Horacio Quiroga
Napszúrás*

Old, a kölyökkutya kisétált a kapun, és komótos, de határozott léptekkel átkelt az udvaron. Megállt a legelő szélén, és hunyorogva, reszkető orral nyújtózott egyet az erdő felé, majd békésen letelepedett. Nézte a Chaco sivár fennsíkját, ahogy egymást váltja mező és erdő, erdő és mező. Nem látszott más, csak a legelő sárgás krémszíne és az erdők feketéje. Három oldalról, kétszáz méterre, erdő határolta a birtokot. Nyugat felé a mező kiszélesedett, és egy tágas völgyben végződött, amit viszont a távolban a megkerülhetetlenül sötétlő erdősáv szegélyezett.

Így kora reggel még csendes tisztaságot sugárzott a déli napfényben majd vakítón szikrázó határ. Egy felhő sem volt az égen, szellő sem mozdult. A nyugodt, ezüstös ég alatt csípős frissességet árasztott a mező, egy újabb száraz nap elé nézve az ábrándos lélekre mélabú ült, hálásabb munkáról szövődtek álmok.

A kölyök apja, Milk is átszelte az udvart, és lusta, jóleső sóhajjal leült fia mellé. Egyikük sem mozdult, mivel még nem ébredeztek a legyek.

Old, aki már egy ideje az erdő szélét nézte, megjegyezte:

– Hűvös ma a reggel.

Milk követte a kölyök tekintetét, majd szórakozottan pislogva megállapodott. Egy kis idő múlva megszólalt:

– Azon a fán van két héja.

Közönyös pillantással kísérték egy elhaladó ökör útját, majd szokásuk szerint tovább bámészkodtak.

Ezalatt a keleti égbolt karmazsinpiros legyezőformát öltött, a látóhatár pedig már elvesztette hajnali élességét. Milk keresztbe tette mellső lábait, és közben enyhe fájdalmat érzett. Mozdulatlanul nézte az ujjait, végül rászánta magát, és megszaglászta őket. Előző nap kipiszkált egy homoki bolhát a mancsából, és az átélt fájdalomra emlékezve alaposan végignyalogatta a sajgó ujját.

– Nem tudtam járni – fakadt ki végül.

Old nem értette, miről beszél Milk, aki hozzátette:

– Sok a bolha.

Ezúttal fölfogta a kölyökkutya is, majd jókora szünet után, ő is megerősítette:

– Sok a bolha.

Aztán ismét hallgattak mindketten, elégedetten.

Előbújt a nap, és a friss levegőt betöltötte a reggeli napfényben megmártózó sakútyúkok kavargó rikoltozása. A két kutya résnyire nyitott szemmel, édesen henyélt a laposan tűző nap aranyszínű fényében fürödve, boldogan pislogva. Apránként kiegészült a páros az újonnan érkezőkkel, megjött Dick, a hallgatag kedvenc, Prince, akinek a fölső ajkát megtépte egy ormányos medve, így kilátszottak a fogai, és végül Isondú, akinek bennszülött neve volt. Az öt fox-terrier boldogságos nyugalomban, elnyújtózva elaludt.

Egy óra elteltével felriadtak, megérezték gazdájuk lépteit, aki a pompás, kétszintes tanya másik oldalán tartott lefelé a lépcsőn. Az uradalmi épület alsó szintje vályogból, a fölső fából készült, körfolyosója is volt, fakorláttal. Mister Jones – törölközőjével a vállán – megállt egy pillanatra a ház sarkán, és felpillantott a már magasan járó napra. Üres tekintete és csüngő ajkai árulkodtak előző esti magányos whiskyzéséről, ami kissé jobban elhúzódott a szokásosnál.

Miközben mosakodott, a kutyák odasomfordáltak hozzá, és farkukat lustán csóválva szaglászták a csizmáját. Mintha erre lennének betanítva, figyelmüket nem kerülte el gazdájuk részegségének legcsekélyebb jele sem. Lassanként magára hagyták, hogy ismét elheveredjenek a napon. Az erősödő meleg miatt azonban csakhamar átpártoltak a folyosók árnyékába.

