Sándor Zoltán
Egy marék bél

– Kifürkészhetetlenek az Isten útjai, mint a százhúsz kilós tót asszonyok csiricsáré motívumokkal stikkelt kreppszoknyáik alatt a bugyi – mondogatta gyakran, a nosztalgia édeskeserés víztükrében paskalózva, hétköznapi, téli estéken, a faluszéli kiskocsmában reggel óta vele együtt tanyázó cimboráinak Körtejóska. – Pedig csak ennyit kellett volna tennem! – kiáltotta, hüvelyk- és középsőujjával nagyot csettintve, mielőtt még, ki tudja hanyadszor, belekezdett volna számos egetrázó élettörténetei közül a társai előtt már jól ismert kedvencébe. – A kalauz átment a másik vagonba, s így kettesben maradtam azzal a tirke-tarka virágokkal díszített függönyökbe és abroszokba bugyolált nőstény hústömeggel. Akkora tőgyei voltak, mint megboldogult öregapám istállójával együtt elevenen elégett Rozi tehenünknek! Egy valódi nőóriás ült velem szemben! Olyan nő, hogy akármerre nyúlsz, van belőle, nem, mint ezek a madzagbugyogót viselő modern menyecskék, akik olyan véznák, akár az agárkutyák. Bizisten sajnálom a mai kölyköket. Mi a manót pipálhatnak ilyen bőrhuzatba csomagolt csonttákolmányokon?! De az a vonatban... Kiköpött úgy nézett ki, mint az a vacak búcsúi kacat, amiért az ifjúság annyira odavan. Tudjátok, miről beszélek, indiai vagy valami odavalósi istenség volt, vagy mi. Hogy is hívják? – töprengett, ujjaival az ajkát veregetve, hátha ennek segítségével könnyebben bejön neki az agya zegzugában keresett név. – Duda... Buda... Ilyesvalami. Biztos láttátok már! Egy önnön hátsó fertályán sistergő, félmeztelen, kopasz, kövér alak. Mindig annyira méltóságteljesen ül, mintha az övé lenne a világ. Állítólag az önmegtartózkodást hirdette. Hát látom, hogyan! Ha életnagyságú szobrot kellene neki emelni, Bánát összes köve nem lenne hozzá elegendő. És képzeljétek, egyesek még be is vették a halandzsáját! Hiába vihogtok, komolyan beszélek! A tévében volt róla műsor, onnan tudom! Nos, ezek a fene tudja milyen hívők egyebet sem tettek, csak kéregettek az utcán, vagy naphosszat magukbaroskadtan ücsörögtek, mint Kati ángyónk mind a hetvenhét gyöngytyúkja, mielőtt elvitte őket a vörös szél, emlékeztek még rá, ugye, szörnyű év volt, és valami ákombákomot morogtak a saját szakállukba. Olyan hókuszpókusz-féleséget, aminek segítségével bizonyos energiát gyűjtöttek. Valószínűleg azt, amit tagbaszakadt istenségük maga után hagyott. Volt is rá szükségük, ők is olyan gebék voltak, mint a mai menyecskék. Napi fél marék rizzsel beérték! De ha komolyabban belegondolunk, ahhoz a kurutyoláshoz nem is kell több. Megkérdezném én tőlük, vajon hogyan kapálnának egész napon át fél marék rizsen, meg kitől kunyerálnának, ha mindenki bedőlne a seppegéseiknek! Pontosan olyan kolduló rend lehetett ez is, mint amilyenbe a mi nagyvezéreink tartoznak! Azok is folyton égbekiáltóan fontos dolgokról fossák a szót, minduntalan ki akarnak pusztulni, de soha, hogy már megtegyék, ahelyett inkább konferenciáznak, ahol rendszerint nyavalyognak egy sort a sorsunk felett, te meg Jóska, dúrd a földet, hogy meddő rinyálásaik után méltóképpen dőzsölhessenek! – dühösen a