Kovács Jolánka
Virradat

Az utcai lámpafény hihetetlenül élesen sütött be az ezüstfenyők sűrű ágai közé, s egy pillanat alatt felfedezték a rejtekhelyét. Hiába ugrált egyik fa mögül a másik mögé, a lámpafény időközben ide-oda cikázó reflektor sugarává változott, s már tudta, hogy vége: a túl hirtelen jött leleplezés azon nyomban megbénította gondolatmenetét, képtelenné tette bármiféle magyarázkodásra. – Tolvaj, tolvaj! – kiabálták egyre hangosabban, rémültebben és elszántabban, már ugattak a kutyák, a szomszédos házakban fények gyúltak, s az álmukból felriadtak vaslapáttal, hatalmas fadorongokkal, élesre fent ásókkal siettek a kiáltozók segítségére. – A falnál! – sikoltott valaki –, ott lapul a falnál, oda világíts! – Gyertek, gyertek mind, most megvan, na most aztán elcsípjük! – ordította bátran a vaslapátos. – Vagyunk vagy nyolcan, gyertek, itt az ideje, hogy kiirtsuk még az írmagját is, mondtam én, de nem hittétek, hogy a jó múltkor is itt settenkedett. Szinte vezényszóra fogták körül mindannyian, ugyanolyan egyszerre visszahőkölve, mert már a földre csuklott, reszketve kuporgott önmagába s hosszú aranyhajába bújva, amelynek csillogó zuhatagából csak meglepően parányi lábfeje kandikált ki. – Dehát ez egy gyerek – ámuldozott az egyik kócos, pizsamás izomkolosszus. – Nincs ennél semmi – legyintett a vaslapátos. – Ugyan mitől reszket ennyire? – dörmögte maga elé a borotválatlan, a falu egyetlen szőrös mellű mészárosa, aki klottgatyájában és sebtében felkapott, gyűrött ingében valójában egy megtébolyodott hasfelmetszőre emlékeztetett. – Mit keresel itt? – kérdezte fojtott hangon, de még mindig gyanakvóan egy parkéhálóinges, szúrós tekintetű öregasszony, és fogatlan, beesett szája körül elmélyültek a ráncok. Aszott madárkezével mindenre elszántan benyúlt a napsárga hajzuhatagba, kitapintotta a csöppnyi állat, felemelte, de az angyalarcot megpillantva úgy kapta vissza a kezét, mintha megégette volna. – Uramisten – motyogta –, uramisten, nézzétek, láng van a szemeiben, ez nem idevalósi, hagyjátok, hadd menjen, uramisten, csak most ne hagyj el! Hátratántorodott, csontos ujjaival keresztet vetett, és imát kezdett mormolni. A többiek, önkéntelenül utat engedtek a furcsa jövevénynek, aki gyerekes vadsággal futott ki az útra, s a falu végén kezdődő országút felé vette az irányt. Szájtátva, arcukra fagyott iszonyattal bámulták az aranysárga, egyre távolodó, majd a sötétben véglegesen eltűnő hajzuhatag körül röpködő lángpiros kis lepkéket, amelyek hosszú, cikkcakkos oszlopban szálltak vissza a falu sötétjébe, s a hazafelé menekülő vaslapátos, dorongos, ásóval felszerelt társaság legnagyobb rémületére, a templom előtti, fehérre festett feszületre telepedtek. Násztáncuk, akárcsak az egymást újra meg újra megölelő, apró lángnyelveké, vagy az egymással önfeledten játszadozó szerelmeseké, egészen hajnalig tartott. A falubeliek, a résnyire elhúzott függönyök mögül, dermedten figyelték. Reggel, amikor odamerészkedtek, a kereszt talán még fehérebbnek tűnt, mint addig; a feszület alatti márványlapon egymásba kulcsolódva, szabályos alakzatot alkotva hevertek a lángpiros lepkék átizzott, elhamvadt kis tetemei; olyan volt az egész, akárcsak egy fekete selyemcérnából horgolt csipketerítő.

Másnap hajnalban nem virradt fel, nem kelt fel a nap. Csak reggel hét óra felé kezdett némiképp szétoszlani a homály, de alig egy óra múlva ismét sötétség borult a házakra. Jeges iszonyattal vegyes futótűzként terjedt a hír, hogy napfogyatkozás van biztos, de nem mondta be a rádió, nem írtak róla az újságok. – Az a kis aranyhajú dög, az hozta ránk – mondta a vaslapátos dühösen, szinte köpködve a szavakat, s a többiek döbbenten néztek rá, mert ugyanezt gondolták ők is, csak kimondani nem volt merszük – mégiscsak agyon kellett volna ütni, de hagytuk elrohanni, te jó ég, szóljatok mindenkinek, hogy ne nyúljanak a hamvakhoz, baj lesz ebből, nagy baj. – Utána kell menni! – dörrent a szőrös mellű mészáros öblös hangja. – Nem juthatott messzire az a kis nyavalyás, lehet, hogy már elterült az úton a fáradtságtól, szerintem akkor is meg kell keresnünk, én személy szerint elégetném, az lenne a legbiztosabb. A többiek bizalmatlansággal vegyes határozatlansággal szemükben bámultak bele a még mindig borotválatlan, húsos arcba, közülük kettőnek azonnal az ablakra tévedt a tekintete, az ablaküvegen túl azonban fekete volt a világ. – Menjetek – motyogta reszkető állal az aszott kis öregasszony –, nézzétek, milyenek az ujjaim, amióta hozzányúltam – tette hozzá, jobb kezét a lámpa alá nyújtva, hogy jól megnézhessék pikkelysömörrel borított, megkeményedett tyúklábszárakra emlékeztető, csontos ujjait. Kelletlenül, dünnyögve kezdtek készülődni, majd alig fél óra múlva, kezükben viharlámpákkal útra keltek, vaslapátot, hatalmas fadorongokat, élesre fent ásókat cipelve magukkal.

