Jódal Rózsa
A Datura stramonium áttetsző fehér csodája

A Jelek akkor mutatkoztak legelőször, amikor a maszlag átbújt a „nagyfejű” sárga őszirózsák, a lassan egyre terebélyesebbé váló fügefa alját teljesen ellepő ibolyatövek és a szapora, köményformájú magjaikat szorgalmasan szerteröpítő gyűszűvirágok alatt, s váratlanul megjelent a virágágyás napsütötte szegélyén. Akkor láttam meg, hogy az öregem bal tüdőlebenyén folt mutatkozik. Éppen „cseverésztünk”. Apám, szokás szerint, megint fejmosásban részesített, amiért annyit dohányzom, s reggelre kelve megint telve találta a manzárdajtóba kitett, s a csikkek ideiglenes tároló helyéül használt hajdani ételhordó fedeles barna lábaskáját. Micsoda abszurd helyzet! Felnőtt létemre még mindig ellenőrzi, hány szál – bocsánat: doboz – cigarettát szívok el napjában. S mert mindig is kompromisszumokra hajlottam, s mert sajnálom a vén nyavalyást, még arra is kapható vagyok, hogy időről időre az ajtó elé tett edénybe öntögessem a csikkeket, így mentve meg Őt és díszes családom többi tagját – önmagamtól és a „penetráns” nikotinszagomtól. Rezignáltan, álmos szemekkel bambultam rá. S akkor valami sötétet láttam meg apa bordái, helyesebben a tüdeje táján. Valahogy úgy érzékeltem, mint egy fotót, méghozzá a zakón, az ingen és a trikón keresztül. Nem lepődtem meg, pedig először esett meg velem. Egyszerűen nem vettem tudomásul. Akkor még vajmi keveset tudtam a dolgok mibenlétéről, „látnoki szemem” képességeiről. Meg hát olyan gőzös fejjel szaladgáltam akkoriban a világban.

A maszlag közben vígan terjeszkedett. Ellepte a nárciszoknak fenntartott egész széles földsávot, befészkelte magát a mirigyes őszirózsa halványkék, és a kopasz őszirózsa alvadtvérvörös sűrű bokrai alá, rátehénkedett a hamvas levelű, lágy lapulással behódoló nyuszifülekre, a fürtös gyöngyikére és a kankalinra, harcba szállt (volna) a tűzliliommal és az árnyliliommal is, de azok nem hagyták magukat. Amelyikkel nem bírt, azt, jó stratéga módjára, megkerülte.

Szokás szerint két láda meggyet vásároltunk, hogy kimagozva mélyhűtsük. Jó lesz télen rétesbe, meggyszószba, gyümölcslevesnek. Meg pitébe. Imádom a meggyes pitét. Amikor a teraszon megláttam a gyümölcsládákat, elrikkantottam magam.

– Hova tettétek a szemeteket? Az egyik láda tartalma negyedig, a másik majdnem félig rohadt. Hogy lehetett ezért a szemétért pénzt adni?

A család persze elhűlt. Zsolti, a bátyám, aki a rekkenő hőségben a nagybani piacról hozta meg a gyümölcsöt, pimasznak, hálátlannak nevezett. Ám amikor feldolgozás előtt a mosogatóba öntötték a ládák tartalmát, kiderült, hogy igazam volt: az alsó sorokat, mint porcukor lepte be a penész. Hitetlenkedve bámultak rám. Jó volt őket így elnézni a hosszúra nyúlt képükkel.

Kedveltem ezt a nyavalyás maszlagot. A rámenősségét, a harciasságát, a törtető buzgalmát. Lehet, hogy nevetségesen hangzik, de akkoriban – amilyen ramaty lelkiállapotban voltam – szinte követendő például, valóságos példaképül tűztem ki maga elé. Olyan volt ez a vacak, mint valami nem várt fogódzó. Egy a semmiből elém hajló szalmaszál, amely ott libeg az orrom előtt a szakadék szélén.

