Koza Karolina
Francis Bacon kiállítás a Tate Britainban

A Tate több szempontból is nagyszerűen időzítette retrospektív kiállítását. A Bacon iránti érdeklődést idén két jelentős esemény szította fel. Az év elején nyílt meg a művész rekonstruált műterme az írországi Dublinban. A zsúfolt szemétdombra emlékeztető lakást - amely 30 éven át volt Bacon munkahelye és otthona London South Kensington nevű negyedében - tíz restaurátor háromévi munkával helyezte át szülővárosába. Röviddel ezután a New York-i Sotheby's árverésén Roman Abramovich gyűjtő 43 milló fontért vásárolta meg Bacon egyik triptichonját, megdöntve a háború utáni alkotásért kifizetett összegek rekordját. A kiállítás, ezen felül, belenyúlik a jövő évbe, amely Bacon születésének centenáriuma lesz.

Nem volt azonban egyszerű dolga Chris Stephens kurátornak. Nehéz újat mondani a 20. század legnagyobb brit festőjeként közismert Francis Baconről. Számtalan interjú készült vele, majd újságírók, művészettörténészek, pszichológusok, kutatók és filozófusok írtak tucatnyi könyvet a művészről, aki visszahozta az emberi alakot a festészetbe akkor, amikor azt szinte teljesen száműzte az absztrakció.

Az eddigi legjobb Bacon-kiállítások Velázquez, Rembrandt, Goya, Van Gogh, vagy Picasso hatását mutatták be. Bacon közismerten 1930 körül kezdett festeni egy Picasso-kiállítás hatására és a Tate Modernben jelenleg is van egy terem, amely együtt mutatja be műveiket.

Más tárlatok az ateista nézeteket hangoztató művész katolikus valláshoz való ellentmondásos viszonyát taglalták. Egy autoritatív apa mellett, a katolikus Írországban, szadomazochista hajlamú homoszexuálisént – nem volt egyszerű Bacon élete. Nem csoda, hogy keze alól kerültek ki a huszadik század legpesszimistább alkotásai. Mégis, egyre populárisabb, hiszen olyan időszerű témákat dolgoz fel mint fájdalom, elszigeteltség, kilátástalanság, szorongás, közöny, és tragédia. Festményei üvöltő vagy formátlan arcokat, szenvedéstől és kéjtől vonagló kicsavarodott testeket ábrázolnak – megannyi csúf, vonagló memento mori.

A kurátor munkáját az is nehezítette, hogy ez már a harmadik Bacon retrospektív a Tateben. Az elsőt 1962-ben, a másodikat 1985-ben rendezték.  Az 1962-es kiállítás szakmai szempontból hatalmas sikert jelentett az akkor 53 éves, autodidakta Bacon számára. Magánéletében azonban éppen ekkor érte csapás: a kiállítás előestéjén kapta Peter Lacy halálhírét, akivel évekig folytatott destruktív szerelmi viszonyt. Két évvel később kezdődött szadomazochista kapcsolata a 39 éves George Dyerrel, majd tragikus módon a történelem megismételte önmagát: 1971-ben, párizsi retrospektív kiállításának megnyitója alatt Dyer öngyilkos lett a hotelszobájukban.

Stephens úgy döntött, hogy az életút és az alkotás korrelációját állítja középpontba. Felvállalja, hogy fellebbenti a fátylat ezen végzetes események hatásáról és az excentrikus viselkedés mögé rejtőző művészről. Bacon, akinek nem sok sikere volt kezdetben, 1941 előtti műveinek zömét megsemmisítette. Az 1944-ben festett Három tanulmány a kereszt alatti alakokról című triptichon tette híressé, amelyen az érett Bacon úgyszólván minden stiláris jegye felfedezhető volt, s egyedi hangvételű, félreismerhetetlen kifejezésmóddal rendelkező művészként lépett elő az ismeretlenségből. Bacon gondosan vigyázott imázsára, az előző retrospektív kiállítások egyet sem mutathattak be korai műveiből. Most elvártuk volna, hogy végre láthatjuk próbálkozásait, fejlődésének bizonyítékait. Nagy csalódás, hogy nincs így. Habár a Tate gyűjteményében is van harmincas években készült Bacon-mű, a kiállítás mégis a negyvenes évekkel indít, s néhány tematikus kitérőtől eltekintve kronologikus rendet követ. Felkavaró, lidércnyomásszerű  vásznak fogadnak bennünket. Nyálas, csupasz, dühödt majomra emlékeztető lények vicsorognak ránk, amelyek átmenetet képeznek állat és ember között. Az ateista Bacon Isten nélküli világában a létezésnek nincs célja, az ember teljesen esetleges és akár az állattal is felcserélhető. Kezdetben Bacon képeit megdöbbenés fogadta, de a második világháború után új értelmet nyertek. A 20. század borzalmai visszhangoznak festményein, melyek az emberiség erkölcsi gyengéit és vad ösztöneit mutatják be, ugyanakkor új dimenzióban ábrázolják az emberi lét fájdalmát.

