Erdősi Vanda
Ellenpont és folytatás
A Symposion-mozgalom első korszaka

Ha a vajdasági magyar irodalom történetét vizsgáljuk, hamarosan olyan terminológiai és módszertani kérdésekkel szembesülünk, melyek mindenképpen meghatározzák nézőpontunkat. Egyfelől maguk azok a kategóriák – „határon túli magyar irodalom”, „kisebbségi magyar irodalom”, „nemzetiségi magyar irodalom” – is problémásak lehetnek, melyek mentén az adott irodalmi jelenségeket értelmezzük. Hiszen e fogalmak alapján alapvetően több vizsgálati metódus képzelhető el. Hogy csak a két végletet említsük: vagy az egységesnek tekintett magyar irodalom valamilyen speciális válfajának tekintjük az ilyen jelenségeket (s ezáltal az „anyaország” irodalmi tendenciáit tartjuk mérvadónak, ahhoz viszonyítunk), vagy a különböző országokban lévő magyar irodalmat olyan sajátos áramlatokként értelmezzük, ahol sokkal több (nyelvi, kulturális, politikai) tényező játszik egyszerre szerepet az adott terület magyar nyelvű irodalmának vizsgálatakor. Az előbbi típusú elemzésmód főként a régebbi irodalomtörténeti munkákra volt jellemző, ahol e régiók irodalmát egyfajta „zárványként”, a magyarországi tendenciák követőjeként igyekeztek értelmezni és értékelni (Szeli, 1974: 75.). Manapság inkább a másik oldalt szokás hangsúlyozni, s a határon túli irodalmakat a magyar irodalom egészének alakulástörténetén belül vizsgálni – ezzel azt is hangsúlyozva, hogy a „nemzeti” irodalom sem egy egységes jelenség, inkább heterogén tendenciák interakciója, valamiféle „mező”, melynek több, egymással párhuzamos és eltérően fejlődő szegmense van – különösen a huszadik századtól, amikor az ismert történelmi okok folytán a „határon túli magyar irodalom” fogalma lényegében kialakul. Ám ez mint történeti fejlemény, napjainkra kissé átalakul – ahogy Rudaš Jutka egy tanulmányában fogalmaz: „századunkban, amikor a határok átjárhatóságáról és spiritualizálódásáról/virtualizálódásáról beszélünk, ezek már eléggé elavult fogalmak, funkció nélküliek. Létezik az egyetemes magyar irodalom, amelyen belül vannak regionalitások, azaz van vajdasági magyar irodalom, a magyar irodalom egységén belül” (Rudaš 2005: 44.). Persze a meglehetősen optimista idézetben ott van a „már” szócska, mely azt is felidézheti, hogy az utóbbi időben bekövetkező pozitív változások hatására születhetett egy ilyen szemléletmód – sőt, talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy a szerzőt saját helyzete is determinálja, hiszen jelenleg a szlovéniai Maribori Egyetem Magyar Tanszékén dolgozik, vagyis pozíciója alapvetően az egyik régió szemléletét tükrözi. Mindenesetre anélkül, hogy e rendkívül bonyolult kérdésbe mélyebben belemennénk, kijelenthető, hogy egy adott országhoz tartozó térség magyar irodalma olyan tendenciát képvisel a magyar irodalmi mezőben, ahol mind az anyaországgal való kapcsolat, mind pedig a saját térség (és ország) nyelve, kultúrája, hatalmi berendezkedése döntő jelentőségű.

Mindez különösen igaz és sajátosan működő az általam vizsgált téma, a vajdasági magyar irodalom és annak egyik legfontosabb fejleménye, a Symposion majd Új Symposion elnevezésű folyóirat és mozgalom esetében. Ma már vitathatatlan, hogy a folyóirat és a köréje csoportosult alkotói közösség fennállása alatt olyan művészi teljesítményeket hozott létre, melyek a huszadik század második felének legjelentősebb magyar irodalmi alkotásaihoz és tendenciáihoz mérhetőek, még akkor is, ha sokáig éppen maga az anyaország nem akart tudomást venni róla. A Symposion és a hozzá kapcsolódó mozgalom napjainkban már legendának számít, számos tanulmány és forráskiadás jelent meg a folyóirat történetével kapcsolatban,(1) sőt, e legenda időközben már saját „mítoszrombolóját” is megszülte.(2) Az alábbiakban e korábbi kutatásokra támaszkodva és belőlük kiindulva a Symposion folyóirat és mozgalom néhány hungarológiai szempontú vonatkozását szeretném kiemelni és elemezni, elsősorban három kérdéskörre összpontosítva. Egyrészt a folyóirat történetének első szakaszában az újítás és a korábbi hagyománnyal való szembeszállás szerepét és identitásképző funkcióját járnám körül – vagyis azt a kérdést, hogy a maga idejében meglehetősen vehemens vitákat kiváltó lap mennyiben jelentett „új hangot” az 1960-as évek vajdasági kultúrájában, s ez a felvállaltan provokatív újdonság milyen módon járult hozzá egy közös arculat létrehozásához. Tulajdonképpen ehhez kapcsolódik – pontosabban ebből ágazik ki – két másik kérdésfeltevésem is, melyből az egyik a saját nemzetiségi léthez való viszonyra, a másik pedig az anyaországgal való kapcsolatra vonatkozik. Vagyis elemzéseim az első kérdést érintve inkább irodalmiak és kulturálisak, a másik két területnél viszont olyan nyelv- és kultúr- és társadalompolitikai valamint történeti kérdéseket is felvetnek, melyek mind az első területből indulnak ki, hiszen a Symposion majd utódja az Új Symposion elsősorban művészeti lapként jött létre, ám a lapokban kibontakozó sajátos művészet és kultúrakoncepciók óhatatlanul érintettek nyelv- és társadalompolitikai kérdéseket is. Tanulmányom főként az első generáció munkásságát elemzi, azon belül pedig a mozgalom színrelépését és első pár évét reprezentáló Kontrapunkt című antológiát (Bányai – Bosnyák, 1964) illetve az Új Symposion első öt évfolyamának bizonyos cikkeit vizsgálom.(3)

