Weiner Sennyey Tibor
Adriatica
(hajónapló)

Budapest-Fiume 2008.08.05.

Mindent helyrerakni annyi, mint elindulni a tenger felé. Néhány óra alatt döntöttünk úgy, hogy most nem a Balaton-felvidéken fogunk kerékpározni, hanem jegyet váltunk Fiumébe. Gyors üzenetek, levél Tillmannak és Zoltánnak, telefon az Írószövetségbe, majd Tokajba, hogy addigra tervezzük a visszatérést. Felborzolt idegeim lassú simulásba kezdtek mára, a múlt heti összeomlást sajnos nem feledve. Lelkem egy halmaz, melynek metszete van Istennel és a pokollal is. Az öngyógyítás jóllehet épp oly utazás, mint ez.

Murakeresztúr

Szemben a naplementével. Átlépni láthatatlan határokat. Hídon anyám telefonál. Alig hallom. Kivirágzik a horizont. Szavak – egymásra szórva, s a jelentés a napsugárban búvik, kalászok közt sündörög.

Fiume 08.06., 09:00

Néhány óra bóklászás, a szabadság szálaiban való megbotlásig. Bárhova mehetünk és ez a „bárhova” némely pillanatban, akár zavart is szülhet, hiszen el kell dönteni Abbázia vagy Dubrovnik? Most vagy holnap? Tájabroszunk végre van, s a bora, a hegyi szél, ahogy Tillmannt tizenöt éve, úgy üdvözölt minket is. De mindez már nem Fiume, hanem Rijeka, ami ugyanazt a folyó időt jelöli, csak nekem-nekünk nem egészen. Horvát bor, víz, Virág visszaér a péktől, hollandiai szivarra gyújtok, angol tollal írok – magyarul, és megpróbálom megcsókolni nemzetközileg.

Abbázia-Opatija

A tenger és a test. A tenger szép és ez minden metafizikája. Ez a jó. Ez az áldás. A testek közelükben felvidulnak és gyermekkori önmagukra emlékeznek. Víz. Só. Nap.

Abbázia II.

A főutcán, közvetlenül a régi szálló, a Grand Hotel mellett (de nem biztos, hogy most is így hívják) vettünk ki egy egyszerű, kis szobát. A falon a „Djoko” fiatalkori, retusált, festett képe lóg. Szerelmeskedés só és víz között az, ahogy e két elem tengerré lesz. A só, a sűrítmény és a szomj, mindig a férfi. A víz, ami mindezt elnyeli – párja és ellentettje a nő. A mélység, a befogadás, az ismeretlen, a közeg, az ölelés, a fulladás, az út, a hajótörés, a remény – ez mind a nő. Szivarra gyújtok és az utcákon Adyt és Kosztolányit látom fel-feltűnni. Igen, ma este egészen biztos, hogy valamely kis utcán összefutunk és segítenek gyógyírt találni, akár csak egyetlen lélegzetvételben is különös bajomra, melyre otthon csak teák, terápiák, vagy rivotril volna jó. Függönyzött ölelés a tükörben.

*

Szivarozás közben tűnődök. Minden mérhetetlenül elmúlt. A valósággal való viszonyom válságos. Betegségem a realizáció hiányosságaiból fakad. Ady és Kosztolányi? Még ha érzem is árnyaikat… a valóság direkt, az árnyak völgye álom. A transzparencia fogalmát szinte lehetetlen tisztázni azok előtt, akik sosem élték meg, akik pedig ismerik – vagy élik – vagy rettegik. Transzparens: áttetszőn látható idő és korok és emberek. Transzparens-érzés: valóság és képzelet határán egyensúlyozni. A helyes arányok megtalálása itt, Délen.

Abbázia III.

A tegnap éj finom rostokkal szőtte körbe a múló időt, s lelassított. Vacsora, bor, séta. A parton a fények áttűnése, aztán a vurstli, s végre könnyed nevezés mindezen. Zenét hallgattunk egy kávéház teraszán, s lassan elmerültünk az éj sűrű fényéhségében. Kiadós reggeli, indulás a partra, a hullámok közé, amelyekről úgy tűnt, olyanok mint a formátlanságból a formákba vágyó lelkek, ha úgy fúj a szél. Éppen mint a másik étterem teraszán ez a nagy, népi-hurrá horvát kiadásban kivételesen, ami mellett csodálkozva siettünk el, megpillantva az utca túloldalán Adyt és Kosztolányit.

