt házakat, tévéből látott jeleneteket idézett magában, képeket, ahol a traktorokon ülő emberek kezében a legkülönfélébb, utoljára még fölkapott tárgyaik voltak, szemük a semmibe nézet, arra, amerre a szürke betonsávon tartottak.

Márta néni megijedt, hogy ezek itt, ezek a rettenetesen távoli rokonok most azonnal hozzá akarnak költözni! A hosszú várakoztatás után végül kinyitott ajtóban a köszönés, az első mondatok után hirtelen azt mondta nekik, hogy ő most éppen Amerikából várja vissza az unokaöcsét, nála nincs hely több embernek. Végül úgy belekeveredett az esetleges kérést előre hárító, kitalált történetébe, hogy kínlódását már a rokonasszony is észrevette, és durván félbeszakította, hogy ne higgye má' a Nagysága, hogy idepakónánk, van nekünk hun lakni, a fiamnak is, meg nekem is! Akkor, hogy ne maradjon szálka közöttük, Márta néni a kávé után mindjárt ebédre is meghívta a rokonasszonyt, a fiával együtt. Az asszony igent mondott, de azzal a föltétellel, hogy nem vendéglőbe viszi őket, hanem ő főz hármuknak. Tarhonyát is hozott, ezzel a kis zsákkal, ni, de nem abból főz, hanem majd frisset készít, és füstölt szalonnát is hozott mellé, fél táblával.

Márta néni attól kezdve idegen volt a saját otthonában. Az azonnal szorgoskodni kezdő asszony szófukar, örökké fáradtnak tűnő fiával kevés beszédjük akadt, öt perc múlva megunta a félszavas válaszokat, lerakta elé a tévé távirányítóját, és kiment a konyhába. Pongyoláját karba tett kezével összefogva támaszkodott háttal az ablaknak, és nézte az addig csak fényképről látott szabadkai rokont, ahogy élettel telivé varázsolja a pici konyhát. Még a fények is mások lettek, az egész lakás megváltozott, talán csak a napfényt szűrte másképpen a nagyvárosi por, talán az idő játszott velük, de még a hűtőre rakott, szoborkiállításon ajándékba kapott fotók is életre keltek tőle. A vendégasszony keveset beszélt, mondataiban panasz sehol se volt, nem találta bennük a háborút, a félelmet, a rettegést, csak egy másféle élet másféle szabályainak nyomát: és közben nem értett az egészből semmit. Az asszony gyúrta a tésztát, aztán szikkasztotta, aztán reszelte, nagylyukú szita helyett megtette a tökreszelő is. Szeletelt, kockázott, pirított, paprikázott, összeöntött, rotyogtatott, aztán meg csak lassú lángon kevergetve főzte tovább az ebédet. Soha sem érzett illat terjedt el a lakásban, a lépcsőházba is kiszökött, körülölelve a cikornyás korlátott, a nehéz kilincsek fényén játszott, a faborítás karcolásaiba fészkelt.

Márta néni elfáradt, leült és a messzibe révedt. Később könyökét nyomta a karszék, szívét valami más, az ablakon beszuszogott a nyár, a hársfa, lentről hallotta a macskákat, az illatra jöttek elő, idegenek idegen macskái az ő harmadik emeleti ablaka alatt. Nem is igaz, hogy az olaszok megeszik a macskát, ha ennék, nem lenne nekik olyan sok, a fia írta ezt, amikor a nagykövetet kísérte el a hivatalos útra, aztán Dalmáciából küldte a következő lapot, a tarhonyából fölszálló gőz belehelte a képeket, az üvegszekrény ajtói is finom párával vonódtak be, a távoli tenger hullámai föléledtek a képeslapon.

A szabadkai rokon megterített, nem nagyon beszélgettek evés közben sem, aztán elmosogatott, majd fogta magát és kiolvasztotta a hűtőt is, Márta néni hiába mondta neki, hogy szerdán jön a bejárónő, ne vesződjön vele.