Mindenek előtt, ha mégoly röviden is, de érdemes áttekinteni a Symposion születésének és pályafutásának fontosabb szakaszait. A lap hatásának megértéséhez a közvetlen történelmi kontextus felvázolására is szükség van, hiszen fontos szem előtt tartani, hogy egy olyan történeti pillanatban és társadalmi berendezkedésen keretei között – a szocialista, Tito vezette Jugoszlávia 1960-as éveiben – jött létre, mely a keleti blokkon belül sajátos helyzetet képviselt, melyet egyfelől egy soknemzetiségű államalakulat, másfelől pedig egy sajátos, „különutas” szocialista politika jellemzett. A titoi, elsősorban a kommunista kozmopolita ideológia alapjain álló „jugoszlávizmus” korlátozottan biztosított fontos nemzetiségi jogokat és (legalábbis a kor szocialista államainak „átlagán” felül) bizonyos szabadságjogokat, ám közben számos társadalmi és nemzeti kérdésben csupán látszatmegoldásokat nyújtott, melyek később egyre jobban kulmináló feszültségekhez vezettek (Jović, 2003). A párt elvi jogegyenlőséget hirdetett, melyet több hivatalos dokumentumban is megfogalmaztak, s ez lehetővé tette, hogy az 1950-es évekre kialakuljon a vajdasági magyar kultúra intézményrendszere (Göncz, 2003: 166.). Ennek fontos lépése volt, hogy 1957-ben az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán Magyar Nyelvi Lektorátus, két évvel később pedig Magyar Nyelv- és Irodalom Tanszék jött létre a nagy tekintélyű író és irodalmár Sinkó Ervin vezetésével, aki később a Symposion egyik fő patrónusa lett (Gerold, 2001: 144.). Szintén 1957-ben indították el a Forum Lapkiadó és Nyomdaipari Vállalatot, illetve ezen belül a Forum Könyvkiadót, melyek magyar nyelvű lapok, folyóiratok és könyvek készítésére specializálódtak. Ez adta ki többek között a Híd című folyóiratot, mely az 1950-es évek végétől, Major Nándor főszerkesztése alatt különösen fontos feladatának tekintette, hogy a modern művészeti tendenciákat közvetítse, illetve a régió irodalmi törekvéseit ne kisebbségi, provinciális, hanem összjugoszláv, a többi néppel egyenrangú (és azok felé is orientálódó) keretek között művelje (Gerold, 2001: 95; Szerbhorváth, 2005: 35-36). Mindez azért is fontos, mert ezek lesznek majd a Symposion legfőbb célkitűzései is (bár e programokat – főként a provincializmussal szembeni modern szemléletet – a Symposion sokkal radikálisabban képviselte), és az 1960-as évektől számos alkotó mindkét folyóiratba publikált. Témánk szempontjából talán legjelentősebb az Ifjúság című hetilap, ugyanis ehhez kapcsolódva, mint művészeti, kritikai melléklet jelent meg 1961 és 1964 között a Symposion , mely csak 1965-től, Új Symposion néven vált önálló folyóirattá. Fontos megjegyezni, hogy a melléklet, majd az önálló lap szerkesztői és alkotói jórészt a magyar tanszék hallgatói közül kerültek ki. A Symposion t 1963-ig Tolnai Ottó, ezután pedig Bosnyák István szerkesztette, utóbbi az Új Symposion első szerkesztője is lett (őt hamarosan Fehér Kálmán majd Bányai János váltotta).

A folyóirathoz tartozó alkotók körében rendkívül erős volt a nemzedéki tudat (s maga az Új Symposion története is több nemzedékre osztható, egészen 1992-es megszűnéséig),(4) ám velük kapcsolatban mégsem beszélhetünk mozgalomról, sokkal inkább egyfajta alkotói közösségről vagy műhelyről, mely rendkívül sok és sokféle alkotónak engedett teret. A folyóiratot minden tekintetben a heterogenitás jellemezte: ugyanúgy helyt adott a szépirodalmi, képzőművészeti munkáknak, mint a kritikáknak, esszéknek, tudományos tanulmányoknak. Maguk az első nemzedék vezéregyéniségei is általában több területen mozogtak: a Symposion -kör alapítói és legfontosabb figurái közül Tolnai Ottó és Domonkos István például a folyóiratban vers és a próza mellett esszékkel és kritikákkal, Végel László főként prózai szövegekkel és tanulmányokkal képviseltette magát, de ugyanez a sokszínűség jellemző például Gion Nándor, Utasi Csaba, Brasnyó István, Jung Károly, Gerold László és Ladik Katalin szövegeire is – hogy csak a legfontosabb művészek-esszéisták nevét említsük. Éppen ez a szándékos heterogenitás az, ami miatt a Symposion rendkívül nehezen megfogható jelenség: az alkotókat és a benne olvasható szövegek jórészét (illetve a folyóirat tipográfiáját, képi megoldásait) a legtöbb irodalomtörténeti munka a neoavantgárdhoz vagy (főként az 1970-es évektől) a posztmodernhez sorolja (vö.: Bányai, 2003; Dánél, 2006), s kétségkívül nehéz lenne a lap avantgárd jellegét tagadni. Ám ezen túl az alkotókat nem csupán – sőt, érzésem szerint nem elsősorban – valamilyen irányzat követése, hanem éppen ellenkezőleg, egyfajta szabadságra törekvés, hangok, hangnemek, beszédmódok és témák szabad variációja határozta meg – mely, ahogy később utalok rá, egy speciális avantgárd-értelmezést is eredményezett.

