Sáfrány Attila
A megvilágító fény

Van ami kibogozható, s van, ami nem. A kibogozhatatlanság méhében sötétség, a mélység mélyén sötét rejtezik. Más értünk most a sötétség és mást a sötét fogalma alatt. Sötétségnek nevezzük azt a lényünkkel szembeni idegenséget, aminek állagát a fény sohasem alakíthatja át. A sötét ezzel szemben az a lényünkkel való azonosság, ami a fény jövetelével nyomban átalakul világossággá. (Példaként: fölkapcsolom a villanyt, s máris világos van az előzőleg még sötét szobában.) A sötétség tehát a fény örökös és megmásíthatatlan ellentéte, míg a sötét a fény ideiglenes hiánya, aminek a lételeme, hogy szüntelen a megvilágítására vár.

Ha a kibogozhatatlanban elmerül az ember, akkor átláthatatlan fekete lyukba, sötétségbe zuhan. A csillagászati fogalom, a fekete lyuk, nagyon találó hasonlat, mert – jelenlegi tudásunk szerint – abban is ugyanúgy nyelődik el a fény, ahogyan a kibogozhatatlanba(n) (el)veszik az értelem. Fényt még nem láttak kiszakadni a fekete lyukból, mint ahogy értelmet sem sajtolt ki még senki a kibogozhatatlanból.

A kibogozhatatlannak legföljebb tulajdonítani lehet az értelmet, ami, ha a fény hiányáról van szó, sohasem belőle, mindig a mélységből származik. A mélység az értelem magára találásának az útja, éppen ezért a mélység nem magába zárja az értelmet, mint a kibogozhatatlanság, hanem fölszabadítja és magához vezeti azt. Ismertetőjele a világosság, ami természete szerint teljességgel kizárja magából örökös ellentétét, a sötétséget. Az értelem, amikor egy adott kérdésben magára talál, azonnal fénnyel világítja be a mélységnek azt a sötét részét, amiben a kérdés megszólalt. A mélység sötétje az értelemnek az a része, amiben az még nem talált magára. Az a terület, ahol még kérdés sem fogalmazódott meg, hiszen a rákérdezés már az értelem fénycsóváját vetíti a mélységnek abba a részébe, ahova a figyelem irányul. A mélység megvilágítottságának a szintje az értelem adott szintje az embernél és nemcsak annál: minden tudattal rendelkező lénynél.

A mélység sötétjének teljes és visszavonhatatlan megszűnését nevezik megvilágosodásnak. Állítólag ez egyszeri és azonnali állapotváltás eredménye. Mások magyarázata szerint a sötét nem is létezik, csak erről az oldalról, a kiszakadtság érzete oldaláról tűnik valóságos tartalomnak. Az értelemben nincs sötétség. Az ember tudatlansága tudatának megvilágítatlansága, nem sötétsége.

Az emberi értelem megvilágító fény. Ha kifelé irányul ez a fénycsóva, akkor a világban rejlő értelem fölfedezésének a kalandos útjára indul. Az emberi értelem számára a világ megvilágíthatatlan, a valaha élt, a most élő és a jövőben megszülető összes értelmes lény világra ráirányuló figyelme sem volna képes megvilágítani az egész világot: a véges – bármilyen nagy legyen is a hozzá tartozók világmegismerő szándékukban egységes akaratra jutó végső összege – sohasem foghatja át a végtelent. Olyan ez, mintha egy szentjánosbogár fényével szeretnénk megvilágítani a Föld sötétbe borult felét.

Mire való akkor az értelem kifelé irányítható megvilágító fénye? A megélhetést szolgálja. Szolgálhatja az emberi önzést és a gőgöt is.

Az emberi értelem fénye egyetlen valóságot képes teljesen megvilágítani: önmagát. Ki-ki saját magát. Az ember számára csakis a befelé irányuló fény lehet a megvilágosodás fénye, hiszen a megvilágosodás a megismert és a megismerő egysége a megismerésben. Valóságos tudásegység a megismerő és a megismert között egyedül akkor jöhet létre, ha a megismerő egyben a megismert. Egyébként csak a lényegre vonatkozó tudásegységről beszélhetünk a megismerő és a megismert között, arról, hogy az értelmes lény lényeglátó képessége fölfedezni véli a lényeget abban az adott dologban, amire értelme megvilágító fénye ráirányul.

A lényegre vonatkozó tudásegység megvalósulásához három tényezőre van szükség: egy lényegfelismerésre képes alanyra, egy lényeget magába rejtő tárgyra és egy a kettőt a fölismerésben összekapcsoló értelmi lényegre. A megvilágosodásban, akárcsak a szentháromság tanában, hárman alkotják az egyet: benne a megismert (a fiú), a megismerő (az atya) és a megismerés (a szellem) egy és ugyanaz a világosság. Az Újszövetség – mivel az tudásegységen túl a létegységre is rá kíván mutatni – képekben és érzelmi felhanggal fejezi ki ezt a páratlan élményt. A szent szellem, vagyis a megismerés megvilágító fénye galamb képében rászáll a fiúra. Az atya megismerését, ami ugyanakkor a fiú atyát megismerése, a következő szózattal adja tudtunkra az evangélium: „Te vagy az én szeretett fiam.” (Mk 1,11)

A racionális gondolkodás a lényegre vonatkozó tudásegység-keresés gondolkodásmódja. Az ember önmagát, a bensőjét is szemlélheti racionálisan: ezt nevezzük önmegismerésnek. A buddhikus gondolkodás az önmegismerés ellentéte: jelen-létünk benső világosságának tárgyi nézőpontja, világot szemlélése.

Nem egy embertől független, tévedhetetlen látásmódról van szó, csupáncsak egy másmilyenről. Ezt is fejleszteni kell, ugyanúgy, ahogy a racionális gondolkodásmódot, de más mércék alapján. Az előbbi esetében a lényegfelismerő képességet kell élesíteni, a buddhikus gondolkodásban az értelemként megszólaló jelen-létre való összpontosítást. (Az előbbien a tárgyra, vagyis a megismertre, az utóbbiban a jelen-létre, vagyis a megismerőre irányul a figyelem.) Azt is mondhatnánk, hogy a racionálisat elgondolva megérteni, a buddhikusat pedig ráfigyelve meghallani kell tudni. A racionális esetében az elgondolás és a megértés képességéből, a buddhikus esetében a ráfigyelés és a meghallás készségéből adódhatnak a téves következtetésekre vezető problémák.