A szalonnát a hűtőben a brüsszeli magos kenyérrel, a holland penészes sajttal egy rekeszben tartotta. A kenyér néha rásavanyodott, mégis áhítattal, félig lehunyt szemmel falatozott belőle, Brüsszelre gondolt közben, ahol az unokahúga karmesternek tanul, behemót nagy kocsijával gyakran elugrik hozzá Budapestre, akkor hozza a kenyereket. Kicsi cipócskák, vagy hosszú veknik, mikor mi. Valamikor a fehér kenyér volt a mindene, ma már remeg a barnáért, jó sötétbarna kenyérkék rozsból, és ki tudja, még mi van bennük, de arra inkább nem gondol, hogy ilyen adalék, meg olyan adalék is bőséggel kerül bele. Még az illatát is hamisítják, mondogatja a lány. Pékillata van a kenyérnek, műpék illata, teszi hozzá fanyar mosollyal. Kipakol az unokahúg, fintorog a macskahúgy szaga miatt, pedig nem is igaz, hogy érződik, ő soha sem érzi, hiszen az erkélyen tartja a homokot, az nem igaz, hogy a macska a sarokba pisál, hát akkor mitől lett beteges a parketta ott, biztosan vizes lett, amikor az életfát locsolta, és attól.

Másnap, de legkésőbb harmadnap elviharzik a kis rokon, néz utána az erkélyről, int, becsukódik utána a kocsiajtó, sóhajt egyet, gondolatban az Adriáig kíséri, mert most épp ott tölti a szabadságát, őt is hívta, de nem hagyja a macskát másra, beleszagol a levegőbe, benzingőz szaga érződik, közben az autó elfordul a sarkon. A szobába belépve veszi észre a roggyant lábbal pisilő macskát, valóban a sarokban, a parkettán, az életfa levelei alatt. A macska először ránéz, aztán dolgát befejezve megfordul, körbekaparja a tócsát, komótosan, mintha attól nemcsak a sarokban, az életfa alatt, hanem a világ minden szegletében a legnagyobb rend lenne.

Ha a különleges holland sajtból, amit a fiatal karmesterke csomagolt a brüsszeli kenyér mellé, már kifogyott, megelégedett a kecskesajttal is, azt is a piacon vette. Az utóbbi években rákapott a joghurtra, de csak a vajdasági, a szabadkai joghurtra, és a rendelésben csak a háború után, a NATO bombái után tartott fél éves szünetet, amikor a szomszédja azt mondta neki, hogy abból az országból ne fogyasszon semmit, mert ott most minden mérgezett. Később mégis fölújította a rendelést. A régi, megbízható kofa hordta, aki hetente ötször tette meg az utat a Volánbusszal, délelőtt ment Szabadkára, ott aztán a városival kibuszozott az ócskapiacra, vagyis a nejlonpiacra, délután már fordult is vissza, közben adott, vett, mikor, min lehetett keresni. Nem is csak a haszon hajtotta, már inkább a megszokás, ne álljon le mama, mert akkor abba belehal, mondta neki az orvosa, amikor egyszer megbetegedett, és lábadozása alatt úgy gondolta, lemond az ingázásról. Sajnálta volna a sofőröket, a jegykezelőket, megszokta az utasokat, közülük többen lettek a személyes ismerősei. A különc Márta néninek néha házhoz vitte a joghurtot, jóban lettek, olykor-olykor beültek a sarki cukrászdába, flaudnit ettek, nevetgéltek, sunyin, gyerekeskedve pislogtak maguk körül, amikor ott is fölfedezték, hogy kamerával megfigyelt terület, keresték a kamerát, nem találták. Márta néni elmélázott a kofaasszony történetei fölött, balkáni ízeket kevert a süteményhez, és újrafogadta, hogy egyszer ő is fölül a Volánbuszra, leutazik arra a Szabadkára, és vesz magának egy egész rekesz joghurtot és egy egész, kerek burekot is hozzá.

Mivé lett az a világ is, a Romániától Stocholmig futó ismerőse is ezt kérdezte. Mivé lett az egykori álmaik netovábbja, amiért átúszták volna a Dunát is, volt, aki át is úszta. Azt a fiatal, szabadkai rokongyereket talán nem is kellett volna elvadítani, durván elélökni a távirányítót. Lakhatna itt is, ha akar. Az anyja is jöhetne, legalább lenne, aki szuszog a szobákban, inkább átadná nekik azt a szobát, ami a konyha mellett van, azt, ami a forgalmas útra néz, onnét mindig van mit látni.