Ez a nap is ugyanolyan volt, mint a hónap megelőző napjai; száraz, szikrázó, tizennégy órán keresztül perzselő napsütéssel, ami szinte megolvasztotta az égboltot, és pillanatok alatt fehéres, kiégett sebeket mart a nedves földbe. Mister Jones kiment a majorhoz, szemügyre vette az előző nap elvégzett munkát, majd visszatért az épülethez. Délelőtt már nem is csinált semmit; megebédelt, és fölment sziesztázni.

A napszámosok két órakor folytatták a gyomlálást, nem törődve a tűző nappal, hiszen a gizgaz sem vonult árnyékba a gyapotföldről. Követték őket a kutyák, akik rajongtak a szántás-vetésért azóta, hogy a tavalyi télen megtanultak megharcolni a héjákkal az eke nyomán kiforduló fehér lárvákért. Mindegyikük lefeküdt egy-egy gyapotcserje alá, és lihegésével kísérte a kapavágások pu ff anását.

Közben egyre melegebb lett. A néma, szikrázón vakító tájon körös-körül forrt a levegő, szétzilálva a látványt. A felásott föld forró leheletét szótlanul, munkájukba merülve állták a napszámosok, arcukat lebegő kendővel takarták. A kutyák időről időre másik cserje alá húzódtak, így gondoskodtak folyamatosan a hűs árnyékról. Elnyújtóztak, de a légszomj miatt mégiscsak föl kellett ülniük, hogy könnyebben szedjék a levegőt.

Föltűnt előttük egy kis agyagdomb délibábja, a dombot annak idején a napszámosok meg sem próbálták fölszántani. Mellette a kölyökkutya váratlanul meglátta Mister Jones-t. A gazda egy farönkön ült, és határozottan őt nézte. Old föltápászkodott, közben csóválta a farkát. A többiek is felálltak, ám ők nyugtalanul.

– Ott a gazda! – kiáltotta a kölyök, nem értette, miért viselkednek olyan furcsán a többiek.

– Nem, nem ő az – válaszolta Dick.

A négy kutya egy csoportban állt, és visszafojtva morgott. Le nem vették szemüket Mister Jones-ról, aki továbbra sem mozdult, őket nézte. A kölyök – kétkedve – épp közelebb ment volna, de Prince rávicsorgott:

– Nem ő az, hanem a Halál.

A kölyökkutya a félelemtől felborzolt szőrrel vonult vissza a többiekhez.

– A halott gazda? – kérdezte izgatottan.

A többiek, anélkül hogy válaszoltak volna, vad csaholásba kezdtek, mintha félelmetes támadásba lendülnének. Mister Jones pedig, úgy, ahogy volt, eltűnt a fodrozódó levegőben.

Az ugatásra fölfigyeltek a napszámosok is, de nem vettek észre semmi szokatlant. Körülnéztek, hátha betévedt egy ló a birtokra, majd ismét a gyomok fölé görnyedtek.

A foxik egyenesen visszamentek a tanyához. A kölyök, még mindig nyugtalanul, többször előreszaladt, majd idegesen visszaügetett a csapathoz. Már megtudta falkatársaitól, hogy ha valaki meghal, az a halála előtt váratlanul föltűnik.

– És honnan tudjátok, hogy akit láttunk, az nem az élő gazda volt? – kérdezte.

– Nem ő volt, és kész – válaszolták kelletlenül.

Nemsokára megérkezik a Halál, és a vele járó új tulajdonos, a nélkülözés, a durvaság vár rájuk! A délután hátra levő részét gazdájuk mellett töltötték, komoran és éberen. A legkisebb zajra is morogni kezdtek, anélkül hogy tudták volna merre.

Aztán a nap lebukott a vízmosást sötéten szegélyező pálmák mögött, és az ezüstös éjszaka nyugalmában a kutyák letelepedtek a tanya körül, a felső szinten pedig Mister Jones folytatta az italozást, ahol előző este abbahagyta. Éjfél körül hallották a lépteit, majd levetett csizmáinak pu ff anását a deszkapadlón, azután pedig kialudt szobájában a fény. Abban a pillanatban a kutyák még jobban átélték a közelgő gazdaváltást, és sírni kezdtek magukban, a szendergő ház mellett. Kórusban sírtak, görcsös, érdes, tépelődő zokogásban törtek ki; vigasztalan vonyításban, melyet vadászkutya hangján hosszan kitartott Prince, miközben a többiek újra és újra zokogni kezdtek. A kölyök csak ugatni tudott. Ahogy telt az este, a négy idősebb kutya a hold fényében összebújva – gazdájuk, akit most el fognak veszíteni, mindig jól tartotta és dédelgetette őket –, megnyúlt, sirámmal teli pofával kiáltotta égbe saját szerencsétlenségét.

