Thomka Beáta
A határőrvidék spiritualizálása*

A határok spiritualizálásán fáradozó Tolnai-metaforába csempészett bővítmény, a határ(őrvidék) származásom helyének egykori hivatalos topográfiai megjelölése. A vidék valamikori nevével is az újabban sokat kutatott kérdéskörre utal, minthogy a társadalmi mikroközösségek, etnikai csoportok és tagjaik történelmi tapasztalatának és identitásának gyakori meghatározója a határhelyzet. Ehhez azonban nem kell feltétlenül sem valamely határszélen élni, sem határátlépőnek lenni, hisz a történelem anélkül rendezi át európai határait, hogy az adott térségben élő nemzedékek bármikor elhagyták volna szülőhelyüket, ahogyan ez a 20. században többször is lejátszódott.

A határhelyzet földrajzi tartalmai helyére a nyelvi, val­lási és kulturális hovatartozás tudata kerül. Az új jelentés az azonosságtudat bizonyságának, biztonságának és egyben elbizonytalanodásának forrása is lehet. A korábbi évszázadokban nem, a modern korban mindez a létélmény meghatározójává vált és az identitáskutatások egyik központi vizsgálódási terepeként körvonalazódik. Elválaszthatatlan többek között a multietnikus és többkultúrájú területek, a migrációk, a diaszpórák mozgásának és létesülésének, valamint a kulturális azonosság meghatározóinak sokrétű kutatásától. Ez egyben a jelenségkör diszciplínaközi karakterét jelzi: bonyolultságából következően történettudomány és szociológia, kisebbségkutatás és etnográfia, vallás-, nyelv-, folklór-, művelődés- és irodalomtörténet szempontjai együtt alkothatnak róla valamennyire is hiteles összképet. A geopolitikai és gazdasági elemet nem említettem, noha rendszerint ezek a múltbeli és jelenkori erővonalak a népességmozgások, új határhúzások és -eltörlések elindítói.

A délkelet-európai identitás kérdéseivel foglalkozó német balkanológusok és Európa-kutatók figyelme a különféle korai népmozgásokra, népvándorlásokra is kiterjed, melynek során a vidék „a török foglalás évszázadaiban is híven őrizte keresztény azonosságát és ennek oltalmában a kulturális-etnikai színképét. (…) Az Európa »védőbástyája« epitetont azonban inkább a frontvonalak túloldalán osztogatták (érdemi segítség helyett) a balkán népeinek a török elleni harcokban. (Fő hadszínterével akkor, szlávokkal, románokkal együtt, a magyarság is odatartozott.) Tapasztalat által szervesült európai tudatot azonban csak a fel­szabadítási folyamat előrehaladtával kereshetünk. Ennek korai szakaszán, a 18. században, az északi védvonalak mentén, fokozatosan feltárult az európai délkelet előtt a kapcsolódás lehetősége a felvilágosodás és a korai polgárosodás útját járó nyugat akkori fejlődéséhez és az európaiság újszerű, politikai öntudatához. Ám marginalizált helyzete is tudatosul, hogy a standard-követés nyugat-lojalitásával szemben gyökeret verjen a bizalmatlan »keleti« frusztráció.” A kutatások összefoglalója(1) szerint a tágabb régióra ma is jellemző periféria-tudatot a parciális vallási, etnikai, kulturális, politikai, nemzeti, tájsági idetitásváltozatok sokasága hordozza, illetve a vidéknek a nyugati civilizációval szembeni marginalizált helyzete magyarázza.

Korábbi kötetem egyik gondolata is ebbe az összefüggésbe kívánkozik: „(…) a kultúraelmélet ma mind kevésbé elégedhet meg az egynemű nyelvi és nemzeti közösségek vizsgálatával. A figyelem nem véletlenül irányul a diaszpórára, a kultúraközi és a nyelvi heterogenitásra. Azon felfogásmódok létjogosultsága is kérdéses, amelyek a nyelvi és nemzeti egységet országhatárokkal jelölt térbeli egységeknek feleltették meg. A szűkebb és tágabb régiót, az európai kontinenst s nem csupán azt, a nemzeti hagyományok egysége és egynyelvűsége helyett a kultúra sokrétűsége és szociolektusokra emlékeztető többszólamúsága jellemzi. A földrajzi határokkal nehezen korlátozható viszonyok, hatások, a határátlépések és a marginális zónákban lejátszódó folyamatok a korábbi koroknál bonyolultabbnak mutatják a feladatot, amely a jelenkori kritikai kultúra- és identitáskutatás előtt áll.” ( Prózai archívum , 2007, Budapest)

A Monarchia és a történelmi Magyarország déli vidékeinek, városainak, Pécsnek, Szabadkának, Újvidéknek a gazdag multikulturális hagyománya önmagában is különlegesen értékes bázis. Kicsiben hordozza mindazon történeti értékeket, amelyek a tágabb régiót (Tolna, Baranya, Szlavónia, Szerém, Bács-Bodrog), a déli vármegyéket meghatározták. A birodalmi telepítési és nemzetiségi politika által létesült soknemzetiségű vidékek ugyanakkor a Közép-Európa egészére jellemző sokrétűséget tükrözik. A határhelyzetek sokasága errefelé tehát anélkül jött létre, hogy formálisan is megvont határvonalak metszették volna át a Duna–Tisza–Dráva vidékét. Mindezt éppenséggel a birodalom déli védvonalai bástyázták körül. A belső határokat mégis az a láthatatlan belső vonalerezet rajzolta ki, amely a különféle mikro-és makro-közösségeket mint imaginárius societasokat különítette el egymástól. E gyűjtőfogalom fogja egybe a nyelvi, vallási és művelődési karakterisztikumokat és különbségeket.

