Szalai Andor
Várakozás

Azt mondják, késik a buszod, később pedig kiderül, hogy nem is tudom meg pontosan, mikor is érkezik majd. A rohanás az állomásig már megszokott volt, most pedig lassanként elhalkul a világ üteme, csökken a pulzusszám. Belül csend, kívül moraj, csikorgás, zúgás, melyből valami hiányzik: a ritmus. Lassan alakul ki, csak úgy, önmagától – képzeletem varázsolja teljessé a zaj művészetét, amely egy belső hangból és az állandóan befúródó környezet hanglenyomataiból áll. Ez kedvenc esti zenéim egyik változata: a közeli vasútállomás opusa. A másik az ablakon behallatszó utcazaj, de van még a hajnali dallam is – a szökőkút csobogása, amely kellemesebb, körüljárhatóbb, játszhat vele a képzelet. Messziről jelzi, hogy itt a városközpont, és azt is, hogy ez a hely még néptelenül is él és lüktet. De hajnalig sok idő van még. Az ébresztőjelzésig, amely már jó előre elindítja a napi zuhatagot, a rohanást, a cikázó gondolatokat, melyek azután annyira begyorsulnak, hogy egy folyammá válnak, és eluralkodnak az egész napon. Megment tőlük a ritmus, amely utat tör a zajban, és lassanként magával ragad, felszabadítja a képzeletet, és alig egy órányi várakozás alatt megállítja gondolataim cikázó tömegét és csendesen leenged erre a helyszínre. Némelyik pillanatban felbosszantana már, hogy nem tudok mihez kezdeni itt, ahol nem is tudom, meddig várok majd, az idő múlásával egyre jobban úgy tűnik, nem is látlak ma. Nagy csalódás lenne, ha üresen menne el az autóbusz, és dermedten állnék, még akkor is várnám, hogy leszállj, amikor a buszvezető már bezárja a csomagtárolót, és visszaül, hogy helyére parkolja a buszt, odaszögezném a pillantásom rá mindaddig, míg becsukná az ajtót. És akkor még gyorsan végigfutna belül a gondolat, hogy valahol biztosan leszálltál útközben, elhatalmasodna az elhagyatottság érzése rajtam.

De mindig jön egy második busz, amelyre várni lehet, és csak hallgatni az egyre halkuló zajokat a hidegben, mely nélkül nincs is várakozás – a kövezet vonalait pontosan követő sétát áthatja a borzongás, de az egésznek megvan a maga halkuló, megnyugvást ígérő ritmusa, mely lassulni kezd – hosszabbodnak a lépteim, egyre nagyobb távot teszek meg, elhagyom az állomást, de gyorsan vissza is fordulok, nehogy elszaladjon a pillanat, amikor meg lehet t éged pillantani, amikor körülnézel az üres állomásra gyűlt várakozók között, vagy amikor elindulsz az ajtó felé, mely egyel őre elválaszt tőled. És lassan, ahogy egyre több várakozó gyűlik össze a bezárt kapu előtt (a várakozók számának növekedésével arányosan) elhalkul a zene, és megnyugtat kapcsolat nélküli társaságuk. Begördül egy busz, lassan beáll ideiglenes helyére, megpillantalak, aztán kicsit eltűnsz, majd leszállsz: az otthonnak szól a mosolyod, amelyet most én képviselek, aki eléd jöttem, te pedig belém fojtod a szavakat, mert nem készültem igazán arra, hogy mekkora hatása lehet annak, hogy mosolyogsz, amikor leszállsz, pedig igazán számításba vehettem volna, az elmúlt idő elég volt erre. Legközelebb előre kikötöm majd magamban, hogy valamivel elterelem a figyelmemet arról, hogy most át kellene ölelni, hiszen csak úgy tudnám közölni veled, hogy mit jelent, hogy te most hazajöttél, és hogy most úgy érzem önkéntelenül is, hogy nekem és miattam jöttél vissza. De ezt az illúziót persze csak az első percben engedhetném meg magamnak. És azután már fontosabb az, hogy hoztál az útról a lendületből, és hiába vagy fáradt, csak úgy árad belőled az energia most is, ilyen későn, egy hosszú és számodra korán elkezdődött nap után, és van még új arcod a számomra, és hiába láttam és figyeltem oly sokat, most ismét elragad és felemel a sárból.

És amikor azután elbúcsúzom tőled és továbbindulok, rám támad az addig nem is annyira észrevehető hideg, és később, amikor már nem tudom nyitva tartani a szemeimet, a neked szóló üzenet félbeszakad. Utolsó félmondatát még látom a beszűrődő hajnali fényben, majd kitörlöm, hiszen ez már egy új nap számodra, az a hétköznapi élet, melyben nincs hely számomra, és amelybe halk léptekkel lép be az újra megújuló várakozás. Várom, hogy újra lássalak, ha kell, hetekig is, megszoktam már, meg azt is, hogy nem is tudom, mikor látlak újra. És neked is van egy életed, meg nekem is, és csak én érzem úgy, hogy az enyém hozzád is tartozik, te meg nem. De amikor megjössz, örömöt okozol, erőt adsz, erre más nem képes. Tudom, hogy ez a legtöbb, amit adhatsz, és a legtöbb, amit kaphatok, nem kérek mást, nem kérek mást az élettől sem. Örülök a percnek, más nem fontos, ha ott vagy. És szeretném, ha elmúlna ez a szabálytalan szerelem, de túl régen nem múlik már, és túl alattomosan tér vissza, apró kis emlékekből kezdem el építeni újra és újra a képem rólad, várom, hogy hívj, hogy ne legyen céltalan a várakozás, mely nélküled kitölti az életem.