Vojislav Despotov
Az egoisztikus kor orgazmusa

A kor szó költői értelmezése az időnek, amely már rég nem az embereké, hanem professzorok, történészdoktorok tulajdona. Ők tették rá kezüket a korra; nem csak a szót sajátították ki, hanem annak minden lehetséges értelmezését is. Az ostoba nép – és minden nép kellően ostoba – nem meri a veszélyes és buta történészektől megközelíteni, megtapintani a kor szót, mintha az kínai váza lenne.
Pont az eltöréstől való félelem teszi aztán azt, hogy egyetlen egy emberrel sem történt meg a földön, hogy ne törte volna el a vázát, ha elment mellette. Ugyanez a helyzet a korral is. Senki sem élt úgy, hogy ne lett volna saját, magánkora. A kor szó, ami történésztulajdon, látszatra összeegyeztethetetlen az individualizmussal, mert magában hordja az idő kollektív szétmarcangolását.
De mi még nem haltunk meg, és az a kötelességünk, hogy éljünk még egy kicsit. Azért is tudjuk, hogy mi vár azokra az emberekre, akik utánunk jönnek. Azokra, akik valójában már meg is érkeztek. Ha saját, magánkoruk ikonográfiája előtt kínos periódus áll, akkor el kell, hogy ismerjük: a miénk is ugyanolyan volt. Vajon kínos-e még a miénk?
Meg kell jelölnünk saját, magánkorunkat és ünnepélyesen, bár erőszakosan (hogy az ünnepélyesség öncinizmusnak hasson) be kell jelenteni a végét. Az élet nyer az értelmen, da mi, személyesen csak a teljes értelmetlenségen.
Szüleim élnek, és élő még néhány barátom is. Hol vannak a többiek? Hol vannak az emlékek hordozói? Hol van Danilo Kiš? Hol van Walt Disney? Borges? Mića Martinov? Josip Sever?
Ó igen, tudom, meghaltak. De én élek, és tudom, hogy ők meghaltak. De ők a kulcsai és tartóoszlopai az én koromnak. Az avantgárd oszlopa koromnak. A mozi. A horgászás. A fiatal asszonyok. Az öregasszonyok. A wisky jéggel, a barackpálinka jég nélkül. Kis Európa az én Európám.
Világos, hogy el kell különítenem a fiatalságom utáni nosztalgiámat a kortól, amelyhez tartozom. Nem, ez a szöveg nem Danilo Kiš, a mozi és a fiatal asszonyok fölött sajnálkozik. Csak konstatálja azokat mint humánus elemeket egy olyan időből, amelynek teljességében volt értelme. Az említett elemek, emberek vagy dolgok, mindegy, nem fő hordozói a kor értelmének, ahogy azt ma érzi és birtokolja akármelyik fiatal, 18 éves teremtés. Ezért amorális beavatkozni fiatal kortársunk privát érájába.
Harang kondul a templomban május 15-én, 10 óra 20 perckor. Mért pont akkor? Mért nem 10 óra 25 perckor? Mért nem 16-án?
A magánkor végének dátumát mindenkinek egyénileg kell meghatároznia. Veszélyes elmulasztani a dátum kiválasztását, mert a kor folytatódása értelmezheti és kinyújthatja az egész fizikai létet. Az pedig annak a szerencsétlen egyénnek az egoizmusa, aki csak élni szeret és semmi többet.
Mivel a kor ünnepélyes végének dátuma és az egyéni élet dátuma, természetesen, nem esik egybe, közöttük világos a posztmodernista különbség. E különbség lehet húsz, harminc, negyven év is.
Ahogy az írók és a tudósok a tizenkilencedik század végén tömören összefoglalták éppen elmúló századukat, a tizenkilencediket, olyan könyvekben melyek bemutatták a tudomány és az irodalmi praxis határait, ugyanúgy természetes, hogy számot vessünk a magánkorról is. A harang bronzos kondulása a templomtoronyban értő fülekbe kell szüremeljen.

Bozsik Péter fordítása