kupicájához nyúlt, s miután egy nyeletre felhörpintette italát, intett a pincérnek, hogy valamennyiüknek töltse újra a pohárkáját. – Megtartózkodás, diéta, egészséges életmód... Ugyan már! Ilyesmi is csak olyasvalakinek juthat az eszébe, aki még sohasem látott ahhoz foghatót, amit én láttam. Olyan jóízűen falta az alig pislogó lámpa halványsárga fénycsóvája alatt az ölébe terített konyharuháról a füstölt kolbászt, ropogósra sült cipót és vöröshagymát, hogy szinte kicsordult a nyálam tőle. Heeej, ha a mai eszem lett volna, biztos nem kanyarítom el a fejem a poros ablaktábla irányába. Mert azt tettem! Néztem kifelé az ablakon, amelyen keresztül nappal sem látni semmi érdekeset, hát még éjjel! Akkora zavarban voltam, hogy még attól a nyavalyás orosz traktortól is hangosabban dorbézoló sínbusznak a kalimpálásától is hallani véltem a bánáti pusztaság felett szüntelenül süvítő szelet, amelybe azon az éjszakán kiéhezett ordasok üvöltöttek. Becsületszavamra mondom nektek, hiába nevettek, hülye parasztok! Mit tudtok ti az életről, ki sem mozdultatok még ebből a nyomorúságos faluból! Én meg bezzeg keresztül-kasul jártam a világot. Bírókoromban Tónyát-Baranyát bebarangoltam. Sőt még Belgrádban és Szabadkán is megfordultam! Úgy bizony, csak ti röhögjetek, faragatlan fajankók, én világlátott ember vagyok! – korholta szemrehányóan szavahihetőségében kételkedő társait, akiknek gerendarecsegtető rityegése szörnyen bosszantotta. – Igaz, a Lánchidat még nem sikerült megvizsgálnom, de nem is érdekel túlságosan. Jó helyen van. De nektek még arról sincs fogalmatok, hogy Bánátország kiköpött úgy néz ki, mint az az Arizóna a vadnyugati filmekből. Ameddig a szem ellát: sehol semmi, csak pusztaság, szél és sár. Annyi a különbség, hogy ott sakálok, itt meg farkasok vonyítanak. Bizony... Szóval, ő falánkan falatozott, úgy, ahogyan a régi szép időkben volt szokás, amikor még nem voltak ásványok, vitaminok meg szénhidrátok, és mindenki azt evett, amit a kamrában talált, és annyit, amennyi jólesett neki, én meg nagyokat nyelve néztem a semmibe. Azt sem tudtam, mit szeretnék szívesebben, az elemózsiáját vagy őt. És mielőtt még rájöhettem volna erre, addigra a vonat bezakatolt az állomásra. Az asszonyság csitt-csatt bekötötte konyharuhájába a megmaradt ennivalót, majd a csomagot az ülés alá helyezett kosarába tette, felállt, és lomha léptekkel a kijárati ajtó felé indult. Ott döcögtem fél méterrel mögötte. Szentséges ég, micsoda darab volt! Ekkora volt a segge! – és hogy érzékeltesse társaival, mekkora is, karjait úgy széttárta, mint ahogyan a szép időkben, vasárnap reggeli szentmiséken, Szratykó plébános tette, amikor azt mondta: áz Úr légyén véléték . – Csak le kellett volna hajolnom, libaszaros bocskora felett belemarkolni dagadt bokájába, az a rengeteg cifra lepel alatt megsimogatni a puha szőrszálakat lábaszárán, kiborítani kötőjéből a kaját, öblös keblei közé nyomni a pofám, az ölembe emelni őt, és a sínbusz zötykölődésére bízni magunkat. De túl fiatal és tapasztalatlan voltam én még akkor, s ahelyett, hogy cselekedtem volna, inkább a bánáti feketeséget bámultam...