A másik utcára néző ablak sokkal fontosabb neki, az a budai ablak. Nem érti ezt akárki. El kellene magyarázni. Csendes, kicsi szigetvilág, alant csak a kutyák, csak az abban az utcában lakók, csak a cukrászda, csak az idő, ami nem halad, nem is kell, azokban az ablakokban ha áll, nem öregszik, igaz, aztán mire a konyhába ér, utoléri az idő, kettőt is ugrik egyszerre a fogaskeréken, úgy érzi. Nincs álmodozás büntetlenül, nem is az ábrándok miatt, csak, maga sem tudja miért, de azt a szobát biztosan nem adja. Nem adná, ha jönne az a kölyök, minek fizet albérletet, az anyja meg utazgathat hozzá takarítani. Itt nem kellene, majd a Zsuzsa szerdánként, akkor, amikor ő a tarhonyát főzi. Zsuzsa utálja a pörkölt szalonna szagot, Márta néni jókat kuncog magában, mert hiába a szellőztetés, másnapig úgy sem megy ki a függönyökből, másnap reggel is tarhonyát eszik, hidegen, lassan, féloldalt ülve a konyhaasztalnál, csak legritkább esetben ül át az ebédlőbe.

Joghurt, parasztszalonna, sajt és hagyma. Sok éve egyedül eszik a konyhában, közben nőttek meg fák, vesztek ki fák, bontottak le épületet és épültek is újak. A konyhaablak mindig változást kínált, onnét messzire is ellátott, ha lombtalanok voltak a fák, vagy ha még túl kicsik ahhoz, hogy a harmadik emelet ablakait eltakarják. A forgalmas út karnyújtásnyira tűnt, de lármája soha sem volt számára túl bántó, talán a füle sem volt már a régi, talán a megszokás miatt. Bolond ötletnek tartotta, amikor valaki elkészített egy fölvételt, egy összeállítást a város jellegzetes hangjaiból, minek az ilyesmi, aki ott él, úgy is hallja, aki meg nem, annak amúgy se sokat jelent.

Nem úgy van az, írta vissza morgós levelére az unokaöccse, amikor még álltak a tornyok, és nem terrortól volt hangos a világ, nem úgy van az, írta, és kért egy cd-t, vegyen neki is, aztán majd postázza szépen, hogy hallja kint is az egykori otthona hangjait.

Sokáig nem írt választ, és Márta néni nem tudta, megkapta-e, vagy talán elkallódott a hangfelvétel, és meg sem tudta hallgatni. Szirénaszó, metró érkezését jelző zúgás, érezte a hűsítő fuvallatot, ennyi elég is volt kóstolónak, gyorsan bökött egyet a masina gombján, a hangfalak felől elnémult a város, inkább a konyhaablakra figyelt, ahonnét élőben hallhatta, de már csak akkor, amikor jól odafülelt, vagy mert annyira megszokta, vagy mert egyre süketebb lett.

Volt egy régi lemeze, amiről pöfékelő, zakatoló mozdonyok hangja hallatszott harminc percen át, gyakran ült mellette lehunyt szemmel, és hallgatta az elmúlt időt. Nem számít, hogy megnyomta-e az indítógombot, fülével már régen csak befelé hallott.

Minek ehhez a csúf világhoz fül, kérdezte a kofaasszonyát, amikor erről beszélgettek, kell az egészség, hogy egyedül is elboldoguljon az öreg, felelte az. Minek elboldogulni, kérdezte Márta néni filozofálásra hajlón, de a kofaasszony nem volt vevő az okoskodásra, ne filozofáljon a nagysága nekem, nem szabad azt kérdezgetni, hogy mi végre élünk, csak tenni kell, ami a napra ki van osztva, nem rágódni, hogy mit kellene.

De ha semmi értelme semminek, dadogta gyengén próbálkozva a másik, finom kezével tartva a desszertvillát, és csak turkált a flaudniban, néhai férjére gondolt, aki vasárnaponként éppen ott, és éppen azzal vendégelte meg az óceánon túli unokaöccsüket.

Most se férj, se unokaöcs, és a budai piac is messze van, mintha egyre messzebbre kerülne.

Megbolygatják a földalattit, mondta a kofaasszony, aki mindent időben és pontosan tud, sokat utazó embernek kell a jól tájékozottság, nem fér az idejébe a házhoz szállítás.

Nem utazik ő se többet, még a parasztszalonnáért sem, határozta el Márta néni erre, talán nem őrült meg, hogy taxival, túl drága lenne az úgy, ilyen allűrt nem engedhet meg magának, ma már nem. Le kell mondani, úgy látszik a szalonnáról is, ha már nem jön házhoz vele az a kofa, mit tegyen az ember, ha elmúlt fölötte az idő, belenyugszik akár az ilyesmibe is.