A második teremben megjelennek pápái. Ezeket a képeket általában a tekintélyre (és  tekintélyelvű apjára) adott bonyolult reakcióként szokás értelmezni, de ettől minden bizonnyal bonyolultabb a képlet. A pápa ordítása kísértetiesen emlékeztet az állatok üvöltésére, egyszerre veszélyes és tehetetlen – az ő létezése szintén teljesen értelmetlen. Bacon szinte vallásos buzgalommal ábrázolja a feleslegesség és céltalanság filozófiáját. Ebben az időszakában kezdett kísérletezni a festői térrel is. A kicsavarodott alakokat díszes, ketrecszerű négyzetekbe, cirkuszi arénára emlékeztető terekbe zárja, vertikális, rácsszerű satírozással börtönzi be meztelen birkózóit és artistáit felerősítve a “nincs menekvés” klausztrofobikus iszonyatát. Ugyanakkor Bacon a modern világot ábrázolja, modern tárgyakkal és bútorokkal, szőnyegekkel, kárpitokkal és függönyökkel. Gyakorta apró részletek: cipők, karórák vagy kilincsek adnak beszédes realizmust műveinek. Belsőépítész múltja révén megejtően valószerűvé teszi a tereket, amelyekben az erőszak még riasztóbb, mint a majomketrecekben.

Egész szobát kapnak az öltönyös üzletembereket ábrázoló képek, akik szintén vicsorítják éles fogaikat, vagy inkvizítor módjára metsző, ravasz pillantással néznek ki eltorzult arcukból és a képből. Talán a tökéletesen szabott öltönyök alatt rejtőző titkolt perverzitást hivatottak leleplezni ezek a festmények. A kalandvágyó Bacon nem riadt vissza a veszélytől és a rizikótól. Életét az 50-es években szerencsejátékok és általános hedonizmus jellemezte. Kielégíthetetlen kalandvágyában bejárt különféle extrém szociális környezeteket és megtapasztalt különféle társadalmi körülményeket, a mondén Monte Carlótól a marokkói Tangerig. Bacon azt a kétségbeejtő realitást ábrázolja, ami a civilizáció felszíne alatt rejtőzik.

Újabb tematikus kitérő a keresztrefeszítés. A művészetének sarkalatos pontját képező triptichonokból látható néhány, amelyek nyers brutalitása letaglózó. Emberi alakok keverednek véres, nyers húsokkal vagy ijesztő lények nyújtogatják felénk hosszú nyakukon csupa-száj ragadozófejüket. „Addig nincs kész a mű, amíg nincs előtte üveg” – vallotta Bacon, aki tudatosan számított arra, hogy a múzeum erős világítása alatt a hátterek sötétjében a szemlélő képe visszatükröződik. A monokróm hátterek erős színe világít, az emberiség nyomorú, kitekeredett pózokban nyög, üvölt és vicsorog görnyedten gúzsba kötve, vagy megtörten összekuporodik, és amikor belenézünk, be is lépünk ebbe az arénába. Az ateista Bacon minden trükköt felhasznál, hogy kifejezze, miszerint Jézus szenvedése is általánosítható, ő csupán ugyanolyan hús, mint bármelyikünk és vice versa, mi ugyanolyan kiszolgáltatottak vagyunk a szenvedésnek, mint ő.

A következő terem Bacon kísérleteit mutatja be különféle stílusokkal, elmozdulását az addig domináló nyomasztó alakoktól. Van Gogh A festő útban Tarascon felé 1888 c. festményén önmagát ábrázolja, amint vásznaival a hóna alatt, nagy szalmakalappal a fején, hosszú árnyékot vetve, bandukol a napsütötte szántóföldeken. Ennek a képnek egy gyönyörű, színes változatát Bacon is megfestette. Játékosan tarka képén a szalmakalap ugyan árny fejére kerül, ám talán valami felszabadító erejű élmény hatására pesszimizmusa alábbhagyni látszik. A változás olyan drámai, mintha színes televízióra váltanánk a fekete-fehér után. Talán a sikerek eredménye ez, hiszen ekkor kezdték annyira elismerni, hogy Lucian Freud és Ben Nicholson mellet ő képviselte Nagy Britanniát a 27. Velencei Biennálén.

