Hudák Katalin
Zárvány

amennyiben a határokat eltolni képes
végletek
felzabálják egymást
mard le magadról árnyékruhád
vesd el a maszkod
rég lemosta rólad
az eső ártatlanságod
utolsó homokszemeit is

a többdimenziós
fogalmak szintjén
égő emlékeid
tömjént illatoznak
ez a te bázisod
itt fordított skálán mérhető
benned a kétség –
több egységnél, háromságnál

élők számára
ide az út zárva van
borostyánkővel (zártad le) raktad körbe
a nyitott kapukat
hát ne panaszkodj
ha automatizált rokkák mellett
vörös ködben lebegő párkák
kíméletlenül vihogva rángatnak
vagy mert emberi érintések formáztak
holott kristály akartál lenni
rejtett kincsként hordozva magadban
zárványodat – tigrisszemet ami csak téged lát

nézd…
egydimenziós fogalmaim
átlátszó falú csarnokában toporgok
ha égek, nincs tömjén illatom
hússzagú halálomat nem festi
a korom szép feketére
a víz nem hintáztat hátán
pedig borostyánkőnek
hittem magam sokáig
kristályéneked átszivárog a falakon
nekem csak bőröm színe borostyán
a párkák zsinóron rángatnak
a végletek kapui között
csavaros pályán
zsugorodik bennünk a szoba
melyet nem lakott be soha
szimbiotikus létre szánt
zárványunk

de ettől még valamelyest
szabadok maradunk
bármit megtehetünk
lezárt szemhéjunk mögött
az éj fényes rácsai mögé nézhetünk
utánozhatunk ideges madárhangokat
vagy mint szabadtéren vetített filmet
leshetjük aggódva:
megvadult kétségeidet
miképpen marcangolják szét
a kaján párkák
bolond istenek égisze alatt