Bizony kifürkészhetetlenek az Isten útjai, épp mire megszoknád az egyiket, és megbizonyosodnál – vagy legalább meggyőznéd önmagad – helyénvalóságáról, egy váratlan fordulat után már a következőn bolyongsz, és ismét kezdhetsz mindent elölről. De talán ez pont így is van rendjén, ebből a kiszámíthatatlanságból és előreláthatatlanságból ered életünk összes varázsa, amely legnagyobb erőfeszítéseink ellenére sem emelkedhet fel vágyaink, céljaink és reményeink magaslatára. Ugyan miféle életideál az, amely elérhető?! Valószínűleg még annyit sem ér, mint a bánáti parlagfűvel etetett lovak piszka, amely trágyaféle árusításával keresett pénzösszeg, fiatalkorában, amikor még volt kereslet eme építőanyag iránt, Körtejóskának is csak arra volt elegendő, hogy ha már vette magának a fáradságot, hogy betérjen a faluvégi kiskocsmába, akkor lehetőleg úgy menjen onnan haza, ahogyan azt kocsmából illik. Akkoriban kapta a későbbiek során közhasználatban lévő nevét is, mégpedig a benne szereplő gyümölcsből készült nedűért való rajongásából kifolyólag. Idővel lassan mindenki elfelejtette a tisztességes nevét, és csak sok-sok évvel később – egy nappal azután, hogy hősünk, Sahrazádhoz hasonlóan, félbehagyta egyik egetrázó élettörténetét, és váratlanul lebukott törzsvendéghez méltó trónjáról a faluvégi kiskocsmában –, személyes adatainak a Nagykönyvbe való bejegyzésekor, kiáltott fel csodálkozva a fiatal anyakönyvvezető nő, hogy Úristen, milyen különös neve volt ennek a Körtejóskának ! Majdhogynem annyira, mint az élete, amely annyiban hasonlított mindannyiunkéhoz, hogy még egy fikarcnyit sem magasztosult fel hordozója elvárásai fölé. Mert nagy terve volt ám Körtejóskának az életével! Valahová messzire szeretett volna elköltözni: Dél-Afrikába, Kanadába, Ausztráliába vagy bárhová máshová, csak minél távolabbra az adott környezettől; sorsa szerint sebésznek kellett volna lennie valamelyik ismert európai vagy amerikai klinikán; és hogy csak egy egyszerű falusi földműves, alkalomadtán az istenatta környék faluközi labdarúgóligájának a játékvezetője lett belőle, aki végül úgy végezte, mint egy ócska betyárnóta hőse, az már csak az idő és a hely kényszerítő erejének, valamint ugyanannak a sorsnak a számlájára róható fel, amely először sebészt akart belőle teremteni. De sohasem hallotta őt panaszkodni senki. Akkor sem, amikor épp várandós első feleségét cséplés közben elvitte a hőguta, akkor sem, amikor második feleségét elvitte a városi mérnök úr, de még akkor sem, amikor egy téli éjszaka a faluvégi kiskocsma mögötti fák között a falu valamennyi felszarvazott férje órákon át rücskös husángokkal várta, hogy befejezze esti meséit, és kótyagosan elinduljon haza, majd úgy eldöngette, hogy utána három hónapig nyomta a kórházi ágyat, és még fél éven át szalmaszálon keresztül szürcsölte kedvenc itókáját. A nők már csak ilyenek: az egyik veled csalja a férjét, a másik pedig téged csal egy másik férfival. A mi választási lehetőségünk abban merül ki, hogy melyik oldalon szeretnénk lenni – zárta le az ügyet a saját modorában Körtejóska, aki bezzeg azt sem szerette, ha másvalaki siránkozott, azon nyomban, felesleges pepecselés nélkül, visszaküldte oda, ahonnan kipottyanva, az illető először szívta teli a tüdejét a titkos szerelmesek ölelkezéseik után istállókban, akolokban, padlásokon és dudvarakások mentén maradt lucsoktól, a kecskegané áporodott kénbűzétől és a szikes talaj nehéz kipárolgásaitól terhes levegővel. Egy alkalommal a szomszédos faluban fújta a sípot, s mint máskor is, a mérkőzés után betért a focipálya közvetlen közelében roskadozó kocsmába. Amíg egymagában valamelyik régi kalandja felett mélázott, a hazai csapat csatára nagy hűhóval berontott a helyiségbe, egyenesen odament hozzá, és eszeveszetten hadonászva felrótta neki, hogy abban és abban a percben nem fújt büntetőt a javára, mire Körtejóska, jobbjával kitartóan stampedlijában kapaszkodva, lekenyerezően csapott egyet a baljával, és félvállról csupán annyit mondott az akadékoskodónak: Sichter! Szigorú focibíró hírében állt, aki csak a legdrasztikusabb szabálytalanságokat szankcionálta, de azokat rendesen: általában sárga-, de nem ritkán azonnali piroslappal, különben, ahogyan mondani szokás: engedte a játékot , hasztalan méltatlankodott a sérült, flegmán legyintett kezével, és futott tovább. Még ma is emlegetik őt azok a focirajongók széles e vidéken, akik legalább egyszer látták bíráskodni. Mondogatják is sokszor, hogy soha többé nem lesz ennek a kukoricaligának olyan igazságos bírája, mint amilyen a Körtejóska volt. Amióta ő nincs, már a foci sem a régi, vele együtt az is elment a fenébe. Ezek a mai selyemgyerekek nem szívből játszanak, konditerem kell nekik, meg proteinek, meg minél előbb tengernyi pénz. Nem tudnak ezek a fociról semmit! Annyira el vannak kényeztetve, hogy már egy kiadósabb trottyintástól is izomlázuk van. Azok voltak az igazi idők, amikor erős parasztlegényekből, akik egész héten át a dudvát hányták, szántottak, vetettek, kapáltak, összeverbuvált csapatok rúgták a bőrt. Még zuhanyozók sem kellettek nekik, hanem otthon, lavórban mosták le magukról a pályán rájuk ragadt port és izzadtságot, nem ritkán csak azután, hogy az esti jószágetetést is elvégezték. A játékvezetőkről meg ne is szóljunk... Valamennyi annyit sem ér, mint Körtejóska körme alatt a piszok. Nehéz embernek számított, de sohasem volt részrehajló. Bármennyire is szerette a jó piát, a világ összes körtepálinkájával sem lehetett őt lefizetni, nem mint ezeket a mostaniakat, akik egy üveg Coca Coláért még az anyjuk picsájáról is képesek lemondani.