Egy délután feltúrtam az öregem szakkönyveit. Kíváncsian lapoztam beléjük. „»maszlag« ( Datura): mérsékelt övi és trópusi, többségükben lágyszárú fajokból álló kisebb nemzetség a burgonyafélék (Solanales) rendjében” olvastam a Biológiai lexikon harmadik kötetében. S tovább: „Az egész É-i és D-i mérsékelt övben elterjedt fehér virágú, nagyon mérgező gyom- és gyógynövény a csattanó maszlag (Datura stramonium). Minden része mérgező, a gyógyszeripar számára fontos hatóanyagait (hioszciamin, szkopolamin) virágzáskor gyűjtött leveleiből, ill. érett magvaiból állítják elő, újabban termesztik is. Genetikai és citológiai vizsgálatokra igen alkalmas növény.” Továbbkutattam. Hátha ez nem is a mi maszlagunkról szól. „A növény kopasz. A párta fehér, 6-10 cm hosszú, vékony csőből tölcséres harang alakú. A tok tojásdad, 3-5 cm hosszú, négy kopácsra hasadó. A csésze hosszú csöves. A levelek tojásdadok, öblösen egyenlőtlenül fogasak. Mérges. Szántókon, parlagokon, legelőkön, gyomtársulásokban, trágyázott talajon köt” olvastam Soó Rezső – Kárpáti Zoltán Növényhatározó jában. Erős hiányérzetem volt, fellapoztam hát a Magyar Értelmező Kéziszótár t is. „maszlag ,fn 1.. Növ A burgonyával rokon, trópusi és mérsékelt övi, tölcséres fehér virágú, mérgező növények nemzetsége (Datura). Csattanó ~: e nemzetségbe tartozó, Mo-on honos mérgező gyomnövény (Datura stramonium). 2. Valakinek az elbolondítására kieszelt dolog. Sz: nem ettem ~ot: nem vagyok bolond. 3. ~nadragulya: nadragulya.” Hm. Hát ha ennyire egyértelműen mérges, és csak gyomnövény, akkor miért kapta ajándékba az anyám a legjobb barátnőjétől, és miért pátyolgatja úgy, mint valami kivételesen szeretett virágkülönlegességet? Létrára álltam és leemeltem a már szétesőben levő, még 1890-ben kiadott Fekete Lajos és Mágócsy-Dietz Sándor-féle Erdészeti növénytant , amelyet az apám olyan nagy becsben tart, hogy könyvei legfelső polcán őriz, s évente legalább kétszer leporol. „3. alcsalád. Hyoscyameae. Beléndekneműek. A párta ereszének hasábjai a bimbóban befelé, s jobbra sodorvák vagy fedeléses borulásúak. Termés tok. A csattanó maszlag (maszlagos redőszirom) Datura stramonium L. (I. köt. 442.k) parlag helyeken, utak mellett, s a bolondító beléndek (csalmatok) Hyosciamus niger L. (I.köt.301., 437, k.) művelt és romtalajon; mindkettő mérges, levele s magja officinalis. A Scopolia carniolica Jacq. Szórványosan nő hazánk keleti hegyi erdeiben. Némely Datura L. fajt kertekben is tenyésztenek, nálunk különösen a D. arborea L. és D .suaveolens Humb. et Bonpl.”

Szóval mégis. Angéla néninél rózsaszín tölcséres virágút is láttam, s jól emlékszem rá, hogy anya milyen keserűen fortyogott egyszer magában: lám-lám, a „kebelbarátnője” nagy kegyesen csak a szimpla virágú fehérből adott tövet, a rózsaszín duplát bezzeg féltékenyen csak magának őrzi. Akkor hát igazuk van Feketééknek, a daturának kerti, dísznövényként kezelt változata is van.

