Sáfrány Attila
Írásdüh és beszédkényszer

„Mennyi szó magáról a szóról! O, Pythagoras, mért nem csendesítetted le ezt a háborgó tengert?!...
…Nem tréfából mondom: ez az írásdüh egy romlott század tünete. Franciaországban a polgárháború idején irkáltak a legtöbbet. A rómaiak bukásuk előestéjén voltak a legszószátyárabbak…”

Nem az 1789-es francia polgárháborúra vonatkozik az utalás, hanem a hugenották és a katolikusok közötti vallásháborúra. Montaigne írta a fönti sorokat: a XVI században. Miként vélekedne ma, amikor az audiovizuális és a telekommunikációs eszközökből ömlő szóáradatban fuldokol a világ? Ma, amikor az ember szava teljesen elveszik a zajban.

Szavával együtt ő maga is. A tömeghipnózis ösztönözte kiáltással nemcsak a levegő hagyja el az ember tüdejét, hanem önnön volta is a szívét.

A szívére teszi az ember a kezét, ha önmagára mutat. A tömegbe veszett, ordítva szótlan ember hiába helyezné a kezét a szívére, nem találna ott senkit. A szívét sem találná. Csak a ritmikusan összehúzódó és kitáguló izom lüktetését érzékelné.

Az első önmagával szembesítő gondolat kiragadja az ént a tömegből, aki önmagával együtt a szavát is visszanyeri, akkor is, ha – mint ilyenkor általában – a döbbenettől letaglózottan pillanatnyi némaság vesz erőt rajta.

Az ember a szavát hallgatással őrzi. Ha megszólal, akkor vagy ő használja a szavakat, vagy a szavak őt. Az előbbi esetben az ember önmagát mondja ki, az utóbbiban a száját elhagyó szavak mondják ki senkiségét. Ilyenkor az ember beszél, de nem mond semmit. Ezt szavak tömkelegével, hihetetlen szószátyársággal teszi. A senkiség álarcainak száma végtelenül sok, az álarcok mögött viszont senki sincs.

Önmagát csak egyetlen módon fejezheti ki az ember: a jelenlétével. S jelenlétével minden elmondott, amit világba született lényként elmondhatott.

Aki a semmit ragozza a hangokat szavakká, a szavakat mondatokká szőve, az nincs jelen a mondatában, nincs ott a szavában, s a hangja sem több a hangszálak rezgésénél. Az ilyen embert félelem tölti el a hallgatástól, mert ha csenddel venné körül magát, akkor rá kellene döbbennie, a csend nem rajta kívül terül el, hanem hiányként él benne: mint önmaga hiánya.

Az írásdüh tovább növeli a hiányt: nemcsak alanyt és a tárgyat nélkülözi, miként az üres beszéd, ezen felül, mint minden írás, még a párbeszéd és a szóra felelő hallgatás lehetőségétől is megfoszt. Az írásdühben az önmaga nélküli ember nemcsak senkiségét tárgyiasítja, a semmit is olvashatóvá teszi.

Milyen az, amikor a senkit hallgatjuk és a semmit olvassuk? A montaigne-i idézet választ ad a kérdésre: olyan, mint a romlott század, a pusztuló kor, amiben élünk. A pusztulás hiány: a semmi túlburjánzása és az önmagát nélkülöző emberség eluralkodása a világban.