Takács Zsuzsa
Tele kérem

,,Hidd el, ha több lenne, adtam volna még!”

Csak a Nap keltett fel. Elfordítva a kulcsra zárt ajtót és átlebegve a küszöböt, vagy az ablak legkisebb résén át sugarai behatoltak házikóm belterébe. Még nem volt időm lyukat betömni. Mikor végre mind megérkezett, takarómtól megfosztva emeltek a magasba és kísértek ki a mezőre. Én pedig leborultam a Nap előtt, de úgy, hogy befedtem a virágok száját és orrát, levegő nélkül hagyva őket. Majd csak kivárják a pillanatot, mikor megszűnik a rájuk nehezedő nyomás. Még a Nap is szemet hunyt fuldoklásuk felett, és az sem zavarta, hogy bennem is rohad az élet. Ki törődik azzal, ha épp imádkoznak hozzá és a bocsánatáért esedeznek:

– Bocsáss meg uram, mert vétkeztem! Nem vagyok már méltó a… – ilyesmi. Lehajtott fejjel ezeket és ehhez hasonlókat motyogtam az ujjaimmal összemorzsolt szirmoknak. Nem mertem felnézni, tekintetemet átengedni őneki, ahhoz túlságosan is féltem. Még akkor sem hagytam abba monoton könyörgésemet, mikor hosszú ujjak szaladtak végig a hátamon, öleltek át felemelve a földtől és vonszolva hátra. Végig hátra. Csak hátra. Hátrafele, mígnem megérkeztük valamilyen fehér színre mázolt folyosóra, hatalmas ablakokkal az egyik oldalán és mindenfelé bezárt ajtókkal a másikon. Emberek mászkáltak körülöttem, kúsztak a csillogó padlón valami ismeretlen zene irányába, mások pedig ott helyben perdültek táncra. A falnak támaszkodtam, hogy onnan bámuljam őket lesújtó tekintettel az arcomon, és e világon túli büszkeséggel tűrjem a megaláztatást, hogy nekem itt kell lennem. A Nap börtöne azonban nem volt teljesen tökéletesre szabva, vagyis rombolásra és pusztításra még ott is volt igény. A fal mellett ácsorogtam, úgyhogy láttam. Láttam, hogy több tíz, húsz, harminc ember véste már korábban bele pár szavas üzenetét az örökkévalón szomorú búcsú reményében. Ott volt, hogy ,,L. voltam, 30 évesen meghaltam” vagy ,,K.-nak hívnak és rákom van” . De a daganatok és baktériumok is irogattak a többiek mellé: ,,Valójában színésznő akartam lenni” és ,,Azt mondták, még ráknak sem vagyok jó!” . Szégyenfal? Volt még egy üres hely mindenesetre. Időm még volt feliratkozni, ha úgy alakulna. Végighúztam ujjaim a falba vájt betűkön. Mikor már felötlött bennem a gondolat, hogy talán túl régen esett meg ez az egész, hirtelen kinyílt tőlem jobbra az egyik kék ajtó és a zene még jobban felerősödött. Maga az énekesnő jött felém, kizárólag hozzám tarthatott, mert immáron csak egymagam reszkettem a folyosón. Még akkor is énekelt, bele a képembe, fröcskölt a nyála az indulatoktól, arcát eltorzította megannyi indulat, melyeket a dal váltott ki belőle. Teljesen önmaga hatása alá került. Engem pedig lemerevített, a földbe cövekelt és odagyökerezett a lábam, mert mozdulatlanul néztem, hogy az utolsó üres rést kezdi televésni a falon. A szememmel próbáltam csak jelezni, hogy ,,Tűnés!” meg, hogy ,,Ne merészeld!” ,de valójában mindvégig tétlenül néztem végig, amint kitölti a fal legutolsó nekem szánt részét: ,,Zs. lennék és az unalomba fogok beledögleni” .