Kisétáltam a kertbe. Találtam néhány érett fügét, még ott a fa alatt, az óriáslevelek hűs árnyékában ráérősen megeszegettem. Az egyik túlérett volt, kiköptem. „Hogy kiszorítja a többi virág a nyuszifület!” – sajnáltam meg az ezüstösen búslakodó, immár egészen kicsire zsugorodott hamvas levelű növénycsomót a lábam előtt. Bezzeg a datura! Levélkarjai harciasan, nyílegyenesen meredtek az ég felé, szivarhosszúságú, még éppen csak feslő, sodrott végű, szivarszerűen tömött, még sárgás bimbói és éhesen, fenyegetőn tátogó, mohó, cserfes szájként csücsörítő óriási fehér virágtölcsérei egyenesen a Napba kacagtak bele. Nem állhattam meg, hogy le ne hajoljak, át ne karoljam őket, s kétségektől gyötört arcomat közéjük ne fúrjam. „Az én virágaim vagytok!” susogtam elveszetten. „Ne is hagyjátok magatokat! Én sem hagyom, hogy eltapossanak Én sem ... ezentúl.”

Másnap este, vacsorázás közben megjegyeztem:

– Holnap valami paradicsomosat főzzetek. Paradicsomlevest, vagy mártást. Azt sem bánom, ha éppen paradicsomos káposztát. Vagy amit akartok.

– Olyan nagyon megáhítottad? – nevetett rám a feleségem.

– Nem mondhatnám. Csak a kamrában a harmadik polcon két üveg is romlik.

– Ugyan!

Gizi felugrott, benyitott a spájzba.

– Csakugyan – mondta, amikor kisvártatva visszajött. – Nem is tudtam, hogy ilyen gondos házigazda lettél, aki időnként ellenőrzi a befőttjeimet és a paradicsomos üvegeket. Mikor vetted észre?

– Nem is jártam bent – válaszoltam szórakozottan.

Egyszer, tévézés közben, eszembe jutott valami.

– Ideje lenne már kicserélni a fürdőszobában a vízvezetéket.

– Hát ami azt illeti, harminc évenként minden csőnek lejár a szavatossági ideje – ásított egy nagyot apám. – No, de a mieink, szerencsére, még olyan jó állapotban vannak, hogy… de azért lekopogom. Hogy is kell? Az asztal lapja alatt vagy fölött kell kopogtatni? – És nevetett.

– Inkább a falat kopogtassa, apa – mondtam szenvtelenül. – A kád mögötti udvari szoba faliszekrényeinek hátsó deszkái már zöldek a penésztől.

– Na ne viccelj! Nem mondhatod, hogy láttad őket, hiszen szorosan tapadnak a falhoz.

– Fogadjunk! Holnap elhúzzuk az egyiket, hogy megbizonyosodjanak róla.

– Na ne! Tudod, mit jelent kipakolni egy akkora böhöm nagy szekrényből? – kardoskodott a feleségem.

– Honnan veszed egyáltalán, hogy penészednek?

– Látom. Azt is, hogy a vízvezetékcsövekből négy helyen is szivárog a víz. S a fal túloldalán, pontosan a fürdőkád mögött, ott silbakolnak a szekrények.

A két asszony idegesen összenevetett.

– Ő látja. A mennyezetig érő csempéken keresztül – epéskedett apám.

Napokig veszekedtünk, győzködtük egymást, végül csak elhúztuk a szekrényt. Utálom a penész szagot. Megüli a tüdőmet.

Előbb az egyik faliszekrényt húztuk el, pár napon belül a másikat is.

Mit mondjak? Hátlapjuk nemcsak zöld volt a penésztől, hanem meg is volt vetemedve. Az olcsó lezonit felpúposodott, középen el is vált a ragaszték.

Mit volt mit tenni? Kölcsönt vettünk fel, s kicseréltettük a vízvezetéket a fürdőszobában. Gizi rettegve kérdezte meg a szerelőt:

– S mondja csak… tulajdonképpen hány helyen szivárogtak a csövek?

– Négy helyen. Tessék, nézze meg. Ez itt, balról a második, a legnagyobb lyuk.