A Torontál vármegyéhez, később az Ex-Jugoszláviákhoz tartozó szülőfalum kincstári település volt, a déli Grenzregiment-Bezirkhez tartozott, pedig a 18. századvégi magyar betelepítés előtt pedig szerb granicsárok lakták. Az ismétlődő török betörések, a jószágállomány elrablása tette szükségessé a századokon át gyéren lakott, mocsaras, csupán állattartásra alkalmas bánáti vidék védelmét, majd benépesítését. A falut a Nagybecskerek–Pancsova között megépített vasútvonal mentén északról német, román, szlovák, délről szerb és német települések vették körül. A különféle nyelvi és vallási szigetek, szórványok felekezeti és művelődési központja igen távol esett tőlük (nagyjából Budapesttől Bukarestig, Pozsonytól Belgrádig terjedt).

Az apai szülőfalut, az al-dunai Hertelendyfalvát egyszerre telepítették be bukovinai székely és szlovák lakossággal a 19. század végén. Mramorak, a másik családi forrásvidék, a Donauschwaben egyik legdélebbi települése volt.

A szerb felmenők a 18. századi déli kirajzás, a törökök előli népvándorlás és betelepülés során kerültek az akkori Magyarországra, a mai Közép-Bácskába.

A térségi mikrometszetek a még kisebb átmérőjű családiakkal együtt arról tanúskodnak, hogy még az imaginatív szellemi tartalmakra alapozott közösségek sem egyneműek. E tekintetben sok család sem homogén egység, s ennek következtében a nem pszichológiai, hanem kulturális komplexitásában felfogott személyes integritás, az egyén önazonossága sem lehet magától értetődően adott, mert a származással együtt öröklődik a többnyelvűség és a többkultúrájúság.

Ha az elmondottaknak megfelelően fordított irányban, nem szűkülő, hanem táguló körökben folytatjuk a reflexiót, a következőket észleljük. A nyelvi, vallási és kulturális azonosságtudat – az egyénben, a családban, az etnikai mikro- és makroközösségekben – ugyanúgy lehet integráló, ahogyan dezintegráló energia is. Meggyőződésem, hogy minden formációban, létmódban és szinten kezelhetőek az eltérések, a sokféleség pedig termékeny polifóniában egyesíthető.

A belső és külső határok, válaszvonalak spiritualizálását, magának a határőrvidék fogalomnak az etimológiáját követve és ebben éppen az őrzés, megőrzés mint újraértelmezés lehetőségeire helyezve a hangsúlyt, s mindezt egyéni életfeladatként vagy közösségi programként kezelve – magasabb rendű történelmi tapasztalat szerezhető. Ennek talaján értékelhető a multikulturális régiók és helyek kivételes szellemi öröksége. Megfelelő viszonyulással felismerhetjük e hagyaték kimeríthetetlenségét, ami nemcsak feltárására ösztönöz, hanem egy új kulturális önazonosság lehetőségét is hordozza az ezredfordulón.

Az etnikai és szellemi határátlépések – különösebb erőfeszítés nélkül – az önmegtartás feltételének modelljeivé tehetők. Az önreflexió felettébb időszerű felülvizsgálatát sürgetik, amely nélkül az adott, kéznyújtásnyira levő vagy éppen önmagunkkal hozott többszólamú örökség nem válhat a jelen idő egyetlen méltányos kulturális magatartásának alapelemévé.

Az alábbi írásokat ennek a mentalitás- és magatartásformáló szellemi hagyatéknak a kérdései, valamint néhány jelentős szegmentuma rendezi kötetté. Egyebek között a 20. századi szerb próza klasszikusainak (Andrić, Danilo Kiš) példái, a mélyen megélt történelmi, művészi reflexió mint a kortárs létélmény modellszerű foglalatai. A Tolnai és Maurits művészetét, az Új Symposion műhelyét, a Balassa Péter esszéit érintő írások pedig, mint a számomra meghatározó, alakító impulzusok és a sok évtizedes szellemi együttlét tartósságának töredékes felidézései.

(1) Holm Sundhaussen: Pro- und antiwestliche Diskurse und Identitäten in Südosteuropa. = Südosteuropa Mitteilungen, 2005.2. Komáromi Sándor ismertetése a Kisebbségkutatás 2005. 4. számában

* A szerző megjelenés előtt álló esszékötetéből (Déli témák. zEtna)