A következő kitérő, amely John Dyerrel való tragikus kapcsolatának állít emléket, talán ezért tűnik még döbbenetesebbnek. Dyer öngyilkosságának időzítése aligha lehetett volna bántóbb szándékú és elkeseredettebb. Bacon festményein az önvád világosan nyomon követhető. Egy lenyűgöző triptichon mutatja be, hogy Bacon diadalának éjszakáján Dyer hogyan hányt a mosdóban, kuporgott összegörnyedve a vécékagyló felett és halt meg magányosan, denevérszerű árnyékot vetve egy mezítelen villanykörte metsző fényében. Egész hátborzongató elhagyatottságával ez Bacon egyik legfelejthetetlenebb képe.

(Erről a viszonyról néhány évvel ezelőtt Daniel Maybury rendezésében egy nagyszerű filmet forgattak The love Is the Devil címmel, amely alapvetően Dyer szétesésének krónikája. Dyert Daniel Craig – az új James Bond, Bacont pedig az Én,Claudius főhőse, Sir Derek Jacobi alakította.)

Bacon olyan témákhoz nyúlt, amelyekről társadalmunk nem szeret tudomást venni. Festményei révén az emberi természet árnyoldalainak (f)elismerésére nyílik lehetőség. Márpedig pszichológiából tudjuk, amit közösként, ezáltal természetesként ismerünk el, amivel szembenézünk, az veszít erejéből. Nem csupán szembesít természetünk sötét oldalával, hanem egyúttal lehetőséget nyújt a katarzisra és megkönnyebbülésre.

A londoni műteremből kiselejtezett rongyos relikviák kerültek a kiállítás másik gyújtópontjába. A kurátor azt szeretné elérni, hogy a képek eredetére koncentráljunk. 2004-ben a Tate több mint 1200 Bacon-vázlatot kapott ajándékba a kanadai Barry Joule-tól. Akkoriban a galéria vezetősége jellegzetesen angol, visszafogott udvariassággal nyilatkozott a kétes egzisztenciájú adományozó gesztusáról, bár a médiában felröppent a hír, miszerint ezen skiccek zöme rossz hamisítvány. Joule ajándékához mégis sok reményt fűztek a kutatók, hiszen hosszú ideig csupán Bacon nyilatkozatai adtak képet munkamódszereiről. A kiállítás egy csomó újságkivágást, sok fotót és néhány skiccet mutat be ebből az anyagból, amit Bacon nagy valószínűséggel kidobásra szánt, ám Joule ehelyett megtartott magának.

Bacon az utolsó teremben található Önarcképén (1976) úgy ábrázolja önmagát,  mintha egy meghatározhatatlan, kaotikus masszába olvadna. Többször nyilatkozta, hogy képei közvetlenül az idegrendszerre hatnak, s a legújabb kutatások valóban ezt igazolják. Torz arcai gátolják azon pszichológiai szükségletünket, hogy megértsük és az agyban található neurológiai központjainkban feldolgozzuk az emberi arc által közvetített emóciót. Ha frusztráció éri ezt az eredendő késztetést, ösztönösen nagyobb erőfeszítést fejtünk ki a látvány dekódolásához.

Bár sok a nagyszerű festmény, vannak itt gyengébb képek is – talán éppen azért, hogy megértsük mekkora hazárdjátékos volt Bacon, aki idővel kialakította gyorsírásos stílusát. A kiállítás remek tömörséggel oldja meg lényegesen gyengébb kései műveinek bemutatását. A kontraszt az 1944-es keresztrefeszítés triptichonok és a kései 1988-as változat között lehangoló: szinte hakniszerű technikai virtuozitással van megfestve, akárcsak a kései Baconok zöme.

Bacon karrierje a negyvenes években kapott lendületet és a hatvanas évek közepére túl volt csúcspontján. A retrospektív, amely napi háromezer látogatót vonz, Bacon fénykorát mutatja be kegyelet-, és tiszteletteljes módon.

Egy érdekesség:

Lucian Freud 1952-ben festett egy Bacon-portrét. A kisméretű, mindössze 18 x 13 cm-es olajfestmény kivételes kifejezőerővel ábrázolja a művészt. A képet a Tate vásárolta meg, ám 1988-ban egy berlini kiállításhoz kölcsönadták és ezek után sohasem került elő – annak ellenére, hogy a galéria magas jutalmat ígért érte.