Fenyvesi Ottó
Utószó

A hetvenes és a nyolcvanas években az akkori tartományi fővárosban, Újvidéken létezett néhány kulturális oázis, ahol a magunkfajta gyanús költő- és író-bohémek meghúzhattuk magunkat. Ezeken a helyeken (a Katolikus Porta környékén, az Ifjúsági Tribünön, az Új Symposion és a Polja irodalmi lapok valamint az Újvidéki Rádió szerkesztőségében) nyitott, befogadó szellemű alkotói közösségek működtek, amelyek olykor oltalmat és inspirációt is nyújtottak a kísérletezőbb szellemű vajdasági alkotók számára. Nemzedékem tagjaival egy ideig az Új Symposionban találtunk otthonra, s a velünk mindvégig rokonszenvező szerb értelmiségiek közül Vojislav Despotov pedig dramaturgként a rádióban dolgozott. Miután 1983-ban az akkori tartományi politikai vezetés „szétzavarta” a Sziveri János által vezetett szerkesztőségünket, 3-4 év elteltével a leváltott szerkesztőség tagjai közül néhányan (Balázs Attila, Sebők Zoltán, én) átszivárogtunk a rádióba, ahol a nagy öregek (Herceg János, Gion Nándor, Tolnai Ottó) jóvoltából egy rövid időre alkotói nyugalomra találtunk.

A rádiós munka során és a Vajdasági Írószövetség elnökségé­nek ülésein kerültem közelebbi kapcsolatba Vojislav Des­po­tov­val, a vajdasági szerb költészet egyik különös figurájával. Radikális és nonkonformista költészetét már régebbről ismertem, hiszen korán elkezdtem fordítani a verseit. Szokatlan és szabálytalan verseket írt, s ezeket a kora­beli jugoszláv irodalmi lapok (Belgrádban, Zágrábban, Ljub­ljanában) előszeretettel közölték.

Despotov költői pályája a hatvanas években erőre kapó új és divatos (neoavatgarde) művészeti-irodalmi mozgalmak jegyében indult. Abban az időben mindent áthatott a konceptualizmus, a vizuális költészet. Első verseskötete lefordíthatatlan nyelvi leleményeket és halandzsát tartalmaz. Költői beszéde később letisztult és olyan jelleget öltött, amely az amerikai beat költők törekvéseivel rokon. Talán nem véletlenül, hiszen Despotov évtizedekig figyelemmel kísérte és rendszeresen fordította a beatnikek (Ginsberg, Ferlinghetti stb.) verseit. Nagysikerű költészeti antológiát állított össze Fuck You! címmel, valamint Hey Joe! néven amerikai költészeti folyóiratot is megjelentett saját kiadásában.

A mostani fordításkötet Vojislav Despotov sajátos költészetébe nyújt betekintést. A kötet gerincét régi, a nyolcvanas években, készült fordítások képezik, mert azokban a békebeli időkben úgy terveztük, hogy összeállítunk neki egy magyar nyelvű verseskötetet, de aztán a kilencvenes évek vérzivatara miatt ez a tervünk meghiúsult. Despotovval a kilencvenes években is állandó kapcsolatban voltunk, és újonnan érkező könyveiből is lefordítottam hébe-hóba néhány kedvemre való verset, ezeket itt-ott, folyóiratokban (Symposion, Fosszília, Vár Ucca Műhely, Híd, zEtna) közölni is sikerült. A mostani könyv összeállításakor elolvastam a Sabrane pesme (Összegyűjtött versek) című 2002-es kötetét, és lefordítottam jónéhány új versét, hogy egyrészt árnyaljam, másrészt pedig teljesebbé tegyem a XX. századi szerb költészet egyik legfurcsább képviselőjének (enfant terrible-jének?) magyar olvasatát.

Vojislav Despotov ötven évet élt, Nagybecskereken (Zrenja­nin­ban) született, és 2000 januárjában halt meg Belgrádban, ahol épp regényének bemutatóján lett rosszul. Összeesett, kórházba szállították, de az orvosok már nem tudták megmenteni. Tragikus, költői vég: igazi stílusos performance, a hetvenes évek művészi kísérletezéseinek szellemében :–)