Kezdtek furcsán nézni rám. S nemcsak a családom

– Miért nem vizsgáltatja meg a szemét? – kérdeztem meg, amikor éppen nálunk sakkozott, az öregem barátját.

– Igaz, hogy nyilván erősebb dioptriákra lenne szükségem, újabban egy kicsit már nehezebben látok, de most, amikor annyi kiadásunk volt? Majd… Majd. Ráér.

– Ki beszél szemüvegcseréről? A szürke hályogon csak a műtét segít!

Bartha bácsi elfehéredett, és másnap csak elment a látszerészhez.

Amikor ismét találkoztunk, karon fogott.

– Mondd: miből sejtetted, hogy cataractám van?

– De hiszen látszik!

– Rajtad kívül senki sem vette észre. Csak a szemorvos, amikor megvizsgált. Mondd meg őszintén…

– De hát mit mondjak, Laci bácsi? Én egyszerűen látok… Látok bizonyos dolgokat… Most hogy így rákérdezett… Nem is tudom. Újabban… átlátok bizonyos dolgokon… tárgyakon… embereken… a falon… Olyan… áttetszők, nem? Vagy hogy is van ez?… Most miért gondol mindjárt arra, hogy a műtétje nem fog sikerülni?… Hogy valami műhiba… bevérzés…

Rémülten meredt rám.

– Hallgass! – kiabálta. – Elhallgass, te vészmadár!

Csakugyan elnémultam, mert … mert egyszeriben jeges rémület szorította össze a szívemet. Láttam … valami ködön át… mint valami filmet… amint Laci bácsinak a szemműtétje folyamán megsértik egy idegszálát, s ő a fél szemére – megvakul! Kivert a hideg verejték. Nem akartam többet látni, de a képek egyre sorjáztak. Egyik műtét a másik után. Egyik műtét a másik után és akkor…

Gyorsan elbúcsúztam tőle és kereket oldottam. De akkor már tudtam, hogy maga a pokol nyílt meg előttem.

Már jó ideje állástalan voltam. Csak tengtem, lengtem. Időről időre elmentem a társadalombiztosítóba, az állásközvetítőbe, de csak a vállukat vonogatták. Megesett, hogy a szemembe röhögtek. Mégis hogy képzelem, hogy unos-untalan molesztálom őket? Azt hiszem, csak én lettem munkafölösleg? Menjek kapálni. A diplomámmal? – gondoltam akkor keserűen.

Egyre elviselhetetlenebbnek éreztem, hogy a szüleim és a feleségem tartanak el. Ha cigaretta kell, nyújtom a markom. Ha dezodor, arcvíz, borotvakrém, fürdősampon, színes férfimagazin, egyre kétkedőbben, számonkérőbben néznek rám. Okvetlenül szükségem van nekem ilyesmikre? Mi a luxus, és hol kezdődik az igénytelenség?

Valahányszor rosszul éreztem magam a bőrömben, kimenekültem a kertbe. A datura már a fél kertet ellepte. Élt és virágzott. Fanyar, kesernyés, alig érezhető illata egyre jobban belém vette magát. Sokszor sötétedés után is kint maradtam. Minek menjek be? Hogy a sok tevékeny kereső, otthon is egyre tüsténkedő, vagy megérdemelten elégedett nyugdíjas között – herének érezzem magam? Néha már önmagamat is egy ilyen alattomosan, más „virágok” kárára élő, sőt egyesek szerint valósággal pompázó, keserű daturának képzeltem.

Az öregem váratlanul kórházba került. Anyám naponta bejárt hozzá, vitte neki szatyorban a házi kosztot. Úgy szédelegett néha haza, mint egy áttetsző szárnyú, megfáradt őszi légy.

– Azt mondják, olyan a tüdeje, mintha mákos lenne… Vagy mintha telis-tele köpködte volna az egészet valami dongó – sírta el magát, valahol a vég kezdete előtt.

Gizi haragudott, amiért nem én járok be. Elvégre időmilliomos vagyok. Hogy mondtam volna el neki, hogy önmagamat hibáztatom, amiért nem szóltam apámnak, amikor – a zakóján keresztül – észrevettem tüdején az első foltot? Gyilkosnak éreztem magam, és cudarul, veszettül szenvedtem.

