Makropolisz 10/3.
Mihályi Czobor
Lassított érverés

Boško Krstić: A monarchia levegője

Miként dobban a szív, úgy káprázik a szem. A pillanat, amelyen parttalanul ívelt át a kongótéglák harangszóba ágyazott éneke, csupán Rideg Alajos retinájába égette be mozdulatlanságát, hogy ismétlődő álmai onnét évek múltán is részletgazdag pompájában hívják elő újra és újra. Rideg Alajos muzsikus volt, úgy tartotta magáról, hogy egy kicsit zeneszerző is, de élményei ennek ellenére mindig képekben rögzültek, panorámás látványokat komponált belőlük, nem pedig zeneműveket. Nem is a szimfóniák ideje járt abban az időben, ha zenei műszóval kellett volna Alajosnak leírnia saját korát, a rapszódián kívül nem jutott egyéb találó kifejezés eszébe. Nem volt ritmusa a világnak, minden csak úgy jött, áramlott, robbant, vagy fölbukkant a semmiből, a világ jelenének elmondásához hiányzott az összhang, a kompozíció csak bicsaklott, meglódult, majd képtelen volt önmagát értelmezni, s behorpadt, mint egy bádoglavór, amit Rideg Alajos bádogosmester nagyapjához hozott át a Szibériát kétszer is megjárt Kotek szomszéd foltozásra, hogy az edényt bár a baromfi itatására alkalmassá tegye, mert a tyúk, a kacsa, a gyöngyös még hagyján, de a libák nem bírnak magukkal, szétrágtak minden elébük kerülőt, így az itatóvályút is, amiből Irma meg Vilma, a két gyapjas birka is szomját oltotta a lábasjószág mellett. Kotek szomszéd, aki kétszer is hazagyalogolt Szibériából, pedig idehaza a házsártos feleségén, meg a majdnem a gyepszélen, Cigány Jocó putrija mellett álló házacskáján, baromfiján kívül aligha volt miért ilyen kalandra vállalkoznia.

Sophie Maria Josephine Albina Chotek Gräfin von Chotkowa und Wognin biztosan genetikai kapcsolatban állhatott az Idősebb Kovács Gyula utca 17-es számmal szembeni házában lakó Kotek családdal, akiknek a kertje szinte leszakadt a dombról, ott lehetett volna nagyokat szánkázni, vagyis ródlizni, miként az utca páratlan számú házaiban lakók emlegették a nagy lesiklások után átázott cipőben, átizzadt ruhában hazatért lurkók szórakozását. A ródli a múlt kapuja. Legalábbis Rideg Alajos előtt mintha dohos pince ajtaja csapódott volna föl a szó előbukkanását követően, Lakatos nagyapja, aki neve ellenére nem volt cigány, s innét már tudjuk, az anyai nagyapáról van szó, aki bádogosként szerette volna leélni életét, ennek ellenére, akarata ellenére belekóstolt a történelem keserű vizébe, krisztusi korában, harminchárom évesen tartalékos katonaként fogságba esett, munkatáborba hurcolták. Valami nagyon hasonló történt egy emberöltő múltán unokájával, Rideg Alajossal, akit úgyszintén tartalékosként szólított magához a sereg, ugyancsak harminchárom esztendősen, egy évvel apja halálát követően, hogy szemléltesse előtte a halál reprezentatív módozatait.

Alajos a bogyófák alatt, a megmosolyogtató grimaszokat vágó lovat figyelve vagy negyven évet zuhant hanyatt az időben. Érverése lelassult, elalélt a déli verőn, gondolhatta volna bárki, ha figyeli. Emlékezett. Számára az emlékezés nem adatokat, időpontokat, neveket jelentett, emlékei hatalmas tablókon jelentek meg, s a jelenvaló látványokat az elvetélt zeneszerző újra komponálta, de már a filmrendező szemével. A gyermeki memóriában lehorgonyzott jelenetet újra és újra történetekbe ágyazva idézte meg.

Kotek szomszéd télen járt át a bádogos szomszédhoz. Este, amikor a műhelyben kialudt a faszén, a konyhában a Plamen kályha is már éppen csak hogy pislákolt, a hálószobában viszont lobogott-dobogott a fűrészporral megtömött dobkályha, amit Kotek szomszéd halála után egy 4-es számú Kraljica peći öntöttvas kályhára cserél a bádogos família maradéka. Nézték a tévét, de leginkább azon szórakoztak, hogy az antennakábelt sztaniolpapírral és csíptetővel manipulálva hogyan lehet egyáltalán élvezhető képet varázsolni a képernyőre. Eme mesterkedés a bádogosmester feleségének feladata volt, aki imádta a hírközlés minden újkori változatát, az elemre működő rádiók tucatjait tartotta készenlétben komódokban, fiókokban, asztalokon. S amíg keze alatt surrant a Galeb csokoládéról lehántott alumínium, Kotek szomszéd is alumínium dózniját csörgette, felnyitotta, majd lecsukta fedelét, de soha nem gyújtott rá, Rideg Alajos nem is látta dohányozni soha, pedig fogyott a dobkályhán forralt bor, meg az udvarban álló fáról szüretelt eper adta pálinka. A dózni a kétszeres szibériai fogság emléke volt. Lakatos nagyapa is maga készítette dísztárgyakat hozott, vagy küldött haza a haláltáborból. Kotek szomszéd bizonyára ismerte származását, de arról fogalma se volt, hogy Zsófiaként emlegetett névrokonát, aki mellesleg ugyanúgy március elsején született, mint Rideg Alajos, csak még 1868-ban, 1914. június 28-án Szarajevóban ágyékon lőtte a Mlada Bosna húsz éves aktivistája, aki állítása szerint csupán Ferenc Ferdinándra célzott, de pisztolyával mégis a nagyasszony méhébe durrantott, és a szomszédnak arról se volt fogalma, hogy talán ezen Chotek család leszármazottjaként sínylődött kétszer Szibériában, mintha bosszút szeretett volna állni a császári helyett diákgolyóval halálra kettyintett grófnő élete elveszítéséért.

Mondta volna történetét Kotek szomszéd a dobkályha mellől, idegesen babrálta az üres dohányszelencéjét, de nem volt kinek. Egyedüli hallgatója Lakatos nagyapa lehetett volna, de ő sokkal kíméletlenebb emlékeket raktározott el lassított érverésébe. Foldozta a bádog- és alumíniumlavórokat, januárban pisztolyával fejbe lőtte az ólban nevelt hízót, majd bemenekült a konyhába, amíg a böllér kiengedte a disznó vérét. Túl sok volt az emlék.

Rideg Alajos rosszul volt a vér, a nyers hús láttán, apja egy vérvételen elájult.

Hogyan maradhatott életben egy ilyen nyápic família? Rideg Alajos a bogyófák árnyékában a szomszédos asztalra tekintett, a kék vászonterítőn álló kelyhek elveszítették hamvasságukat, a fagylalt ocsmány masszává olvadt. Pedig még kettőt se dobbant a szívem, gondolta Alajos, fizetett, búcsút vett a társaságtól és elindult a temető felé.

Boško Krstić: Bitumen