Makropolisz 10/2.
Boško Krstić
A monarchia levegője

Mihályi Czobor: A kongótéglák éneke

Az utcát sóval kevert hó takarta. Ha kicsit megenyhül az idő, a só a havat, a hó a sót oldja. A fagyban egyik is, másik is, egymástól függetlenül megszilárdul, nem keveredik, mintha két, egymástól teljesen elkülönböző, egyedül a szenny által összetartozó anyag terítené be Sabatka utcáit. Alattuk a gépkocsik kereke tördelte aszfalt, s a fekete tócsák gödreiben, a mély lyukakban koszos víz mosta selyemtáglák, amelyek az első tavaszi napsugárra felragyognak, akárha egy vastag aszfalttal erőszakkal lefedett földalatti világ ablakai volnának. A munkások e lyukakat akkor lustán foltozni kezdik, egyenetlen szélüket olvasztott bitumennel kenegetik, megkísérlik eltűntetni, valójában megjelölik elzárt bejáratait a régi, eltemetett világnak.

Megbízhatóan senki nem tudja, mikor biggyesztették ki az ostorfák (celtis ocidentalis, nyugati ostorfa, zombori bogyófa) csomós kérgére az első gyászjelentést. Egyesek szerint az első elesett erőszakkal a frontra hurcolt sabatkai ifjú barátai aggatták ki a fára, de alátámasztani tényekkel senki nem tudja, mert utána a gyászértesítők mind gyakrabban és egyre nagyobb számban tűntek fel az ostorfákon, attól függetlenül, hogy hogyan és hol történt a haláleset. Mivel a fa fekete kérge kemény és göcsörtös, folyékony ragasztóval nem lehetséges, meglehetős erőfeszítést igényel a papírlap rögzítése. Próbálkoztak a fán párszor körültekert ragasztószalaggal, de a gyászértesítő a könnyen tapadó szalagtól meggyűrődött és elferdült. A legegyszerűbb megoldás az odaszögelés volt, viszont a kis szögfejek nem akadályozták meg a szelet abban, hogy a szomorú üzenetű lapot könnyedén letépje. A legmegfelelőbbnek a rajszög (avagy a Reißnägel, ahogyan a német mondja ) bizonyult, használata nem igényelt kalapácsot, a kéregbe kézzel is be lehetett nyomni, biztosan tartotta a jelentést és túlzottan nem is csúfította el. A legnagyobb baj az volt, ha eső esett: mihelyt elázott a papír, rálapult a fára, helyenként kiszakadt és látni engedte a kéreg dudorait. Ezért aztán a következő technikai lelemény orvosolta ezt a gondot: a gyászlapot előbb műanyag fóliába húzták, csak azután tűzték rajzszöggel a fára. Így aztán jelentősen megnövekedett tartóssága, s az élők napokon át járhattak-kelhettek a halottak fényképe előtt, akik szintén napokon át szemlélhették az ostorfa kérgéről a járókelőket, és legalább e látszólagos módon meghosszabbították közös időzésüket a városban.

Az első fára erősített gyászjelentésről az ifjú képe arra korzóra nézett, amelyen ő is sétált volt. Valahogyan vele együtt a korzó is kiszenvedett. Az emberek vagy másik utcák felé kerültek, vagy a foltos járdán szorosan az épületek falához húzódva haladtak, vagy pedig nem is mentek sehová, inkább megültek valahol.

És Sabatka is megoszlott, mire a szétesett ország minden más városa megbékélt és látszólag normális életet kezdett. Senki nem tudta megmondani, miért történt ez a szerencsétlen dolog Sabatkával, amikor úgy tűnt képes lesz ellenállni az általános és a háborús őrületnek, amelyben – amint az egyik itteni államocska száműzött hercege fogalmazott – gyilkolni és megölettetni egyaránt szégyen. Azt beszélték, hogy Sabatka összeroppant a szenvedéstől. Hogy milyen szenvedéstől, azt senki nem pontosította, de mindenki értette, miről is van szó. Egészen a szétesésig úgy tűnt, hogy ez a város a felgyülemlett bölcsesség, kultúra, tapasztalat, türelem és más életerény kincsestára, amelyekkel az ember előszeretettel él, de amelyeket csak ritkán gyarapít, s ezért oly kevés van belőle. Azt rebesgették, hogy szétesése tulajdonképpen a régi, a nagy monarchia végleges bukása, amely századokig uralta ezt a vidéket, s amely már régen nem létezett, de hogy itt megőrizték utolsó nyomait, és hogy a sabatkai nyitott ablakokon és a dohos pincékből a régi monarchia levegője tört elő. Azt hitték, ez a nehéz, nyirkos és múlttal fertőzött levegő szivárgott ki végül és mérgezte meg az embereket.

Ugyan mi lehetett ebben a levegőben? Köhögős öregemberek vagy tüdőbajosok lehelete, vagy esetleg megmaradtak benne a tavaszi, virágporral teli szellő atomjai is, amelyet hangosan beszippantott egy szerelembe esett kislány, vagy egy régi eső cseppjei, föld alatti vizek keltette kipárolgás, salétromfoltok a falon, hordófertőtlenítésre használt, meggyújtott foszfor szaga, vagy a klóré, amelyet a fekete, kátránnyal mázolt, nyilvános illemhelyeken használtak, katonai lovak ürüléke, gangréna, a kloroform szaga, kacagó úrhölgyek parókájának púderillata, egy levélre való várakozás atomjai (vannak-e a várakozásnak atomjai?), kiömlött morfiumos ampulla a fájdalomtól eszét vesztett sebesült mellett, régi esküvői csokor hervadtvirág-, üvegcse „fekete macskás” illat, az új járdák olvadt bitumenszaga, ostorfák illata egy Zsolnai-kályhából?

Mi lehetett az a szörnyű a régi monarchia maradék levegőjében, amely a pincéből kiszivárgott és Sabatkát darabjaira szedte?

Beszédes I. fordítása

Mihályi Czobor: Lassított érverés