Split 08.08

Fiuméből - Moravicén és Ogulinon át – reggel nyolc körül értünk le Délre. A vonaton sehol nem találtunk helyet, csak egy lezárt fülkét, amit – mielőtt kis hálózsákjainkkal a kerékpártároló deszkáira kellett volna feküdnünk – a szótlan kalauz kinyitott, s így tudtunk pihenni.

Mindenki kávézik és senki sem siet. Felfedezni magunknak a várost, sétálni a császár palotájában, és tovább hajózni…

*

Apró jávai lányok takarítanak egy horvát hajót a kikötőben. Vajon valóban olyan nagy-e a különbség a hegyvidék és a tengerpart között? A növényzet már lassan teljesen elnyeli a bunkereket, apácák sétálnak el és hátizsákos utazók. Nyáron Közép- és Nyugat Európa népei, mint a lemmingek: tengerbe vetik maguk és talán felejtenek.

Split II.

Füge evés és dalmát pálinka beszerzés a sokszínű piacon. Gyümölcsök és kofák, színek és hangok, mintha a római jelenlét óta semmi sem változott volna. Egy pillanat csupán, aztán valaki remek Internet kávéházat ajánl a sarkon. Virág gyümölcsökért ment, s én az emberek arcát nézem. A császár, az öreg császár az imént vonult el kíséretével.

Curzola

Szobánk a tengerre és az óvárosra néz, talán ha tovább caplatunk lelünk egy kicsikét olcsóbb helyet, mint ahogy találtunk kikötői hostelt is, nem sokkal olcsóbban ugyan, de két idegennel kellett volna együtt hálni, az inkább krimónak és nem szállónak kinéző – mindamellett szimpatikus helyen. Lehet, hogy máskor erre lenne igényünk, de most pihenni, „töltődni”, rekreálódni érkeztünk. Mindez aktív pihenés, hiszen folyton úton vagyunk. Split város, katlan, amelyben szorongásaim újra felfokozódtak, itt – ezen a szigeten – termelik állítólag a legfinomabb Dalmát borokat. Talán írt találunk sebeinkre, nedűt szomjunkra.

Curzola II.

Nyitott ablaknál beleveszni az éjbe. Aludni és álmodni végre, a helyi borok mértéktartó kóstolója után. A várost talán – úgy sejtjük – velenceiek építhették, a jelenlévők mindenesetre igen sokfélék.

*

Az éjszaka emlékei. Vendéglők, zsivaj a város kis utcácskáin. Ékszer, fagylalt, bor, festmény, kép és lap – ami ebben a csavarodásban „nélkülözhetetlen”. De hát jól van így, és fehéren világított az ötárbocos az öbölben, míg a Nap fel nem jött és túlragyogta ezt is.

Marco Polo 08.09, 13:30

Korčula (Curzola) és Dubrovnik (Raguza) között. Dubrovnik történelmével ismerkedünk, mely az aranyon megváltott büszke, de legalábbis okos szabadság történelme – kisebb-nagyobb, vagy inkább rövidebb-hosszabb magyar közjátékokkal ötszáz dukátos alapon, amely I. Lajos királyunk után több évszázaddal is annyira értékálló volt, hogy Raguza maradhatott ami, szabad város az Adrián.

Valódi bölcsesség ebben a világban a raguzai, hiszen tényleg szoros az összefüggés az arany és egy város szabadsága között. Közel egy évezreden át elfalazták s elválaszották maguk a kontinenstől. Mégis van valamiféle metafizika a kereskedelemben és a gazdagságban is. A város századokon át fizetett hol a franciáknak, hol a törököknek, hol az oroszoknak, sőt a magyaroknak is jócskán, csak hogy ne jöjjenek ide (s különösen a szlávoknak). Most meg mindezek a népek és barátaik is füzetnek, csak hogy itt lehessenek, hiszen az 1667-es földrengés, de még a múlt évtized háborúja sem tudta annyira megtépázni, hogy a 2008-ban élő ember számára ne legyen benne valami varázslatos a múltból őrjöngő Lóránt szellemével, mely utcáin bolyong, mely sikátorokat és tereket Szent Balázs tart kezében.