Ha egy adott szempontból alapján akarnánk a Symposion arculatát (és a későbbi Új Symposion első generációjának tevékenységét) vizsgálni, talán a legkézenfekvőbbnek az újítási szándék és a vajdasági régió bizonyos korábbi irodalmi tendenciáinak negligálása lehetne. E perspektíva felől érdemes kicsit bővebben megnézni a Kontrapunkt című antológiát, mely a Symposion első évfolyamainak legfontosabb írásaiból közölt válogatást. A kötet 1964-ben látott napvilágot, tehát egyszerre tekinthető egy törekvés és mozgalom bemutatásának illetve összegzésének, hiszen alig valamivel később a Symposion kivált az Ifjúság ból, és önállóan, korábbi változatán átlépve (mint „ Új ”) folytatta életét.

Már a könyv címe is árulkodó, hiszen egyszerre hordozza magában a valamivel való szakítást (kontra, azaz ellen) és pluralitást – utóbbi a zenei szakkifejezés alapján értelmezhető: a zenében a kontrapunkt technika a polifón, sokszólamú szerkesztésmódra utal, ahol minden szólam önálló és egyenrangú. E kettősség a kötetkompozícióban is megjelenik. A sokhangneműséget egyértelműen mutatja az itt olvasható rendkívül heterogén anyag: a kötet több kisebb-nagyobb egységre oszlik, melyeken belül egy adott műfaj képviselői kapnak szót az esszétől a versen és a prózán át a kritikáig és a vitacikkig. (A cím egyébként konkrétan még egy, a könyvben olvasható Domonkos István versre is utal, mely a Doreen 2 című Tolnai poéma „ellenpontjául”, „variációjául” szolgál.) A mozgalmi jelleget erősíti a kötet nyitószövege, melyet Sinkó Ervin (a nagy tekintélyű „mester”) írt, hogy mintegy előszavával szentesítse a könyv és az alkotócsoport létét. Sinkó bevezetőjének már az eleje jól mutatja azt az identitásképző narratívumot, amely köré majd az egész kötetkompozíció csoportosul:

„Húsz- és huszonegynéhány éves fiatalok, akik addigra magukra hagyottan és magukba veszve, magányosságuk tudatában tehetetlenül tengődtek cigányzenés sivár kisvárosokban és sáros, poros falvakban, egyszerre csak, hála a Novi Sadon létesített magyar nyelvi és irodalmi egyetemi tanszéknek, egymásra találtak, ráeszméltek, hogy magányosságuk és időszerűtlenségük csak látszat volt. Egymásban és egymás segítségével önmagukat találták meg. (…) Közös ihletésű és közös célú táborként álltak itt egyszerre, Vajdaságnak kulturálisan olyannyira s oly hagyományosan terméketlen talaján” (Bányai – Bosnyák, 1964: 5)

A szöveg retorikája több oppozícióra épül: egyrészt olyan negatív képeket vonultat fel, mint a „sivár kisvárosok”, a „sáros, poros falvak”, amelyek lényegében – ahogy az általam idézett harmadik mondat világossá teszi – a hagyományosan „terméketlen” Vajdaság szinekdochéiként szerepelnek. Ehhez a magány kapcsolódik, melyet a közösség és a közös cél ellenpontoz. Mindezt azonban Sinkó még inkább konkretizálja, s gyakorlatilag bizonyos társadalmi és történeti tényezőkhöz kapcsolja: a „magányos fiatalok” csak azáltal találhatták meg egymást, hogy Novi Sadon magyar tanszék létesült – vagyis a Symposion -kört Sinkó egy nagyobb hatású kulturális jelenség, a magyar tanszék létrehozása eredményének tartja. (Külön sokat elárul a korszak nyelvpolitikai-hatalmi állapotáról, hogy a szerző a város jugoszláv nevét említi – mintegy a „nacionalista felhangot” elhárítva.) A bevezető további részében Sinkó ezt a metaforikát szövi tovább egy irodalomtörténeti utalással bővítve: a terméketlen talajon újat, európait megvalósítani akaró fiatalok mozgalmát Ady hajdani törekvéseivel veti össze (a költő Csaba új népe című versének két versszakát idézi is), e gesztussal a magyar irodalom egy bizonyos mélyebb hagyományához kapcsolva a Symposion t.

Sinkó bevezetőjére jól rímel a kötetet záró, Utószó helyett című írás, melyet nem jegyzett külön szerző, így lényegében a „közös hang” érzetét hivatott kelteni. Érdemes hosszabban idézni a szöveget, ugyanis abszolút a Symposion -mozgalmiság kiáltványaként funkcionál:

„A Symposion fejlődésének első iránya jellemezte a kezdetet, az indulást: produktív leszámolás a meglévővel, az évekig leplezett művészi és kulturális alkotások gyatraságával, az évekig vállveregető elismerésben részesült meghasonló költőiséggel, a lemaradás legbiztosabb szimptómáival. A visszhang és az ellenállás, mely fogadta és megsemmisítésére törekedett, csak elmélyítette ennek a termékeny és termékenyítő leszámolásnak mind intenzívebb, élesebb, sürgetőbb kialakítását. A bezárkózás, a tóparti és a templomtorony-perspektíva, a permanensen tévesen értelmezett regionalizmus, s ezzel szemben a nagyon ritkán felvillanó igazi költői szó, melyet sokszor gyökerében semmisített meg az előbbi elvi és eszmei elkötelezetlenség s ennek szinte szellemi programmá válása – megkövetelte, hogy a Symposion mint egy merőben más, mindezzel szemben álló esztétikai és etikai magatartás mozgalma elsősorban is a rideg, józan, felelősségvállaló, de mindenképpen éles és pozitívan egyoldalú kritikát válassza kezdeti fegyveréül” (Bányai – Bosnyák, 1964: 353.)