– Egy kis bokahorzsolást te sérülésnek nevezel?! – förmedt rá a már többszörösen megsértett fiatal labdarúgóra, aki még a mindenki számára érthetően közölt sipirceltetés után sem tágított mellőle. Állt legyökerezetten, füstölve a dühtől, de ahhoz, hogy férfihez méltón belekössön Körtejóskába, hiányzott a szükséges kurázsija. – Ne nevettessél már! – szurkálta továbbra is a világ színe előtt hősünk a méregduda-kölyköt, majd lapát-tenyerével elkapta a vállát, és az övéje mellett lévő székre taszította. – Idesüss! – rivallt rá, kigombolta ingét, és megmutatta neki a gyomorszájától a köldökéig húzódó forradást. – Még nyolcesztendős sem voltam, amikor ezt szereztem. Három kilométeren keresztül, egyes egyedül, a tenyeremben vittem haza a fütykösömig lelógó beleimet. Nekem találtál szarakodni egy ringy-rongy karcolással?! Húzz el innen tőlem a búsba! – ordított rá, és ezzel mindkét mancsával úgy meglökte a megrökönyödött fiút, hogy az székestől a terem kijárati ajtajáig szállt.

Gyerekkorában, amikor még a tisztességes nevén szólították, Körtejóska egy alkalommal tényleg a tenyerében vitte haza kifordult hasürege tartalmát. Dicsekedett is később az iskolában, hogy neki megadatott az a szerencse, hogy végignézze saját emésztését, ily módon incselkedve a fiatal tanítónővel, mondván, vajon mire taníthatná meg őt egy olyasvalaki, aki mindent, amit tud, könyvekből sajátított el; ugyan mi okosat mondhat neki például a legfontosabb átalakulási folyamatról, amikor ő a saját két szemével látta, hogy a beleiben lerakodott szilvalekváros barátfüle hogyan alakul át azzá, amit Panni nenája, miután az épp megbetegedett Rozi tejéből készült túróval meghintett csuszát telhetetlenül magába kanalazta, a sánta Bodri kutya háza melletti rozoga klozeton egy egész álló héten át naponta tízszer nyomott ki magából; úgy spriccel belőlem, mintha szódásüveg kupakját dugtam volna fel – mondogatta minden egyes latrinai kirándulásából visszatérve a házbelieknek. A későbbiekben, baráti társalgások során, többször is kihangsúlyozta az egybegyűlteknek, hogy csak azt az egyet bánja, hogy a bizonyos napon nem kocsonyát evett, az lett volna az igazi élmény, látni, hogyan lesz ebből a megmeredt zsíros vízből valami kézzelfogható ; bár, mint azonnal hozzáfűzte, az adott napon nem ehetett kocsonyát, mivel a kocsonya téli étel, az ő esete pedig csakis nyáron történhetett meg.

