Szalai Andor
Válasz egy képeslapra

Kedvesem!

Köszönöm kérdését és üdvözletét, várom a friss fotókat Önről, melyeken távolról mosolyog felbarnulva a kék tengerfelszín előtt, mely összemosódik az éggel. Remélem, Kedves, most is süt a nap ott, és hogy nem tartja Önt szobafogságban valami csúnya eső, mert hát a képeslap, melyet küldött, pár napos keltezésű. Azt is remélem, hogy elaltatják az örök hullámok, hogy nem kémleli ébren az éjet, mint én most. Ne haragudjon rám ezért, és ne is pirítson le, amikor hazajön, hogy az arcom már megint arról árulkodik, hogy nem eszem, nem alszom, fogadja el, mint ahogy én is elfogadtam a tényt, hogy nem integethettem Önnek, mikor elgördült az a vonat, és csupán az órámat nézhettem valahol távol, és álmodtam nyitott szemmel egy pillanatra azt, hogy ketten indulunk el oda, ahol Ön most minden reggel megtudhatja, milyennek is látom én az Ön szemeit, ha végignéz reggel a nyugodt tenger tükrén. Látja, Kedvesem, az is lehet, hogy még boldogabb is lehetnék én Önnél a kis szobámban most, mert én tudom, hogy a tenger varázslatáért nem kell elutazni, csak nevén szólítani Önt, nem szólni egy szót sem, megvárni, hogy a szemembe nézzen kérdően. Mert ha megszólítom, de nem szólalok meg, akkor rejtélyt látok egy pillanatba abban a tengerkék szempárban, és a hajnali síma és átlátszó víztükör csillan fel bennük, amikor kérdez valamit, de csak szemeivel, mert a körülöttünk álló emberek bizony látják, hogy mi ketten most elkaptuk egymás tekintetét.

Várom Önt vissza, mondanám, Kedves, de nem biztos, hogy az örömöm őszinte lesz abban a pillanatban, amint meglátom, és talán jobb volna néha-néha egy napsütötte fénykép vagy pár hasonló sor, amilyen Öntől most érkezett, lapok, melyeken egyre rövidebbek lennének a mondatok, majd egyre ritkábban is érkeznének, és biztosan elmúlna minden, idegen lenne lassanként. Higgye el, jobb lenne, mint az a reggel, amikor majd visszagördül az a vonat, és Önt szorosan átöleli a számunkra megszokott hideg. Nem leszek és nem lehetek majd ott akkor sem, csak várom a hívását, hogy megérkezett, minden rendben volt, és akkor nem tudok majd megszólalni a telefon másik végén, és majd biztos azt mondom, hogy le kell tennem, mert csörög a mobilom, vagy akármit, csak ne hallja meg a hangomon, hogy csalódtam már megint, mert nem várhattam Önt azon a reggelen, pedig tudja, mennyire szerettem volna álldogálni és figyelni minden zajra, olvasott már erről egy másik levélben. Mire leteszem majd a kagylót, feléled az a közös séta a hídon, ismét látom a nyugtalan folyót, és ismét érzem az Ön kezét, melyet annyira furcsa volt megfogni először, egy erős kéz, nem az a megszokott puha, selymes bőr. Olyan furcsa volt, hogy kézenfogva mertünk sétálni, és nem húztuk vissza a kezünket, mert valaki meglátott bennünket együtt, bár a néptelen utcákon csak két alak nézett végig rajtunk, és a véleményüket is csak mi képzeltük a helyzethez, azt hiszem. Egyetlen napunk volt, Kedves, hogy megtudhassuk, hogy elférünk egymás világában, és hogy nem udvariasságból vagyunk kedvesek egymással, hanem azért, mert örülünk egymásnak. Akkor még nem tudhattuk, hogy majd később megosztjuk titkainkat, azt sem, hogy majd Kedvesemnek szólítjuk egymást, és azon a reggelen megígértük, hogy harag nélkül válunk el, és nem teszünk szemrehányást akkor sem, ha egyikünk majd egyszer mást választ párjául. De hát hol késik már az a másik, Kedves?