A következő reggel maga Mister Jones ment az öszvérekért, maga fogta be őket az ekekapa elé, s délelőtt kilencig dolgozott. Mégis, elégedetlen volt. Nem elég, hogy a földet nem boronálták el rendesen, a kések is életlenek voltak, így az öszvérek sebes lépteinek ritmusára ugrált az ekekapa. Nekiállt, hogy megélezze az ekevasat, de miközben összeszerelte a gépet, eltörött az egyik csavar. Pont az, amelyikről már akkor látta, hogy hibás, amikor vásárolta az ekekapát. Elküldte egy munkását a legközelebbi műhelybe, figyelmeztette, hogy ügyeljen a lovára, jóindulatú ugyan, de napszúrást kapott. Felnézett a fortyogó, déli napra, majd a napszámos lelkére kötötte, hogy egy pillanatra se vágtázzon vele. Aztán megebédelt, és fölment a házba. A kutyák, akik egész délelőtt egy pillanatra sem tágítottak gazdájuk mellől, a folyosókon maradtak.

A napfény és némaság nyomasztó terhe alatt nyugtalanul telt a délután. Mindenfelé az égő gaz füstje szállt. A tanya épületét körülvevő udvar fehéres földje szemet kápráztatva verte vissza a merőlegesen tűző napsugarakat, szinte táncolt a fox-terrierek álmos pillantásai előtt.

– Nem láttuk azóta – mondta Milk.

Old, amint azt hallotta: láttuk, érdeklődve hegyezni kezdte fülét. A kölyök, az emlékektől hajtva talpra állt, és ugatott egy sort, bár nem is tudta igazán, hogy mire. Idővel elhallgatott, letelepedett társaihoz, és együtt, lustán kapkodták a legyeket.

– Nem jött többet – fűzte hozzá Isondú.

– Volt egy gyík az árvalányhaj alatt – jutott eszébe elsőként Prince-nek.

Egy tyúk kelt át az izzó udvaron – csőre nyitva, szárnyai lazán a teste mellett –, mintha parázson járna. Prince lustán követte tekintetével, majd hirtelen talpra ugrott.

– Megint itt van! – kiáltotta.

Az udvar északi részén lépdelt egymagában a ló, amelyikkel elindult a napszámos. A kutyák ugrásra készen, dühödten csaholták a közeledő Halált. A ló lehajtott fejjel ballagott, láthatóan tétován, mintha nem tudná, merre menjen. Amint a tanyához ért, tett néhány lépést a kút felé, majd fokozatosan semmivé vált az átható fényben.

Mister Jones is előkerült, nem jött álom a szemére. Éppen folytatta volna az ekekapa összerakását, amikor váratlanul lóháton megjelent a napszámos. A tiltása ellenére biztosan vágtáznia kellett, hogy ilyen korán visszaérjenek. A szerencsétlen ló – horpaszán látszott, milyen lázasan ver a szíve –, ahogy megszabadult lovasától, lehajtott fejjel megremegett, majd összerogyott és az oldalára dőlt. A napszámos még le sem vette a sombrerót, még kezében tartotta a lovaglóostorát, amikor Mister Jones beküldte a házba, mert érezte, menten elzavarja, ha tovább kell hallgatnia az alázatos bocsánatkérését.

A kutyák viszont elégedettek voltak. A Halál, aki gazdájuk után settenkedett, végül beérte a lóval. Boldogok voltak, felszabadultak, és már indultak is volna a tanyához a napszámos után, amikor meghallották, ahogy Mister Jones kiabálva kéri tőle a csavart. Nem hozott csavart: a bolt zárva volt, az eladó éppen aludt és így tovább. Mister Jones válaszra sem méltatta, levette a fogasról a kalapját, és maga indult csavart szerezni. Úgy tűrte a napot, mint egy napszámos, a séta pedig jól is jött, hogy enyhítse rossz kedvét.

A kutyák vele mentek, de le is táboroztak az első szentjánoskenyérfa árnyékában, túlságosan meleg volt. Onnan figyelték állva, feszülten, összevont szemöldökkel, ahogy távolodott a gazdájuk. Végül felülkerekedett félelmük, hogy magukra maradnak, és erőltetett ügetésbe fogva utána eredtek.