A temetés után azon kaptam magam, hogy egyre gyakrabban álmodom a feleségemmel. Akkor már eléggé megromlott köztünk a viszony. Úgy éreztem, meg akar alázni, azért sóz a nyakamba egyre több házimunkát, ő meg egyre gyakrabban vádolt, szidott, önzőnek, hétalvónak nevezett, kiabált, egyre csak kiabált, tehetetlenül rikácsolt. Borzalmas volt. Mintha kifordult volna önmagából. Én meg csak hallgattam, makacsul, tehetetlenül hallgattam. Egyre inkább befelé fordultam. Valósággal megfagytam. Mit is mondhattam volna? Később már közeledni se mertem hozzá. Valahogy úgy éreztem, hogy – nem érdemlem meg. S ha mégis, egyre gyakrabban fogtak el potenciazavarok. Hja, a kisebbrendűségi érzés… Aztán abbamaradtak a veszekedések, vádaskodások. Gizi konok hallgatással, látványos félrenézésekkel egyszerűen csak nem vett rólam tudomást.

Akkor kezdtem álmodni róla.

Mindig férfiakkal láttam. Vad ölelkezések, szeretkezések közben.

Ezt már nem bírtam elviselni, elővettem.

Simán tagadott.

S akkor, mint a moziban, egy film indult el az agyamban. Pontosan láttam az illetőt, a helyeket, az időpontokat. Elöntötte agyamat a vér.

Amikor kitálaltam neki, megdermedt. Úgy állt ott, sóbálvánnyá meredve, mint Lóth felesége.

– Őrült vagy! – suttogta sokára. Szavai szárazon koppantak, úgy hangzottak, mint egy végrendelet. – Már rég észlelem, hogy valami nincs veled rendben. Ez… ez… Eredj orvoshoz… pszichiáterhez, vagy tudom is én. De engem hagyj békén. Értsd meg: végeztünk! És pont …Holnap elköltözöm.

– Hozzá, ugye? Hozzá?! – ordítottam.

Megragadtam, letepertem és – megerőszakoltam. Életemben először. A saját feleségemet.

Másnap nem költözött el.

Én meg elhatároztam, hogy – pénzzé teszem új, különleges adottságaimat.

Gizi is benne volt. Sebtében az udvari szobát rendeztük be ideiglenes rendelőnek.

Újság- és rádióhirdetésekkel próbálkoztam, kezdetben nem nagy sikerrel. A feleségem javaslatára megpróbálkoztam hát a tévéhirdetésekkel is. Egyre hangzatosabban ajánlgattam magamat. Akár egy rossz kerítő.

Váratlanul csőstől kezdtek jönni, valósággal özönleni a „páciensek”.

S akkor – megszűntek a megérzéseim, a látomásaim.

Megrettentem. Kimentem a kertbe, megint beletemettem arcomat a daturatengerbe, mélyen beszívtam a jól ismert furcsa, jellegzetes illatot. Újra és újra. Reggel, délben, este. Sőt, utóbb már éjnek évadján is.

Semmi.

Őrjöngtem.

Végső kétségbeesésemben – enni, vadul rágni, habzsolni kezdtem a már a teljes kertet ellepő, már az utcára, a szomszédok kerítésein is áttüremkedő, átindázó datura csodás, viaszfehér tölcséreit.

Csak mérgezést kaptam, majd gyomormosást, de látomást, azt egy piculányit sem.

Az erkölcsi érzékem azonban már megrendült. Úgy látszik, a romlás azt tartósan kapta el. S így továbbra is hirdettem magam és fogadtam a sok hiszékenyt. Elvégre fantáziával bőségesen megáldott a sors.

Mostanában jól megy az üzlet. Sokat keresek és anyám is, Gizi is, a barátaim, az ismerőseim – az egész társadalom – elégedett velem.