Dubrovnik

Becsukjuk az ablakot egy időre. A parton regényelméleti beszélgetés. A városban bogarak és turisták. A város kongó sokaság. De látnunk kellett. A regény gondolata, amiért ennyire Délre kellett jönni. Álomriasztó motorzúgás.

Az Adrián (08.10. - vasárnap)

Egy teljes napon és éjen át hajózni visszafele, mégis valami más és új felé. A változás állandósága, amit utazásaim során megfigyelhettem, s ebben az állandóban leltem egy csipetnyit az örökkévalóságból. És persze a kikötők, a városok. Az, hogy egy bizonyos szám felett az emberek együtt és külön-külön is elviselhetetlenné válnak, és csak, mint tömeg, mint hús, mint elértéktelenedett matéria hullámzanak és az evésen és iváson, pontosabban a zabáláson és vedelésen, na meg a gyors és érzelemmentes testi együttléten kívül semmi másra nem képesek és nem is alkalmasak. Többségüknek, ha ezt elmondod: nem értik. Ők csak tompák, és ebből a tompaságból felesleges és lehetetlen felébreszteni őket. Megint sokan vannak köztük azok, akik a veszedelmesebbek, az egész rendetlen igénytelenség mozgatói és fenntartói, akik mindezt kikérik maguknak, akik büszke léhák, akik „csak szórakozni” akarnak. „Szórakozni” – jelentse ez pedig a teljes szétszóródást, a disszemináció őrjöngését, kerül amibe kerül, családilag, párosan, egyedül, retúr-repülőjeggyel, hamis whiskyvel, rossz lőrékkel, duty free cigikkel vagy anélkül, előre megbízható (megbízhatatlan?) irodák által megálmodott és idegenvezetett (idegen vagy?) útvonalakon, vagy legalábbis a fősodorról nem letérve, a hányásig, a leégésig, a valutaváltóig, az újabb hányásig és leégésig, a szétszóródásban lecsupaszított és elbutult testig és megistenült csontvázig. Ez a haláltánc.

És Te, aki látod ezt a táncot, jobb ha nem szólsz, ha csöndben maradsz, könyvedbe merülsz, zenédet hallgatod, vagy csak figyelsz, mígnem minden áttetszővé és transzparenssé válik. Akkor és csak akkor, a lecsendesedésben, a nyugalomban, a haláltánc hangoskodásával telt aulájából kilépve pillanthatod meg a Tengert.
A tengeren néhány vitorla, melyek épp oly borzongók és színesek, mint sajátod. Utasaik könyveket olvasnak és zenét hallgatnak, vagy csak figyelmesen szemlélik a parti zajgást és várnak. Ez a várakozás és ők, a várakozók a változatlanok, az éberek, az épségben maradtak lelkileg. Alig van köztük olyan, aki ne vett volna részt a haláltánc éhes örvényében, de valami különös szerencsétlenség, varázst lefejtő ige, vagy csak véletlen folytán magukat hajójuk ringatásában találták, borzongó vitorlájuk színes hullámzása alatt.
Van köztük olyan, akit ez gőggel és felsőbbrendűség tudatával tölti el. Ezeket mindig felismerni a hangos motorról, amit díszvitorlásuk végére akasztanak, s valamifelé tartanak, valahová mindig igyekeznek és nem értik a többit, azt a keveset, kiknek vitorláját nem borzolja szél, ladikját nem sodorja áramlás, bárhol vannak, megérkeztek.

Különös, hogy az emberek által áhított „jó helyekre” éppen ők jutnak el, akik nem is igyekeznek sehová. Ahol ők vannak onnan mindent látni. Mindenre rálátni.  Nem „szórakoznak”, hiszen mint Cicero által említett agrigentumi férfiú görög verseiben mondja: csak a gyűlölet és a harag szór szét, tehát ha szétszórod magad, abból a harag és a gyűlölet különböző formátlan démona fakad. Ellenben a szeretet az, amely képes mindent egyesíteni, amely összetart, eggyé alakít, nemessé tesz. A szeretet a barátság – a legnemesebb emberi érzés – alapja, a lét alapja, a világ alapja. Jó volna mondani, hogy minden ellenkező csak azért létezhet, hogy ezt megértsük, megtapasztaljuk, megéljük.

