Verebes Ernő
Mesék a honfiságról
(Memento mori)

Egyszer volt… Hiába, a jelzett fogalom elméleti síkra költözött. Az, ami eddig emberi álarcot viselt, immár tőle is megfosztatott, miután magasztos jelentése hangosan koppant a földön. Megélés helyett maradt hát a homályos képzet: honfiság - néhány egymásba ölelkező hangzó távoli zenéje. Régen volt, amikor hőstörténetünk sámánjai még színes rongyokban, ujjongva táncoltak a nép között, millióknak ígérve otthont, otthon. Az viszont már tegnap történt, hogy a honfiságról szóló mese még többet ért kenyérnél és víznél. A búzatenger és a májusi eső frissességével hatott, a fekete föld, a kristályvizet izzadó szikla állhatatosságával bírt…

***

Hajdanán, élt errefelé egy lány. Fekete hajú, parázsszemű, délszaki fajta volt. Olyan nő, aki cseppet sem ártatlan kisugárzásával ártatlanná szelídíti maga körül ezt a meggyalázott világot. Te is kedvelted. Azt mondtad: nézd, még lehunyt szemmel is mosolyog! Aztán eljött a pillanat, amikor karomba kaptam, s kiosontam vele a szelíd estébe, mely időközben hajnal lett. Váratlan szédülések vittek neki a tavaszi határnak, ahol neszező remegésünk lassan egybemosódott a világosodó tájjal. S akkor egy olyan országra ébredtem, amely a maga valóságában közelebb állt hozzám, mint a sajátom. Csakhogy ez az ország láthatólag sehol sem volt. Ennek ellenére azt éreztem, benne élek. Vagyis szűkebb pátriám, e szeretni való elmeszülemény valóban akkora térré szűkült, mint amekkorát a testem kitölt. S akkor rádöbbentem, hogy végig ezt a tér-odút cipeltem magamon, amely mintha hús-vér anyagom levegőből öntött mintázata lenne. Egy őspéldány, amit szobrászom elfelejtett lefejteni rólam, miután belé öntötte önvalómat. A lányra pillantottam. Egy másik országból mosolygott rám.

***

Egykori keresztény bölcselők, akik meggyőződésük helyett hitüket hívták segítségül, hogy a számukra érthető, ám kimondani tilos kifejezésekről elmélkedhessenek, ők érezhették úgy magukat, ahogyan én most, amikor szembesülni kényszerülök egy olyan fogalommal, mely a maga poshadt légneműségében, hívatlanul a fejembe költözött, s ott vár valami ésszerű magyarázatra. Ezért, még ha létezik is rajta kívül egyéb dolog a világon, annak sorsa egyelőre az, hogy észrevétlen maradjon. Mellette ugyanis ellehetetlenülnek a mindennapi dolgok apró megváltásai, s úgy vélem, pontosan ettől a lehetetlen unalomtól menekülnek velem együtt azok is, akik éjszakánként megidézik, „lehívják” foszló testű, hősi griff-emlékeiket, saját hazáikat a magasból; s még az után is, hogy az álom elpárolgott, ők, megtoldván azt nappali kábulatukkal, mámoros bábokként lázonganak testhezálló, puha házaikban, képlékeny országaikban, lelkes haragváraikban.

***

Neked látnod kell, hogy a jövő (társadalmi) építményei már csak ilyenek. Úgy alakulnak széltében-hosszában, ahogyan jár-kel bennük az ember. Olyan magasak, mint amilyen magas valaki, ha felfelé ugorva kezét az ég felé nyújtja. Hazák a magasban. Vajon kinek, s hol kezdődik az ég? Földig ér-e, kérdeznéd. Hát persze, most is a fűszálak hegyén, a bogarak hátán pihen. De az is lehet, hogy a tavaszi felhőhatártól felfelé húzódik, s ki tudja, meddig tart. Ősszel s télen a köd az, ami eljátssza a magasságot. Olyankor Te is leszállsz közénk. Felhőként csodáljuk benned a csalfa homályt, melynek láthatatlan odvai mélyén, állandósulva, akár a lélegzetvétel, utat találnak a mindig újjászülető hazátlanság sötét vágyai: az egyetlen, végleges Haza reménye. Csakis ilyen vágyakkal mérhetem le egykori országaim súlyát.