Döglesztő meleg volt, abban az évben a kánikula a megszokottnál sokkal korábban köszöntött be, s mint aszályos nyári délutánokon általában, a falu apraja-nagyja ezúttal is a közvetlenül a temető mellett tátongó Nagy gödör hűs vízében lubickolva igyekezett lehűteni magát. Ez főleg temetkezési napokon volt szinte groteszkül vicces, amikor az izzó vágytól felbuzdult és a bikaleteperő erőtől kipirult legénykék elől ficánkolva menekülő, farukat épp azért is kacéran riszáló, állandóan vihorászó lánykák – szeplőtelen cuncimókusok! – sikoltozása úgy keverőzött Szratykó plébános prédikációival és a felbérelt siratóasszonyok kórusának ájtatos éneklésével, mint disznótorkor a böllérkedő férfiak körül bazsalyogva sürgő-forgó asszonyok pajzán ínyencségekkel telített dalolászása és a kezük ügyében lévő edények csörgése az egész napos menüre kiszemelt jószág abálóvízbe való bebocsáttatást követelő visításával. Évszámai alacsony volta ellenére Körtejóska igen korán nagyfiúnak érezte magát, bizonyára úgy volt vele, hogy ha a jószágetetésre elég idősnek tartják, akkor másra is, ami sokkal jobban ínyére van, elég érett, amit lépten-nyomon bizonygatni is próbált: korabeli pajtásainak, a két szomszéd kislánynak, akiket évekkel később egyenként feleségül vett, s akik igen gyorsan faképnél hagyták – ki így, ki úgy –, de leginkább talán mégiscsak önmagának. Így hát az adott napon fürge mozdulatokkal felmászott a víz fölé hajló platán legmagasabb ágára, és hangos üdvrivalgás közepette a mélybe vetette magát. Amint csakhamar kiderült, inkább a sekélybe, mert amikor a fodrozó vízből kidugta a fejét, egy iszonyatos fájdalomról árulkodó üvöltés hagyta el a torkát. Az első pillanatban a szemtanúk közül senki sem értette, vajon mi lelte, csak később, miután apró léptekkel kivánszorgott a partra, kristályosodott ki előttük, mi is váltotta ki a kicsi Józsika elszörnyedt arckifejezését, akinek a gyomorszájától a köldökéig megnyíló résen kilátszott testének belső tartalma, amelyet ő csuromvizesen, egy szál cinóbervörös színű, térdig érő gatyában, gondosan magához ölelve vitt haza végig a falun. Édesapja, amint megpillantotta, azonnal befogta a szekérrúd elé a két pejkót, és a városi kórház sürgősségi osztályára szállította kisfiát, ahol az orvosok annak rendje s módja szerint bevarrták a gyomrát. Nagyapja, a közismert szabómester, az eset után még napokig háborgott és bosszankodott, és mindent, ami nem jól ment, a lovak fáradtságára kent, ahogyan zsörtölődve mondogatta: Minden apróságért képesek befogni ezeket a szegény állatokat. Aratásidőben a városba menni velük, ki látott még ilyet?! Ahogy ezek a nagyokos doktorok bevarrták, úgy én is összefércelhettem volna a drága kisunokámat. A doki, aki a műtétet végezte Körtejóska felett, csodálkozott is eleget, s mindvégig azt ismételgette, hogy ennyire tökéletes vágást ő még az életében nem látott, ilyenre még a világ legpontosabb kezű sebészének az ujjai között lévő legélesebb szike sem képes: úgy felvágta a bőrt, hogy egyetlen belső szervet sem sértett meg, de még a vére sem csordult ki, akárcsak a kitikkadt bánáti szemekből a könnyek, amikor Körtejóska, a krónikások által egy semmi érdemlegesről fel nem jegyzett nap esti órájának egyik őrült pillanatában lebukott törzsvendéghez méltó trónjáról a faluvégi kiskocsmában, hogy már másnap, nagyobb hűhó nélkül, elhantolják az öreg fenyő árnyékában, a Nagy gödör közvetlen közelében, amelyben ma már senki sem fürdik, a víz elszivárgott ismeretlen irányba, de a kiszáradt mederben, az évek folytán összegyűlt számos dranc között, még most is ott hever a rozsdás lábas, amely felnyitotta Körtejóska előtt a belátást önnön milyenségébe, és a számtalan rég elfogyasztott nokedli, mamaliga, kubikos szárma és más finomság mellett az ő emlékét is magában őrzi, mint ahogyan a néhány esztendővel ezelőtt ledöntött faluvégi kiskocsma suttba vetett maradványai is, szerteszét a szeméttelepeken, magukba ívódva őrzik az örökkévalóságnak Körtejóska téli, hétköznapi estéken gyakran ismételgetett szavait: Túl fiatal és tapasztalatlan voltam én még akkor, s ahelyett, hogy cselekedtem volna, inkább a bánáti feketeséget bámultam... – mondogatta sokszor. Majd mindörökre belemerült.