Ott állsz a parton. Mögötted a haláltánc, s előtted a borzongó vitorlások elkülönülve egymástól. Minden választás válsághelyzet, de valóban választani csak a felébredt választhat – ezért ő folyamatos válságban él. Törekvése tudatosságából fakad. Céljai csak olyan szavakban ragadhatóak meg, melyek önmagát fejezik ki. Vannak tehát céljai, de ezek nem külsők, a valahova eljutást, a valamit elérést rezzenéstelenül, sőt gyanakvón fogadja, s ha nem áll összhangban belső céljaival, úgy elengedi, szenvedve vagy könnyedén – ez alkattól függ -  de túllép azon, amit környezete valóságnak, sikernek, életnek hisz, hogy a valódi valóságot, az igazi sikert, az élhető életet élje. Megvalósítson – s az új valóságon keresztül mások számára is elérhetővé tegye mindezt, mert azért érkezett, hogy tanuljon és tanítson. Eszközei lehetnek a jóga és a sztoa összehasonlításából lepárolt gondolatok, a meditáció és az ima csöndességéből fakadó türelem, a művészetek és a mesterségek is. Eszközei, de nem céljai. Ő – a dogmáktól megszabadult tanító, a nemes ember, a szabad és éber, az eszköz és a cél egyszerre tebenned.

Te azonban ott állsz a parton még mindig és hátadban a haláltánc és szemedben a borzongó vitorlák. Ki vagy te, ember?

Curzola után

Talán igaza van Virágnak és nem vagyok beteg. Már nem.

*

Közeledünk Hvarhoz. Két kikötő között az emberek álomszerű transzba esnek és várnak. Csak kicsit csöndesebbek és ettől sokkal szerethetőbbek és kedvesebbek. Na igen, és a kamerák és a fényképezőgépek és az összes eszköz a kép rögzítésére, amivel eltakarják a látványt önmaguk elől, hogy mutogathassák itt és itt jártak. Dehogy jártak! Nem jártak, hanem kameráztak és fényképeztek. Hol vannak a régi utazók? Hol vannak a teljes élettel, jelenléttel utazók? Hol vannak azok, akik a térben csak azért mozognak egyik irányból a másikba, hogy megtapasztalják a tér és idő relativitását? Ma szabadságra menni egyet jelent azzal, hogy elutazni. Ez érthető. De mit jelent ma szabadnak lenni?

*

Békássy Ferenc Adriatica útleíró költeményét fordítom – nagyon nehézkesen és sokkal jobb kedvvel inkább képeslapot írok barátomnak haza. E két utóbbi fogalom összekapcsolódott. Kevés barátom maradt, s ahol e barátok – az a hazám.

*

„Van egy sziget, ami azt álmodja, hogy villog.” – súgta Miklós, mire a kis Lizette: „Van egy sziget, ami azt álmodja, hogy két ember azt álmodja, hogy van egy sziget, ami villog.”

Split-Fiume (éjjel)

Leveleket fújt ki a szél füzetemből. Borozunk.

*

Út az éjszakai tengeren. Gyönyörű. Jó érzés leírni ezt a török jövevényszót. Bolygóélmény. Csillagtérkép, avagy csillagabrosz.

Fiume 08.11. (pirkadat)

A fedélzeten próbáltunk aludni, s minduntalan megébredtünk valamire. Ennek ellenére szép, csillagos égbolt alatt kellemes utunk volt a tengeren, s vonatunk csak éjfélkor indul tovább. Kikötünk végre.

Opatija-Abbázia

Visszatértünk ide egy hosszú hét után. Kicsit még mindig inog a talaj, mintha a hajón lennénk. Bizonytalanul tapogatom saját terem körvonalait.

Balaton déli partján 08.12.

Hazafelé. Budapestre. Tűnődés a bolygóélményen, a gyógyulásra való vágyon, a vigasztalásnak szánt írás lehetőségén. Aztán valamiért a dubrovniki angol útikönyv egyik mondata jut folyton eszembe, ahol a XIX. századi horvát irodalmi programot így határozták meg: „lifted out of the miserable Magyar darkness”.