Kérdezi majd, visszaadtam-e közös lakunk kulcsait. Némán bólintok akkor, pedig ez is egy történet a maga nemében. Vagy fél órát ültem ott várakozva, hogy kivegyem a részemet az emlékezésből, melyet Ön kétszer is végigszendvedett, míg a lakályos kis otthonunk apró részleteit elvitte és eltette valahová, miután kimosta, összehajtogatta, ahogy minden mást. És látom Önt, nem sírt akkor, csak összeszorította vékony felső ajkát a dús alsóval, és csendesen vasalt, hajtogatott, mint szokott, látszólag semmi sem változott, pedig már megint hajnalt vár az éjszaka Önnél. Ne sajnálja ezt a kis otthonunkat, itt mi csak rejtőzködtünk, loptunk egy kis időt magunknak gyáván, nem mertünk dönteni, és nem mertünk végül már elutazni se valahová, ahol mi egy idegen szerelmespár lehettünk volna, akikről nem kérdez senki semmit, két ismeretlen ember, akik mosolyognak együtt, és mélyen néznek egymás szemébe, és gyengédek egymáshoz. Kéz a kézben tértünk volna vissza, és túl árulkodóvá vált volna a tekintetünk akár egyetlen olyan nap után, amikor nyugodtan, egymást gyengéden átölelve sétálhattunk volna az emberek között, és amikor még többet mondhattunk el volna magunkról a másiknak és még több titkot kaptunk volna megőrzésre. Így, rejtőzködve pedig egymás titkaivá váltunk, és a váratlanul beköszöntött szerelem után visszamaradt örömről se beszélhetünk senkinek, és senki sem tudhatja, miért megyünk el reggel pici örömmel, reménnyel, és miért térünk vissza oly csendesen, szinte leszegve fejünket. És a visszakapott büszkeség sem hoz egy pici örömöt sem nekünk, mert egyedül vagyunk, és minden apró részlet, korábbi biztató jel bizonyítja ezt a tényt, amelyet most megpróbálunk elfogadni.

Már csak pár nap, és majd ismét választ egyet szép szoknyái közül, de már nem találgatom, melyiket választja majd az első reggel, pedig itt lesz holnap is kettő előttem reggel. Az is lehet, hogy elviszi ezeket is majd, biztos emlékek Önnek, mert sokáig méregettem őket reggelenként, próbáltam kitalálni, hogy melyikben látom aznap délelőtt az én kedvesemet, akinek bámultam a szemét lopva, ha valakivel beszélgetett, és akivel olyan jót lehetett nevetgélni a legkomolyabb helyzetben is, amikor mindenki kapkodott, mi meg derűsen, de mégis hatékonyan oldottuk meg az újból és újból felmerülő sürgős problémékat. Ön mindig tudta, hol is lehetek, amikor mindenki keresett, Ön csak rám nézett, és a nézésemből oly sokat tudott rólam. Most már nem fogja biztosan tudni, merre mentem, amikor keresnek, de ha lát elrohanni úgy, hogy nem merek Önre nézni, akkor sejtheti, hogy most elmenekültem a friss levegőre egy kicsit, feloldódni a város színeiben, és elszökni onnan, ahol Ön éppen csodálkozva néz utánam, vagy csak szomorúan lesüti a szemét egy pillanatra, és nem tud majd megszólalni sem. Szomorú lesz akkor tudni, hogy mire gondolok, vagy mit érzek, és tudom, hogy Ön a helyén marad, összeszorított ajkakkal tűri, hogy nem oszthatja meg szomorúságát és aggódását senkivel sem. És majd odakint tudni fogom, hogy csak meg kellene fogni a kezét egy pillanatra, mélyen a szemébe nézni, és pár szó kellene csak, de mindennek hiánya, ez a bennünket szétszakító igazságtalanság elkísér, bárhová is menekülnék.