Ahogy az idézetből látható, a kötetet záró szöveg fő célja, hogy valamiféle közös identitást hozzon létre, melyhez nem csak (és esetünkben talán nem is annyira) a közös program és hasonló törekvések járulnak hozzá, sokkal inkább a közös ellenség.(5) Itt ezt lényegében a „tóparti és a templomtorony-perspektíva” ironikus metaforái fedik, mely, mint kiderül egyfajta téves regionalizmust, a hagyományokhoz görcsösen ragaszkodó tehetségtelenséget takar. A „tópartiság” egyébként a kötetben többször is előfordul, leginkább a Szakállszárító című, rövid, csípős felhangú glosszákat tartalmazó fejezetben, viszonylag jól körülhatárolható jelentésmezővel: „tópartinak” számít a kisebbségi létbe bezárkózó, a korral nem haladó, hanem a hagyományokat görcsösen óvni próbáló magatartásmód – vagyis nagyjából a „sivár kisvárosokkal”, „sáros, poros falvakkal” párhuzamos. A tópartiság ellentéte, a kötet (és maga a Symposion -folyóirat hajdani) első esszéjében Tolnai Ottó által felvillantott tenger képe – a két kép oppozíciója e kontextusban (és kissé leegyszerűsítve) a bezárkózó és a nyitott magatartásmód különbségének is megfeleltethető. A tenger egyébként később Tolnai költészetének egyik legfőbb motívumává válik (vö.: Tolnai, 2004. harmadik fejezet).

Hogy a Symposion alkotóinak szemében mit takar a „rosszul értelmezett regionalizmus” és a hagyományba való bezárkózás, annak megértéséhez érdemes közelebbről megvizsgálni a Kontrapunkt kötetkompozícióját is. A könyv – mint egy folyóirat tükre és közösségi dokumentum – nagyon tudatosan van megszerkesztve. A keretet adó, két idézett esszé között több, mottókkal ellátott alfejezet található. Az első rész három, programadó jellegű esszét tartalmaz (az említett Tolnai-írással kezdve), ezután esztétikai írások következnek, melyek mintegy feltérképezik azt a művészfilozófiai teret, melyben a harmadik fejezet versei és novellái elhelyezkednek. Szempontunkból igazán a következő fejezetek különlegesek: a negyedik, ötödik és a hatodik kritikákat, irodalomtörténeti tanulmányokat gyűjt össze. Ezek közül az ötödik, lényegében a Symposion szerzőinek (Tolnainak és Domonkosnak) a köteteiről szól, a másik kettő pedig, mintegy ezt körbevéve jelzi, hogy milyen kontextus és hagyomány felől kell ezeket értelmezni. A negyedik a kortárs jugoszláv (azaz szerb és horvát) írók-költők friss műveinek méltatását tartalmazó kritikákból, a hatodik pedig Illyés, Szerb Antal, Bálint György és Tömörkény István művészetének elemzését, irodalomtörténeti helyük kijelölését célzó tanulmányokból áll. Vagyis a Symposion saját művészetét részint a magyar irodalomtörténet nagyjaihoz, részint pedig (s ebben mindenképpen egyedinek tekinthetőek) a kortárs szerb és horvát irodalomhoz viszonyította. Ami ezután jön – a hetedik fejezet – kissé ismét az „ellenségkép” konstruálásáról szól: korabeli vajdasági művek recenzióit tartalmazza, ahol a recenzensek általában szarkasztikusan, olykor kifejezetten gúnyosan ítélik meg (és el) a vizsgált könyveket. E recenziókból persze némiképp egyoldalú képet kapunk a kor vajdasági irodalmáról, ám ez az egyoldalúság igencsak árulkodó: a Symposion avantgárd kísérletezései olyan közegben született, ahol – legalábbis a kritikák szerint – még mindig egyfajta 19. század végi Pósa Lajos és Szabolcska Mihály-féle líra dívik (vagy legalábbis megjelenhet). A fejezetet nyitó, Utasi Csaba tollából származó Nyári aszalékok című kritikagyűjtemény egyik citált verse és a recenzens utána következő megjegyzése jól mutatja ezt: „' Tó vizében pisztráng táncol, / Tehénkéknek hegy a jászol, / kolompjuk szól, rí a madár, hűs patakban fürdik a nyár .' Galamb János huszonnégy év terméséből válogatta össze kötetét. Plakátos, nagy szavak zuhataga, felcsukló panasz, békés idillek, vérző szív, de a nap nem ragyog” (Bányai – Bosnyák, 1964; 241.). Utasi egy másik kritikájában a vajdasági irodalom mérce-problémájára is kitér, szerinte ugyanis „a vajdasági írók egy-egy újonnan megjelent kötetének vizsgálatakor nagyon sok esetben még mindig készségesen alkalmazzuk a művészi kvalitásokat csak itt-ott fölmutató 'vajdasági magyar irodalom' relációihoz igazodó mércék rendszerét” (Bányai – Bosnyák, 1964: 247.). Magyarán Utasi (és tulajdonképpen a kötet) szerint a vajdasági irodalom olyan belterjes jelenség, mely nem lát túl saját régiójának („templomtornyának”) határain. Legtisztábban ez a már említett Szakállszárító -rovat cikkeiben olvasható, ahol a Symposion ellenlábasait olyan erőteljes című szövegek pellengérezik ki, mint az Adalékok a tóparti szenzibilitás és művelődési gondok történetéhez vagy a Hungarofil hazaffffi a gáton (Bányai – Bosnyák, 1964: 323-324 illetve 333-334).

