Fekete J. József
„Terveink már nincsenek, csak álmaink…”

Szakmány György: Apu nem megy sehová. Széppróza. Palatinus Kiadó, Bp., 2007. 332 oldal, 2400 Ft

Szakmány György kötetbe gyűjtött szépprózája jószerével arról szól, hogy már nagyon fiatalon is bele lehet unni a kisebbségi létbe, ha az ember éppenséggel nem akar nemzetek, nyelvek és kultúrák közötti híd ként metaforizálódni, vagy a gyökerek örökös őrzőjének provinciális szereposztásában statisztálni. Különösen azért, mert anyanemzete és országának többségi nemzete különböző módszerekkel, de egyforma vehemenciával szívatja. Az egzisztenciális nyomor és a létveszélyeztetettség már csak hab a tortán.

A kötet címadó elbeszélése a kilencvenes évek jugoszláv (ezen belül szerbiai és vajdasági) nyomorát jeleníti meg egyetlen családra fókuszált történetében. A magyarországi olvasóközönség korábban Gion Nándor, Majoros Sándor, Kontra Ferenc, Balázs Attila elbeszéléseiből és regényeiből kaphatott ízelítőt a délszláv polgárháború következményeinek hátországi lecsapódásából és a „határon túliak” magyarországi megítélésének tapasztalatairól, olyan művekből, amelyek az 1999-es NATO-bombázások hónapjairól megjelent naplókkal szemben a szépirodalom eszközeivel szólnak a lét teljes ellehetetlenüléséről, a folytonos veszélyeztetettségről, a mindennapi agresszióról, a munkanélküliség és a pénzromlás által a létminimum alá taszított családi sorsokról, a kényszermozgósítások elől bujdosók és menekülők álmatlan éjszakáiról, emigrációjukról. Szakmány jóval fiatalabb az említett íróknál, s meglehet, érzékenyebb korban szerezte tapasztalatait, minden esetre a kötet történetkorpuszát a narrátor és egyben főhős önéletrajziként megjelenített élményvilágából építi. Narratívájában rá is játszik az életkorából adódó naivitására, nyelvhasználatára, kommunikációs közhelyeire, viszont megfigyelései és ítéletei pontosak. A címadó elbeszélésben a csapások előli nem menekülés egyik lehetséges motivációját, a teremtett javakhoz való ragaszkodást fogalmazza meg. A történet attól válik elbeszélhető témává, hogy ez a görcsös, áldozatok sorával járó ragaszkodás alapjában abszurd, hiszen szinte semmi se működik a fölújításra szoruló házban, hónapok óta nincs a családnak jövedelme, az etnikai konfliktus a levegőben lóg, s abban az Apa meg a család húzná a rövidebbet, ám az Apa konokul ragaszkodik ehhez a semmihez, még ha az nem több fél vödör vöröshagymánál, néhány krumplinál, szerinte ezzel még indokolhatja odahaza maradását.

Az elbeszélő hős elindul, majd visszatér, hosszabb magyarországi kitérők után végül odahaza marad a családjával, élete Ómoravica, Topolya, Újvidék és Szeged vonzáskörében zajlik, kivéve katonai szolgálatát, amelynek nem a helyszíne, hanem a helyi színei, a mindenkori militáns szervezetek balkáni jellegzetességei érdekesek. A kötet olykor kisregény terjedelmű elbeszélései a középiskolás, majd egyetemista korú fiatalok perspektíva-nélküliségét ábrázolják: a szürkeséget, a szegénységet, a diktatúrát, a háborút, a szülőknek a tehetetlenségükből fakadó hisztériáját. Bekerült a kötetbe egy rövid családi anekdota, aminek látszólag semmi kapcsolata nincs a lényegében nemzedékélményt megfogalmazó történetsorhoz, a dühös fiatalság bácskai kilátástalanságának elbeszéléséhez, bár a hangütése, iróniája, fanyar-keserű humora hasonló a többi szöveghez, s talán a legközvetlenebb példája az egymást generáló történetekre alapuló elbeszélésnek: egy családi legenda, amit egyszerűen el kellett mondani. Szakmány György ugyanis mintha inkább mondaná mint írná a történeteit, az oralitás olyan képzetét kelti, hogy az elbeszélő hős akár első személyben, akár harmadikban van jelen a történetben, akár ő beszél, akár róla beszélnek, akár az alteregóján keresztül nyilvánul meg, az olvasó mindvégig úgy érzi, mintha egy asztali beszélgetés hallgatójaként részese lenne egy feszélyezetlen monológnak, amit csak gesztusok és rövid közbevetések torpantanak meg, hogy egy újabb, látszatra lényegtelennek tűnő szálon folytatódjon az elbeszélés, s az iróniával meg humorral lazított csevegés egy szembenéző, odamondó, környezetével és önmagával is kíméletlenül őszinte, ön- és nemzedékközpontú világképet hozzon ki a történetekből. Egy olyan nemzedék lehetséges regénye képződik meg Szakmány szépprózá jából, amely egy ideig még bízik, hogy bár terveit ellehetetlenítette a világa, álmai még lehetnek, ám rá kell döbbennie, hogy az álmodás lehetősége is illuzórikus.

A szerző fiatalkori (tanuló)éveit elbeszélő szövegek olykor szinte vádiratnak tűnnek, amely egyszerre szól a dölyf és az (ál)hatalom provincializmusa ellen, számba véve a Budapesten és Újvidéken egyaránt jelen lévő, csak más formát öltő bürokratikus basáskodás részleteit. Ahogy nincs jó szava a budapesti egyetemi felkészítő kollégium döbbenetes világáról, ugyanúgy sajátos rálátásból fogalmaz az újvidéki egyetemi állapotokról, amikor aposztrofálja „a teljesen lezüllött, de perverz módon mégis egyetemként működő kisebbségi és irodalmi tanszéket”, majd a provincializmus, amatőrizmus és dilettantizmus meghatározó jellegének árnyalása közben részletesebben is kifejti erre vonatkozó véleményét.

A látszólag csupán az öttagú családra, a hazai és külföldi rokonságra, a főhősre és baráti körére fókuszáló szövegek mögött hangsúlyos politikai, történelmi és szociális háttér bontakozik ki, és szinte minden helyszíne és szereplője azonosítható. Az utóbbiak természetesen nem valós néven jelennek meg, viszont a helynevek eredetiek, csupán a Nyárfást és Dombost használja irodalmi toponímaként, viszont ezek jelentése az érdeklődőbb magyarországi olvasó számára is megfejthető. Arra viszont nem emlékszem már, hogy az elbeszélések folyóiratbeli megjelenésükkor már tartalmazták-e a lokalizmusként használt szerb szavak magyarázatát. Szakmány György ugyanis a gördülékeny, olvasmányos elbeszélése során természetes módon emeli szövegébe a vajdasági szlenget, tájnyelvet, lexikális és grammatikai deviációkat, a mindennapos trágárkodást, a nyelvbe beépült idegen szavakat, mintegy erősítve előadásmódjának orális jellegét. Az eredmény egy ígéretes első kötet, a szürkeségben, fölbomló identitástudattal, az indulás vagy maradás dilemmájában őrlődő nemzedéknek a gyermekkortól indított, a tanulóéveken átvezető, a katonai szolgálat letöltésével záruló „regénye”, amelynek szerzője a magyar irodalom újabb, Balázshoz, Kontrához, Majoroshoz, Gionhoz mérhető „mesemondó sziklája” lehet.