És akkor napokig nem pirkadt, a csillagok napokig nem hunyhatták le kialvatlan szemeiket, s egyre inkább nehezülő szemhéjaik mögül fáradtan, megadó engedelmességgel, egyre erőtlenebb önzetlenséggel ontották lassan halványuló fényüket, a hold sápadt melléből időnként hangtalanul előtörő sóhajjal, tehetetlenül, valódi úticél nélkül úszkált közöttük, s árkos, megértő szemeivel rájuk pillantva, mellettük elhaladtában gömbölyű, ezüstös testével egy-egy pillanatra hozzájuk simulva hasztalan próbálta őket vigasztalni, mert a sötét, komor éjszaka minden éjjel, hatalmas, fekete szemöldökét összehúzva, óriási, gyászos testéből, tompa, egyre halkuló morajjal, újabb éjszakát vajúdott ki magából, s az égbolt ilyenkor újból és újból meghasadt, feketén vérző, feneketlen méhébe űzte a hajnalt, a felkelni vágyó, már-már derengő, halványsárga sugaraival magát felfelé könyörgő napot, s az éjszakák elrettentő, óriási, fekete kupolája hatalmas, lezárult koporsófedélként borult a világra, az országutak fölé, amelyeken az angyal haladt, mezítlábasan, gyereklépteivel versenyt gyalogolva az idővel, amely fölényesen, tempós hátúszással haladt előre, az óriási fekete felhők fölött, egyelőre feléje sem nézve a napok óta magánzárkában senyvedő, leláncolt lábain béklyókat viselő reggelnek. Az angyal csak ment. Nem figyelte a tájat. A sötétből, kíváncsi arcokként kibukkanó, sárgacsipkés napraforgófejek ezrei fordultak utána, ha róka suhant át az úton, félrefordított fejéből sárgásan világító szemei rámeredtek egy pillanatra, de már iszkolt, lompos farkát fénycsóvaként maga után rántva a bozótba, s egy gondolataiba mélyedt, fiatal bagoly, amely az út kellős közepén üldögélt egymagában, riadtan rebbent föl, amikor fölneszelt a csillogó hajkorona suhogására. Az angyal, lángoló szemeiben mély szomorúsággal pillantott utána. Nem vagyok már senkié, gondolta, csöppnyi mellkasában egyszerűen, komolyan és mindenre elszántan viselve és cipelve a gondolat szavainak súlyát. Amikor a messzeségből fojtott, egymásnak ütköző hangokat vélt hallani, amelyek nehéz, leeresztett, fekete bársonyfüggönybe szúródó tőrök tompa puffanásait idézték föl benne, megfordult. Meghatározhatatlan távolságból apró fényeket látott összevissza cikázni, s a kellemetlenül tompa hangok káosza könnyen összefűzhetőnek tűnt ezzel a cikázással, amely csakis indulatos, izgága kézmozdulatok következménye lehetett. Figyelmét azonban mégsem ez kötötte le: a sötétben is sárgán szikrázó hajjal állt az országúton, s az őszinte öröm nyíladozó rózsáival arcán, mosolyogva, ámulva nézte a hold narancsszínű sarlóját, amely a komor sötétség kellős közepén, csúcsával éppenhogy érintve a földfelszínt, biztatóan világított a vigasztalan éjszakában. – Hát megjöttél – suttogta az angyal, és a narancsszínű sarló felé indult. Léptei nyomán alig észrevehetően lazult a talaj, s az apró lábnyomokban az ébredő fűszálak miniatűr fejecskéi tekintettek föl kíváncsian a már gomolygásnak indult, oszladozó sötétségbe. Az országút szélei lassan körvonalazódtak, a holdsarló narancsszíne tompult, s mind világosabb, sárgás színárnyalatokba váltott. – Ott jön! – üvöltötte valaki az üldözők csapatából –, egyenesen felénk, oltsátok már el a lámpákat, nézzétek, milyen világos van, és nem is volt hajnalhasadás! A hold immár aranysárgára változott sarlója ekkor már a felkelő nap aranyába olvadt, amely vészes gyorsasággal hágott egyre feljebb és feljebb, a mindinkább világosuló égboltra, tündöklően fehér, szikrázó fényözönnel árasztva el az országutat, a napraforgótáblákat, s a falu házait, amelyeknek piros cseréptetői pontosan kivehetően, meseszerűen rajzolódtak ki a messzeségben. – Nem látok! – üvöltötte a vaslapátos, és rémülten takarta el a szemeit. – Gyerünk innen! – kiáltott a szőrös mellű mészáros, a földre rogyva, miközben kétségbeesetten, kapkodva, hasztalan dörzsölgette szemeiből a perzselően fehér fénysugarakat. A többiek önkívületben ordítozva és állandóan egymásnak ütközve próbáltak menekülni, s a napraforgótáblába sodródva, halálra rémülten kerestek menedéket a recsegő-ropogó növényszárak közt, verejtékes, meggyűrődött arcukat a napraforgók közti földdarabkákra nyomva, mintha a pánik kegyetlen, egész valójukat összeroppantó markából a poros, hűvösen feketéllő talajba igyekeztek volna belebújni, hisz ez volt az egyetlen hely, ahová a vakító sugarak még nem törhettek be teljes erejükkel. – Ti, szegény vakok –, mondta a kékszemű kis angyal csöndesen, miközben szemeiben tiszta, ezüstszínű fény csillant, majd lobogó hajjal, szelíden, apró léptekkel elindult a falu felé.