Koza Karolina
Ellentétek és vonzások
Mark Rothko kései sorozatai a Tate Modernben
Miközben a Tate Britain őszi kiállítása Francis Bacont mutatja be, a Tate Modernben az amerikai absztrakt expresszionizmus legjelentősebb képviselőjeként ismert Mark Rothko (eredeti nevén Marcus Rothkovitz) művei láthatók.
A párosítás azért érdekes, mert Bacon, aki határozottan elutas ította a non-figuratív festészetet és az absztrakt festőkkel kapcsolatosan többször nyilatkozott lekicsinylően - leggyakrabban éppen Rot hko munkáit emlegette saját műveinek szöges ellentéteként.
A hedonista Bacon és a puritán Rothko stílusa, elvei, munkakörülményei valóban eltérőek. Mindkét kiállítás fényképeken mutatja be a műtermet, ahol dolgoztak: Bacon egy rendetlen kis stúdióban alkotott és élte zűrös életét, Rothko viszont tágas tornatermet bérelt, ahol példás rendben sorakoztak vásznai és eszközei. Bacon alkotófolyamatait TV interjúkban mutatta be, míg Rothko titokban tartotta festői módszereit.
Kettőjük között azonban sok hasonlóság is felfedezhető. Bacon minduntalan visszatért bizonyos témákhoz és a Rothko-kiállítás is a sorozatokra fókuszál. A téma variálásának koncepciója Rothko 50-es években készült Colourfield festményeinél jelent meg, és ettől az időszaktól kezdve a sorozatok váltak művészete sarkalatos pontjává.
A jelen kiállítás tengelyét a Tate állandó-kollekcióját képező Seagram Murálisok alkotják. Ezek a murálisok felkérésre készültek, egy New York-i felhőkarcoló legfelső emeletén nyíló elegáns étterem dekorálására rendeltek meg nyolc festményt az 1960-as években egyre elismertebb és népszerűbb Rothkotól. Az alapötlet: egyszínű vörös hátterekre leheletfinom festékrétegekkel felvitt szinte izzó téglalapok. Összesen 30 különböző változat készült belőlük. A képek azonban sohasem érték el rendeltetési helyüket, mert Rothko – aki (akárcsak Bacon) mindinkább ellenőrzése alatt akarta tartani művei bemutatását – végül alkalmatlannak minősítette a helyszínt a festmények kiállítására.
Ebben az időben kezdett a Tate galéria egy Rothko kiállítás terveivel foglalkozni. Norman Reid, az akkori igazgató, több ízben járt New Yorkban és barátságot kötött a festővel, aki felajánlotta, hogy a Tatenek ajándékozza a 30 murálist. A Tate igazgatósági tagjai azonban attól tartottak, hogy a sorozat aránytalanul nagy helyet igényel majd a gyűjtemény többi részének rovására. Hosszas vita után, 1968-ban nyolc festményt fogadtak el, amelyeknek saját termet ígértek a galériában. Reid egy kartonból készült makettet küldött Rothkónak a felajánlott térről, hogy eldönthesse, hogyan képzeli a képek bemutatását.
Most, mintegy ereklyeként, ez a modell is a kiállítás részét képezi. A barátság és megbecsülés eme gesztusa meghatotta a súlyosbodó depresszióban szenvedő Rothkót, aki 1969-ban elvált és műtermébe költözött. Reid volt az első látogatója új lakhelyén: a Seagram Murálisok adományozási szerződését írták alá – s ez volt az utolsó találkozásuk. Néhány hét múlva, február 25-én a festmények megjöttek a Tate raktárába – Rothko öngyilkosságának híre mindössze néhány órával később érkezett.
A nagyméretű murálisok azóta folyamatosan saját teremben voltak elhelyezve, Rothko utasításainak megfelelően félhomályban, alacsonyan, körben a falakon, középen padok. A kontemplációra és lazításra alkalmas környezetben a szemlélődőre csupán a kamerák ügyelnek. (Meg is lett az eredménye: tavaly vandálok három festményt lefújtak festékszóróval, nehéz feladat elé állítva a Tate restaurátorait.)
A jelen kiállítás alkalmából, első ízben történik meg, hogy a murálisok száma, a Japánból és Washingtonból érkező változatokkal 15-re egészül ki. Rothko utasításaival – és a többi kiállított festménnyel – ellentétben a képek most egy hatalmas teremben, szokatlanul magasra kerültek. A tér intimitása ílymódon elveszik, és nagyobb hangsúly helyeződik az asszociációkra. A festmények függőleges beosztása, és a monokróm hátterek színe egyaránt emlékeztet Bacon triptichonjaira.
Egy terem a képek elkészítésének titkára világít rá (ebben is követve a Bacon kiállítás beosztását). Infravörös fényben jól láthatók a leheletvékony festékrétegek, a forgatásos módszerek.
A murálisok után Rothko palettája sötétedni kezdett, saját elmondása szerint azért, hogy leszámoljon azzal a felfogással, miszerint festményei dekoratívak. A további termek csupán az utolsó évek termését mutatják be: homogén fekete festményeket, néhány kisebb, akrillal festett, papírra készült munkát, egy fekete-barna szériát és utolsó, szürke-fekete sorozatát.
Bár a tárlat olyan, mintha egy megsebzett oroszlán haláltusáját tárná elénk, az újságok szuperlatívuszokban írnak róla és látogatottsága a Bacon kiállításéval vetekszik.
Rothko sorozatai február elsejéig láthatók, utána a murálisok első ízben hagyják el a Tatet, hogy Japánba utazzanak.