Vagyis a Symposion körüli csatározások részint nemzedéki, részint pedig kultúra- és irodalomszemléleti harcok voltak. Fontos megjegyezni, hogy a későbbi folyóirathoz kapcsolódó kisebb-nagyobb botrányok sok esetben éppen a helyi magyar párt- és kulturális elit révén robbantak ki – ilyen volt például Végel László: Egy makró emlékiratai című regényével kapcsolatos vita, mely a mű 1965-ös Új Symposion beli megjelenése kapcsán bontakozott ki vagy Gion Nándor: Testvérem Jóáb című könyvének kiadása körüli diszkusszió és kisebb botrány (főként az 51-53-as 1969 nyarán kiadott Új Symposion számokban). Ezek a félig esztétikai félig nyelvi-világnézeti viták (Végel a beat-irodalom hatását mutató regényénél a kritikák egyszerre támadták a mű „nihilista világnézetét” és „roncsolt nyelvét”, míg Gion könyvét a Forum Kiadó a mű világképe és politikai tartalma, a '68-as intervencióra való történeti utalásai miatt nem adta ki) azonban még jórészt az „irodalmi” kereteken belül maradtak, később azonban már politikai és bírósági ügyek is lettek a lap körül: 1971-ben egy számot betiltottak, s Tolnait felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, 1983-ban pedig az egész, Sziveri János vezette szerkesztőséget leváltották.

Amellett, hogy a '60-as években helyi irodalmi élettel és hatalmi struktúrával kisebb-nagyobb harcokat vívtak, s egyfajta „anti-regionalizmus” szellemében fogalmazták meg programjukat, az Új Symposion számos cikkben foglalkozott a nemzetiségi problémával és a kisebbségi lét kérdéseivel. Ha az arculat kialakítása utáni lapszámokat (vagyis nagyjából a '60-as évek végének – '70-es évek elejének termését) végignézzük, gyakran fedezhetünk fel nyelvpolitikai és szociográfiai jellegű írások, melyek mind a korszak vajdasági életének gondjait járták körül. A nyelvi és kisebbségi jogokat érintően például a magyar és szerbhorvát osztályok óraszámainak problémájáról (Ágoston, 1969a), az új nyelvi törvényről (Ágoston, 1969b) a nemzetiségi jogok egyetemi érvényesítéséről (Bosnyák, 1969b) vagy a vajdasági nyelvi törvénytervezet gyakorlati megvalósításának feltételeiről (Ispánovics, 1970) olvashatunk – hogy csak néhány, egymáshoz közeli lapszám cikkeit említsük. A szociográfiai indíttatás tétje viszonylag nyilvánvaló ekkortájt: a magyar közösségek (főként falvak) életének, körülményeinek, nyelvi-kulturális helyzetének feltárásával a korszak cikkei éppen a regionalizmus, az elzárkózás, a kulturális recesszió problémáira próbálták felhívni a figyelmet. Főként Gerold László (aki később elsősorban mint színháztörténész és -kritikus tevékenykedett) ekkoriban keletkezett írásaira jellemző ez az indíttatás (Gerold, 1970a; 1970b; 1970c). Bár a szövegek szociológiai szempontból nem éppen a legtudományosabbak, a riportokra gyakran az elfogult, irányzatos kérdések jellemzők, a bennük lévő állapotbemutatás igencsak árulkodó: az egyik szövegben például a szerző Kosztolányi hajdani cselédjének nyomait keresve jut el néhány bácskai faluba, s az egyik poros község tanítója (aki egyébként, bár magyar anyanyelvű, szerbül ír verseket és regényeket) a riporter kérésére így foglalja össze a városi és a falusi élet különbségeit: a „városban, amellett, hogy színházba jártam, és aktívan részt vettem az Ifjúsági Tribün munkájában, kontaktusban voltam az emberekkel. Itt évről évre, sőt hónapról hónapra érzem, hogy szellemileg tompulok, begyöpesedek, tönkremegyek. (…) Itt mindig minden holnap történik. Holnap, azaz sohasem” (Gerold, 1970a: 19.). Mintha a „tópartiság” gyökereit keresnék a szociográfiai riportok, s a tényfeltárást figyelmeztető attitűd kíséri: ez van, és változtatni kell.

Az Új Symposion a bezárkózás helyére a nyitottság programját tette – többszörös értelemben. Egyfelől nyitott a korabeli nyugati társadalomtudományos irányzatokra (a lapban már ebben az időszakban olyan szerzőket fordítottak, mint Julia Kristeva, Herbert Marcuse, Ernst Bloch, Roland Barthes, Norman Mailer, Marshall McLuhan), de született ebben az időben például Claude Lévi-Strauss munkásságát elemző cikk (Voigt, 1969), strukturalista nyelvészeti-szövegpoétikai tanulmány (Petőfi S., 1969), sőt, az anti-utópiák (köztük a nálunk a rendszerváltásig betiltott 1984 ) világ- és társadalomképét vizsgáló szöveg is (Podolszki, 1970). Az, hogy a folyóirat ekkor sokkal színvonalasabb és „időszerűbb” volt, mint a magyarországi lapok, nem csupán a szerkesztők és munkatársak tájékozottságának tudható be, hanem a sajátos jugoszláv földrajzi-társadalmi körülményeknek is – ahogy Thomka Beáta fogalmaz: a „nyugati eszmék és ízlésáramlatok, irányzatok és törekvések előbb hathattak a szerb, horvát, szlovén kultúrára, s ezek közvetítésével az itteni magyar irodalomra is” (Thomka, 1994: 12.).