Most nem tud megvigasztalni, Kedves, mint rég, és nem tud biztatni, mint akkor, amikor csalódtam és könnyekig hatott meg kedves, késő esti üzenete, mely akkor is törődött velem és reménykedett, amikor leestem a földre azokból a rózsaszín álmokból. Nem tudtam üzenetére válaszolni sem aznap, sem pedig másnap, nem mertem elszomorítani, hadd higgye legalább egy-két napig azt, hogy sikerem volt, hátha Ön távol mindattól a szomorú estétől azt hitte, hogy most annyira boldog vagyok, hogy meg is feledkeztem az Ön üzenetéről. Nem osztottam meg sokáig azt az élményt, azt a bosszantóan határozatlan visszautasítást, mely aztán gondolkodásra késztetett, és arra, hogy megtaláljam magam az akkori kétségbeesésem után. Végigkísért ezen az úton, saját sikerét észre sem vette, és nem is tudom, mit érzett később, amikor már nem tudott elszökni a felismeréstől, és beismerte önmagának is a kéretlen győzelmet, amely mindkettőnknek nagyon drága most már. És mit is tudna nekem mondani most, Kedves, amikor nem szabad szeretni azt, aki megérdemelné és aki viszonozni is tudná? Biztosan van erre is receptje, próbálkozik Ön is, Kedves, de vallja be, nem válnak be most a tanácsok, a praktikák és a bátorítás sem. Mások lettünk, Kedves, régebben valami hallgathatatlan zenét üvöltettem, üvöltöttem vele magam is, ma meg már nekiülök írni, csendes dalokat hallgatni, kifejezéstelen arcom lehet ilyenkor, csak bámulok a monitorra és követem a betűimet, csak jönnek, jönnek, mint amikor olyan hosszúkat és szépeket üzentem Önnek, mert tudtam, hogy örömöt okoznak azok a szavak és örömöt okoztak nekem is, hogy valakinek ilyen szépeket lehet írni szemeiről, kedves hangjáról és egész lényéről. Nem illenének ezek az üzenetek senkihez sem akit ismerek, elmaradnak, elcsendesednek, mint a hullámok, mire majd színt ad a hajnal az ólomszínű tengernek ott messze, Ön előtt.

Nem szabad azt kívánnom, hogy csak egy napot legyek Önnel a tenger mellett, melyet imádok, és azt sem, hogy bárhol csak egyetlen napot töltsünk el együtt, mert útjaink különváltak, most már csak fájdalmat okozna, ha ilyet kérnék Öntől. Visszatérünk inkább kis tökéletlen, ránk szabott világunkba, amelynek szereplői nyugodtan tehetik tovább velünk mindazt amit eddig is tettek, mi pedig nézzük az egészet tovább, mint egy filmet, csak jár a kezünk, mintha a gépies mozdulatok elhessegetnék a kéretlen gondolatokat és emlékszilánkokat, melyek fájdalmat okoznak. Hát így törpült el a két óriás, így lett hétköznapi szomorú emberré Ön, aki összeszorítja fogait, büszkén felemeli a fejét, hogy nem kell tovább rejtőznie, és én, aki szélhámoskodok tovább, meg nevetek mindenkire, huncut ajánlatokat teszek, majd aztán kifáradva a jópofáskodástól már csigalassúsággal vágok át ismét a városon egy rejtekhelyre, ahol a tegnap hátrahagyott szavak várnak, ahol nem érdekelnek a változások, sem pedig a külvilág eseményei és ahonnan engem csak Ön tudna elhívni bárhová.

Búcsúzom, Kedves, élvezze még azt a két napot ott a gyönyörű tenger mellett, ne vágyjon vissza ide, ahol hidegek és szomorúak a reggelek, ahol vörössé, barnává hervadt levelek takarják el lassan nyomainkat azon az erdei úton. Remélem, majd szépen elmosolyodom, amikor megjön, és azt is, hogy nem tart sokáig majd az az első találkozás, elhívja majd egyikünket valaki, és belevetjük magunkat valami munkába vagy megoldunk valami hirtelen felmerülő gondot, amelynek nincs jelentősége, megoldásának semmi értelme, csak elfedi azt a halvány reményt, amely ki tudja meddig ébred fel bennünk akaratlanul. Mosolyogjon Ön is, Kedves, és ne kérdezzen semmit, mert nem akarok hazudni Önnek.