Verebes Ernő
November számozatlanul

Az elalvásban van minden reményem, gondolta reggel, amint kinyitotta a szemét, s ahogy ott feküdt az ágyán, hallotta, hogy szuszog valaki egy másik ágyon, s tudta, hogy az nem lehet más, mint az egyes szám első személy, vagyis ő maga, illetve én, tehát ott szuszogtam a másik ágyon, míg az egyik ágyról magamat hallgattam, na most akkor kinek a nevében is beszéljek, gondolta tovább, gondoltam tovább, kinek a nevében mondjam el, hogy az elalvásban van minden reményem, hisz reggel van, s ilyesmit nem mondhat csak úgy akárki ébredés után, hogy az elalvásban van minden reményem, csupán az, aki valamiért nem akar felkelni, s még csak gondolni sem akar semmire, még arra sem, hogy az elalvásban van minden reménye, hanem csak aludna tovább, na de így már ez sem megy, mert mihelyt kívánjuk az elalvást, nem alszunk, mihelyt kimondjuk az elalvást, már nem vagyunk csendben, csak az alvás óhajtása által alhatunk még egy cseppet, de pont ez az, ami felébreszt, az alvás akarása, amit az a gondolat előzőtt meg, hogy az elalvásban van minden reményem.
Eldöntöttem, hogy a másik ágyról nézem végig, csendben szuszogva, ahogy felém sandítva nagy kínlódva felkel, sajnáltatva magát a másik ágyon kényelmesen elterpeszkedő egyes szám első személyével, vagyis velem, akinek immár esze ágában sincs felkelni, hogy végigcsinálja ezt a napot, november valahanyadikát, bocs, de ez nem lehet fontos, ez a hanyadika-kérdés, viszont először vertikális helyzetben kell látnom az egyes szám harmadikat, vagyis őt, amint felkelt, s megbizonyosodnom arról, hogy végleg eldöntötte, nekimegy e napnak, e valahanyadikának, s megcsinálja végig, amit az tartogat neki, minden előre tudott dolgával és minden meglepetésével együtt, mert milyen is egy nap, akár az élet kicsiben, mondta valaki, olyan carpediemes, tele ragadós pillanatokkal, amelyeket nekünk kell megragadnunk, mert ha nem, ők ragadnak meg bennünket, mint ahogy az most is történik az egyes szám harmadikkal, csak nézem a másik ágyról, az első pillanat már meg is érkezett, s most lökdösné őt előre a többi pillanat felé, tuszkolná bele a délelőtt lilafodros reményfolyamába, közben látom, amint az egyes szám harmadik idióta vigyorral veti alá magát az örömteli kötelességnek álcázott ragadós pillanatok támadásának, s egyre energikusabban tesz-vesz a szobában, a gatyáját keresi, aztán hirtelen a másik zokniját, mert az egyik mindig megvan, csak a másikkal van baj, állandóan elveszkelődik, akárcsak én ott, a másik ágyon, már nem számítok, észre sem vesz, csak a másik zokniját keresi, hogy aztán a fiókos szekrényből, szitkozódva egy tiszta párat húzzon elő, a gatyájáról teljesen megfeledkezvén, s így, meztelen fenékkel szaladjon a fürdőbe fogat mosni, ott venni észre gatyátlanságát, s ugyanott, a tükör előtt, mintegy a saját bírája előtt, a homlokára csapva rádöbbenni a még túlságosan korai, ám annál vészterhesebb Alzheimer-kór esetleges kialakulására, még reggel van, jézusmária, de hol van még az ebédidő, mikor a jelen maga ez a korai gatyátlanság, hol vannak még a jól elvégzett munkák, vagy az azok utáni ebédet kísérő helyes kis böfögések, az emésztés során bekövetkező, kellemesen lezser agyi renyheség, esetleg egy pohár sörbe fulladt légy hétköznapi látványa, majd az újbóli eszmélés kávéillatú dongása koradélután, mielőtt még egy rövidke depresszió előzné meg a koraest mentális revitalizációját, azután kártya vagy dominó, a haszontalanság netovábbja, hisz léteznek semmibe futó napszakok, melyek mintha nem is egy nap, de az örökkévalóság részei volnának, ilyenkor rendszerint dominózik az egyes szám harmadik, tologatja a pici, téglatest alakú lapocskákat, mintha dolgozna, megtévesztendő alteregóját, az első szám elsőt, aki még mindig az ágyból figyeli őt, apró pöttyökből kirakott számábrákat hasonlítgat össze, mintha számolna, közben érzi, a zsigereiben érzi az egyre feszítőbb hiábavalóságot, mérgesgázként támad a vanitatum vanitas, véget kell ennek vetni, mielőtt úgy maradna az ember, egy apró téglácskával a kezében, örök hiábavalóságra kárhoztatva, valamikor négy és öt között, délután.
Egyre jobban sajnáltam. A másik ágyban még mindig reggel volt, ő pedig már hol járt! Nem lehet egyszerű meztelen fenékkel szaladozni munka közben, ügyintézni, meggyőzni, meggyőzetni, kárhozni, kárhoztatni, amikor mindez benne foglaltatik egyetlen pillantásban, az ügyfélében, a főnökében, a diákéban, a páciensében, egyébként fogalmam sem volt hol dolgozik, csak azt láttam, hogy szemérmesen takargatja magát, amíg mindenki szájtátva nézi, mutogatnak rá, hiába a hófehér sportzokni, meg a vele harmonizáló, hetek óta fehérített fogsor, a meló az meló, ő meg így, komolytalanul, mint valami ámokfutó rohan át tökeit markába rejtve a munkaidőn, át a napon, ezen a bizonyos valahanyadikán, miközben én szívszorítást kapok a sajnálattól, az alázattól, lennék inkább én a helyében, igen, innen a másik ágyról, habár tudván tudom, hogy ő is én vagyok, én vagyok az egyes szám harmadik, s azzal is tisztában vagyok, hogy azért maradtam ágyban, mert látnom kellett, hogyan alakul ez a nap, látni messziről és sírni, ott, ahol még reggel van, amikor már csak egyetlen gondolat dúlja fel részvéttel átitatott agyamat, tudniillik, hogy az elalvásban van minden reményem, a másik oldalban, a sötét féltekében, ahol nincs gatyázás a melóban, csak tiszteletreméltó szempontok vannak, ilyen az éjszakai műszak, elvarázsolt idő ez, mégis inkább házépítés, mint dominózás, a kis ember álmában épít és ébren rombol, nem is bírom tovább nézni, ahogy futkos utcákon, tereken, kapukon ki-be, köszönve és hajbókolva, arcára száradt könnyének viaszfényében, ahogy most is, e pillanatban is rohan az est felé, hogy egyszer majd megérkezzen végre, hazaérjen, bevágja maga mögött az ajtót, s lihegve vesse magát az egyik kerevetre, hogy én a másikról megfigyelhessem, pontosan mennyit öregedett, hát nem egy napot, de többet, annyival többet, amennyit pillanatként nem ragadott meg a napból, tehát maradt még annyi öregedni való idő, hogy nekem is jusson belőle ott a másik ágyon, hogy mielőtt újra elalszom, végiggondoljam, miben is vehettem volna részt aznap, miben is lehettem volna szereplő.