Mister Jones beszerezte a csavart, és elindult visszafelé. Hogy időt nyerjen, toronyiránt, késlekedés nélkül indult útnak a tanya felé, levágva a poros útkanyarulatot. Elért a patakhoz, és bevette magát a nádasba, Saladito sűrű nádasába, amelyben nőtt, elszáradt, majd újra szárba szökkent a nád amióta világ a világ, még soha nem égették föl. Egymást érték a kupolaforma, mellig érő zsombékok tömör tömbjei. A nádason átkelni, még egy hűs napon sem lett volna könnyű feladat, hát még ebben az időben. Mister Jones mindenesetre átvágott rajta, karjaival törte az utat a pattogó, az áradások iszapjától porzó nád között, miközben fojtogatta a kimerültség és a csípős salétromgőz.

Végül kiért a mezőre és megállt, de képtelenség volt hosszabb ideig ácsorogni a tűző nap és a fáradtság terhe alatt. Újból útnak indult. A harmadik napja növekvő forróságot megsokszorozta a fullasztó, széteső idő. Az ég fehéren izzott, és még egy enyhe fuvallatot sem lehetett érezni. Légszomj szorongatta a szívet, szinte lehetetlen volt lélegezni.

Mister Jones érezte, hogy átlépte tűrőképessége határát. Már egy ideje a fülében dobolt minden egyes szívverése. Úgy érezte, mintha a fejében egy erő fölfelé feszítené a koponyáját. Szédült, ahogy a legelőt nézte. Sietős léptekkel megindult, hogy végre véget vessen ennek… Aztán hirtelen magához tért, és egészen máshol találta magát – negyed kilométert gyalogolt, anélkül hogy tudta volna, mit csinál. Visszanézett, és a fejébe ismét beköltözött a kavargó örvény.

Eközben a kutyák a nyomában jártak, hosszan kilógó nyelvvel ügettek utána. Időnként kifulladtak, megálltak egy-egy nádcsomó árnyékában, leültek, szaporábban szedték a levegőt, majd visszatértek a gyötrő napsütésbe. Amikor már közelebb értek a házhoz, gyorsabban kezdték szedni a lábukat.

Épp ebben a pillanatban látta meg Old – aki kicsivel a többiek előtt járt – a tanya drótkerítése mögött Mister Jones-t, ahogy fehér ruhájában feléjük tartott. A kölyök váratlan felismeréssel gazdájára nézett, és megértette…

– A Halál! A Halál! – üvöltötte.

Már a többiek is észrevették, felborzolt szőrrel ugattak, és egy pillanatra elhitték, hogy elhibázza a gazdát. De ahogy száz méterre ért tőlük, megállt, rájuk nézett égszínkék szemével, majd ismét elindult.

– Lassítson, gazda! – kiáltott fel Prince.

– Összeütköznek! – vonyították mindahányan.

A másik Mister Jones, kis bizonytalanság után fojtatta útját, de már nem egyenesen feléjük, hanem átlósan, látszólag rossz felé, de az új útirány pontosan a Mister Jones-szal való találkozáshoz vezetett. A kutyák megértették, hogy ezúttal mindennek vége, mivel gazdájuk ment tovább, egyenesen, az addigi ritmusban, mint egy gép, nem vett észre az egészből semmit. Már majdnem elérte a másik. A kutyák behúzták farkukat, és nyüszítve oldalaztak. Egy másodperccel később megtörtént a találkozás. Mister Jones megállt, körbefordult, majd összecsuklott.

A napszámosok látták összeesni, és azonnal bevitték a házba, de már a temérdek víz sem segített. Úgy halt meg, hogy már magához sem tért. Mister Moore, a féltestvére Buenos Airesből a birtokra látogatott, egy órát töltött a tanyán, és mindössze négy nap alatt fölszámolta az egész gazdaságot, majd sietve visszatért délre. Az indiánok szétosztották maguk közt a kutyákat, akik attól fogva soványan és betegen tengődtek, minden este éhesen portyáztak, és kukoricacsöveket loptak a szomszédos tanyákról.

*[In : Történetek szerelemről, őrületről és halálról ]

Kertes Gábor fordítása