Nem csak a nyugati kultúra közvetítőjeként gyakorolt hatást a kortárs jugoszláviai irodalom és kultúra a Symposion -körre, hanem közvetlenül is, például, ahogy Tolnai egy későbbi interjúban elmondta, a lap formájához nem Kassák Lajos hajdani avantgárd folyóiratai adták a mintát (ahogy azt több irodalomtörténész is kimutatni vélte), hanem a Vidici című szerb avantgárd újság (Tolnai, 2005: 82). Emellett érdekes, hogy a folyóirat bizonyos szerzőinek recepciójában is a kortárs szerb és horvát kritika előbb „kapcsolt”, mint a magyar irodalmi közélet (a határnak akár a Belgrád, akár a Budapest felőli oldalát nézzük). A legkirívóbb példa Végel említett regénye, az Egy makró emlékiratai . A vajdaságban, mint korábban kiemeltem, a konzervatív körökben erős ellenérzést váltott ki (mivel a korabeli fiatalok perspektíva nélküli világát belső nézőpontból, „roncsolt” nyelvezettel ábrázolja). Magyarországon megjelenésekor a könyvről egyetlen, igen rövid ismertetés jelent meg az Alföld című folyóiratban (Varga, 1968 – vö.: Orvos, 2006: 202.). A mű – nem „hivatalos”, ám annál jelentősebb – magyarországi fogadtatástörténete persze összetettebb: Weöres Sándor Új Symposionban napvilágot látott méltató levelétől (Weöres, 1967), Esterházy Péter Függő -beli utalásain át napjainkig tart. A jugoszláv recepció viszont igen hamar elkezdődött: a könyv megjelenésekor Alexander Tišma a Politika című belgrádi lapban igen elismerő hangon írt róla. Külön érdekes, hogy a recenzens hasonlóan mutatja be a regionális irodalmat, mint a Symposion . A vajdasági irodalmat – állítja Tišma – „a vidékiesség komplexuma bélyegzi meg: egyfelől az a törekvés, hogy elérje és beilleszkedjék az össz-jugoszláv kontextusba, másfelől, hogy helyi színeivel és sajátosságaival hívja fel magára a figyelmet. Végel első művében e komplexusnak semmi nyoma” (Virág 2005: 15.). 1969-ben Tišma fordításában már szerb nyelven is olvasható a könyv, melyről több, igen pozitív kritika született. Érdemes kiemelni Marko Nedić szövegét, mely a művet az Új Symposion generációjának kontextusába helyezve mutat rá, hogy e nemzedék képviselői mind a magyar irodalmi hagyományt, mind pedig a környező népek kultúráját elsajátították, s ebben a transzkulturális közegben Végel műve „az irodalmi és szellemi nyitottságnak, szabadságnak a példája” (Virág 2005: 21.).

A magyarországi recepció ekkortájt a folyóirat egészével és egyes szerzőivel kapcsolatban sem volt nagyobb. Például az Új Symposion ról az időszakban összesen három magyar nyelvű szöveg jelent meg, sőt, ezekből csak kettő az anyaországban, a harmadik – egy egészen rövid hír formájában – a párizsi Irodalmi Újság ban (Orvos, 2006: 3). Hasonló a helyzet például Tolnai recepciójával kapcsolatban: az időszakban összesen hat ismertetés olvasható, abból egy a párizsi székhelyű avantgárd folyóiratban, a Magyar Műhely ben (Orvos, 2006: 197-198). Mindezt maguk a „sympós” szerzők is szóvá tették: Bosnyák István egy 1969-es számban E. Fehér Pál Élet és Irodalom beli cikkére reagálva a kelet-európai népek közösségével kapcsolatban meglehetősen éles hangon nehezményezi, hogy míg E. Fehér elvben a térség régióinak szolidaritását hangsúlyozza, addig maga az anyaország semmit nem tesz a határon kívüli magyar irodalom elismeréséért (sőt, tudomásul vételéért sem). Bosnyák éppen az E. Fehér által 1966-ban szerkesztett Mai magyar költők antológiája című kötetet hozza fel példának, melybe egyetlen jugoszláviai magyar művész sem fért be – Bosnyák meglehetősen keményen „apartheid-antológiának” bélyegzi a kötetet (Bosnyák 1969a).

Mindez fordítva nem igaz, hiszen az Új Symposion folyamatosan figyelemmel kísérte a magyar irodalom alakulását, tanulmányok és kritikák jelentek meg a korszak fontosabb szövegeiről (például Mészöly Miklós, Konrád György, Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Eörsi István munkáiról) sőt, még a más országok területén lévő magyar irodalom törekvéseit is: az 56. számban például Kántor Lajos tollából tanulmány jelent meg az erdélyi irodalmi jelenségekről (Kántor, 1969), majd ugyanitt főként erdélyi írók (Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Székely János) köteteiről olvashatók recenziók. Egy évvel később, a 65. számban újabb más országokban kiadott magyar szövegekről jelent meg kritika-válogatás: itt kapott helyet Végel igen elismerő írása Sütő Anyám könnyű álmot ígér című kötetéről (Végel, 1969), mellette Ferdinandy György párizsi és Major-Zala Lajos müncheni kötetéről is olvashatók recenziók.