***

Létezett egyszer egy élhetőség, egy élet lehetősége, amikor a folyók, akár a köd, kezdtek part nélkül hömpölyögni. Hiába kérdezősködtem, lehet-e part nélkül hömpölyögni, elvitt az ár engem is. Létezhet-e ár part nélkül, kérdeztem újra, de már oly messze jártam, hogy csak a folyam zubogását hallottam. Zuboghat-e a víz elsodort faágak, unalomig görgetett kövek, szilaj kavicsok, makacs homok nélkül, tolult föl bennem a kétely, de már a kérdés gondolatának is idő kellet, hogy elérjen hozzám, oly messzire sodródtam önmagamtól. Elszakadtam attól a partról, mely arról volt híres, hogy mindig csak holnap válik majd lakhatóvá, hogy aztán végül teljesen eltűnjön, elcsendesedjék valahol messze, egy új vízözön egyformaságában, ahová egyetlen kérdés sem érhet el, hisz minden kétely ott ér véget, ahol a táj síkfogalommá idomul, akadályait eltüntetve tökéletes térnek álcázza magát a köd, s a tetszhalott mérhetetlenség uralkodik mindenen. Oly messzire sodródtam, hogy toleráns barátaim szerint, a másik oldalon már közelíteni látszottam. S képzeld, mindez egyetlen éjszaka alatt történt, akkor, amikor bátorításodra karomba kaptam azt az alva mosolygó lányt, s kiosontam vele a szelíd estébe, mely időközben hajnal lett. A határ még vízözön előtti álmát aludta. A szántók sötétzöld huzattal bevetett ágyak voltak, s tudtam, hogy e pazar szállást Te bocsátottad rendelkezésünkre, s hogy reggel, mint valami komornyik, csendben széttársz majd egy hatalmas függönyt, míg mi szerelmesen hunyorgunk, szemünkben az első fénnyel.

***

Élt egyszer régen, s onnantól örökké, egy büszke, érinthetetlen lakáj. Egyszerű Haza-vezető szellem volt, aki merev tartással, tekintélyt parancsolón tornyosult a karcos múlandóság fölé. Akár egy jegenye, melyet sok emberöltőnyi küszködés vihara edzett. Tudtuk, ki Ő, hisz láttuk, min munkálkodik, amikor a világot felkapja az első derengés, majd tágulni kezd a látóhatár, s előkészít egy újabb felvonást, főszerepben a nappal. Íme, ujjongtunk, egy eljövendő ország hajnala ez itt! Kimenthet bennünket a sötétből, s talán arra sem kell már sokáig várnunk, hogy az istenadta nép megválassza régen várt királyát, aki végigmasírozik majd égi birodalmán, mely oly hatalmas, mint amennyire beláthatatlan; s valóban, már ott is lépkedett fáradhatatlanul, fején a fénykoronával, nyomában a zölden zendülő vidékkel. Alatta mit sem sejtő emberek nemzedékei váltakoztak, hogy leróhassák neki tiszteletüket és hálájukat. De egy valamit még a Királynak is tudnia kellett: az emberek igazából sosem értették, s még ma sem értik, hogy kinek, s miért is hálásak tulajdonképpen. Hogy mi végre ez az oszthatatlan tűz a szívekben, amikor egy egyszerű honfi kebel amúgy is, a Király nélkül is megdobban a hazáért. Valamelyikért. Idő, s helyszín, itt csak járulékos mutatók. Mindegy, mely nemzet fia vagy, csak Fiú légy! Vagy netán e kiszólás hamisan cseng? Túlontúl férfipárti? Titkon harcba hívó? Vajon, az Ő fia, a Megváltó mit szólna hozzá? Talán ezt mondaná: „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nékünk az atya, hogy isten fiainak neveztetünk.” (I. Ján. 3, 1). Lám, így is születhet egy mondat a honfiságról.

***

Menj, haladj hát tovább, örömünk, bánatunk követi lépteid. Ahogy biztos lehetsz abban is, hogy fejeden a napkorona egy pillanatra sem tűnik el szeme elől, erre érdemes alattvalóidnak. Azoknak, akik újraformálható hazáik zászlaja alatt, hitük szerint a Te országodat védik.