Az Új Symposion nemzetközi és magyar tájékozottsága és orientációja abban a kontextusban is érdekes, hogy mint láttuk nem fértek be egy, anyaországban kiadott költői antológiába, de egy korábbi, Jugoszláv költők antológiája című válogatásba sem. Szempontunkból most nem az az érdekes, hogy eszerint a Vajdaság az anyaország „magas” irodalmi élete szempontjából afféle „senki földje”, hiszen a jelek szerint magyarnak jugoszláv, jugoszlávnak pedig magyar. Inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy az Új Symposion ban mindkét kihagyás ellen tiltakoztak: mint láttuk, Bosnyák „apartheid-antológiának” bélyegezte a magyar költői válogatást, míg pár évvel korábban Fehér Kálmán nehezményezte a jugoszláv antológiából való kimaradást – nem azért, mert önmagukat egyértelműen jugoszláv identitásúnak vallanák (már ha van ilyen), hanem mivel egyenlő jogú tagjai a Jugoszláv államnak (Fehér, 1966).

Mindez abból a szempontból is érdekes, hogy éppen ebben az időszakban látott napvilágot a Symposion -körnél egy nemzedékkel idősebb, de ahhoz lazán kapcsolódó Bori Imre (ebben az időszakban a Magyar Tanszék tanára) kötete A jugoszláviai magyar irodalom története 1918-tól 1945-ig , melyben a szerző megpróbálta azokat a tendenciákat feltárni, amik alapján a terület irodalmi törekvései viszonylag egységet alkotnak. Szempontunkból most nem is annyira a Bori-féle koncepció a fontos, inkább annak az Új Symposion felőli olvasata, mely Végel Lászlónak a könyvről írt kritikájában fogalmazódik meg. Végel szerint „a szerző egyik legfontosabb célja az volt, hogy a jugoszláviai magyar irodalom autonóm voltát bizonyítsa, hogy az összes jelenségeket, szerzőket ebben a keretben vizsgálja” (Végel, 1970: 1). Végel a Bori-féle irodalomtörténetben egy olyan elbeszélést lát, mely az 1920-as évek avantgárd törekvéseiből indít (a Becskereken megjelenő Fáklya és az újvidéki Út című folyóiratokhoz kapcsolódva), melyekre – főleg az Út ra – jellemző, hogy nem csupán a jugoszláviai magyar szerzők műveit közölte, hanem a magyarországi (és emigráns) avantgárd nagy alakjai (Kassák Lajost, Moholy-Nagy Lászlót) valamint kortárs szerb és horvát alkotók is publikáltak benne. E nemzetközi jellegű törekvések mellett jelen volt egy, a regionalizmust erőteljesebben propagáló vonal is, mely Szenteleky Kornél „helyi színek”-elméletében (pontosabban annak 1930-as évekbeli pragmatikusabb átértelmezéseiben) öltött testet. A Szenteleky-féle „lokálkolor” kezdetben inkább valamiféle realista indíttatást jelentett (vö.: Bori, 1982: 131-132), később azonban arra használták, hogy az irodalmat „konzerválják”, s a regionalizmust részesítsék előnyben. Végel szerint a '60-as évek vajdasági avantgárdja (vagyis maga a Symposion -kör) lényegében a '20-as évek törekvéseit folytatja. Az avantgárd Végel szerint nem csupán művészi irányzat, hanem társadalmi magatartásforma, s már az 1920-as évek itteni avantgárdjára rányomta a bélyegét, hogy „poliglott nyelvterületen létezik és fejlődik” (Végel, 1970: 2.).

Ez a nyelvi-területi jelleg, ha nem is ad magyarázatot az Új Symposion arculatának egészére, de az a feltételezés talán megkockáztatható, hogy a folyóirat és a szerzők avantgárd írásmódja mindenképpen e soknyelvű és sokkultúrájú területen jöhetett csak ebben a formában létre (az mindenesetre biztos, hogy önképük, identitásuk szerves része volt a regionalista bezárkózással szemben álló több kultúrában való benne lét). Persze távolról sem akarnám idealizálni az akkori jugoszláviai helyzetet, hiszen az Új Symposion története jól mutatja, mennyire bonyolult a jugoszláv államkomplexum többnyelvű és -kultúrájú „szocialista” berendezkedése, mennyi társadalmi és politikai feszültséget fojtott el a látszólagosan nagyobb szabadság, nyitottabb létforma – ennek végső következménye, a balkáni háborúk bekövetkezte az Új Symposion végét is jelentette. Mindenesetre akkor és ott ezen a talajon létrejöhetett egy olyan, több nemzedéken átívelő alkotói közösség, mely egyszerre tudott helyi és nemzetközi, újító és hagyományőrző lenni.

Felhasznált irodalom:

Ágoston András 1969a. Rosszról rosszabbra javítunk. Új Symposion , 54: 18.
Ágoston András 1969b. Mi hiányzik a nyelvi egyenjogúság megvalósításáról szóló törvény téziseiből. Új Symposion , 56: 6-7.
Bányai János 2003. Diszkontinuitás és versbeszéd. Az Új Symposion homályos útja az avantgárdtól a neoavantgárd és a posztmodern felé. In: Bányai János: Egyre kevesebb talán. Újvidék, Forum: 27-44.
Bányai János – Bosnyák István (szerk.) 1964. Kontrapunkt (Symposion 61-63) . Újvidék, Forum.
Bori Imre 1982. A jugoszláviai magyar irodalom rövid története . Újvidék, Forum.
Bosnyák István 1969a. Otthonunk: Kelet-Európa. Új Symposion , 56: 19.
Bosnyák István 1969b. A nemzetiségi viszonyok „akadémiai” értelmezése. Új Symposion , 57: 14-15.
Bosnyák István 2003. Politikai Symposion a délvidéken. Újvidék, Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság.
Bosnyák István 2006. Politikai Symposion a délvidéken. II. Újvidék, Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság.
Csorba Béla – Vékás János (szerk.) 1994. A kultúrtanti visszavág – a Symposion-mozgalom krónikája 1954-1993. Újvidék, magánkiadás
Dánél Mónika 2006. Symposion a hallgatás asztala körül. Kép és szöveg megnyíló terei az Új Symposionban. In: Kékesi Zoltán – Peternák Miklós (szerk.): Kép – írás – művészet. Tanulmányok a 19-20. századi képzőművészet és irodalom kapcsolatáról . Budapest, Ráció: 26-43.
Fehér Kálmán 1966. Addig is és továbbra is: miért? Új Symposion , 19: 23.
Göncz Lajos 2003. Kisebbségi nyelvi jogok a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban – a pszichológus szemével. A szerbiai (vajdasági) magyarság nyelvhasználati jogai. In: Nádor Orsolya – Szarka László (szerk.): Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában . Budapest, Akadémiai: 161-175.
Gerold László 1970a. Holnap. Tanítók a végeken. Új Symposion , 57: 18-20.
Gerold László 1970b. Piros. Új Symposion , 58: 23.
Gerold László 1970c. Egy első nemzedék 1-3. 61. (1970/május) Melléklet; 62. (1970/június) 19-23.; 63-64: 25-30.
Gerold László 2001. Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918-2000.). Újvidék, Fórum.
Ispánovics István 1970. Reális feltételek nélkül nincs egyenjogú nyelvhasználat. Új Symposion , 59: 6-7.
Jović , Dejan 2003. Yugoslavism and Yugoslav Communism: From Tito to Kardelj. In: Djokić, Dejan (ed.): Yugoslavism. Histories of a Failed Idea 1918-1992. London, Hurst & Company: 157-181.
Kántor Lajos 1969: Valutád a magasság. Új Symposion , 56: 22-23.
Koselleck , Reinhart 1998. Ellenségfogalmak. Ford.: Szabó Márton. In: Szabó Márton (szerk.): Az ellenség neve . Budapest, Jószöveg Könyvek: 12-23.
Orvos Mária (szerk.) 2006. Hírünk a világban. Jugoszláviai magyar exteriorika . VIII. Újvidék, Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság.
Petőfi S. János 1969. Kompozíció és „jelentés”. Új Symposion , 53: 8-10.
Podolszki József 1970. Az értéktelen értékek fele. Új Symposion , 58: 4-8.
Rudaš Jutka 2005. A szellem finom játéka. In: Virág 2005: 40-52.
Szeli István 1974. Nemzeti irodalom – nemzetiségi irodalom. Újvidék, Forum.
Szerbhorváth György 2005. Vajdasági lakoma. Az Új Symposion történetéről . Pozsony, Kalligram.
Tolnai Ottó 2004. Költő disznózsírból. Egy rádióinterjú regénye. Pozsony, Kalligram.
Varga Imre 1968. Három magyar mű Jugoszláviából. Alföld , 8. sz. 19.
Végel 1969. Vallomások a közösségről és a felismerésről. Új Symposion , 65: 27.
Végel 1970 . Avantgarde és Vajdaság. Új Symposion 62: 1-2.
Virág Zoltán (szerk.) 2005. Végel-symposion. Tanulmányok Végel László műveiről . Budapest, Kijárat.
Virág Zolán 2007. A margó vándorai. In: Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.): A magyar irodalom történetei. III. Budapest, Balassi: 536-548.
Voigt Vilmos 1969. Lévi-Strauss strukturalizmusa az etnológia és a filozófia között. Új Symposion , 53: 2-5.
Weöres Sándor 1967: Weöres Sándor levele Végel Lászlóhoz. Új Symposion , 23: 21. Újra kiadva: Virág 2005: 197-200.

1 Lásd például: Csorba – Vékás, 1994.; Bányai, 2003; Bosnyák, 2003; Bosnyák, 2006; Virág, 2007.

2 Szerbhorváth György könyvére gondolok, mely bár címében az Új Symposion történetének feldolgozását ígéri, érzésem szerint erőteljesen valamiféle a „ Symposion -kör legendáriumával” való leszámolás szándékával íródott. Így a könyv, amellett, hogy számos nagyon fontos eszme- és ideológiatörténeti elemzést tartalmaz, sok tekintetben egyoldalú, a mozgalom (melynek a szerző maga is kései, utolsó nemzedékbeli tagja) számos erényét és eredményét megkérdőjelező állítást tartalmaz. Vö.: Szerbhorvát, 2005.

3 Itt szeretnék köszönetet mondani Thomka Beátának, aki – részben mint szemtanú és résztvevő, részben pedig mint irodalomtörténész – e szöveg létrehozásában rendkívül sokat segített.

4 Pontosabban 1992-ben a lap hivatalosan véget ért, ám ugyanekkortól Magyarországon útjára indul a mai napig is létező Ex Symposion nevű folyóirat, mely újvidéki elődje szellemiségének folytatását tűzte ki céljául.

5 Már-már történelmi és szociálpszichológiai közhelynek számít, hogy egy közösség identitásának szerves és meghatározó része a közös ellenségkép is. Vö.: „Egy cselekvő önmeghatározáshoz ellenfogalmak tartoznak, amelyek a mások ellenében megfogalmazott 'mi'-t nemcsak artikulálják, hanem megkülönböztető jegyekkel is felruházzák.” (Koselleck, 1998.; 14.)