Sándor Zoltán
Sárga és fehér

Teri néni óvatosan felemelte a kockás konyharuhát fonott kosaráról, és egy szigorú rápillantással megszámolta, hány tojás maradt még benne. Öt volt. Ezekért már nem érdemes tovább itt ácsorogni, majd megfőzöm őket magamnak, gondolta, holott még hét óra sem múlt, és valószínűleg akadt volna rájuk vevő, hiszen aligha volt Teri néni kemény héjú, kikericssárgájú termékeinek párja szerte a környéken, de most, húsvét előtt, úgy érezte, Isten elrendelése, hogy legutóbbi vásárlója nem vette meg tőle az összeset, néhányat pedig mindenképpen jómaga is megérdemel, függetlenül attól, hogy orvosa már évekkel korábban megtiltotta neki a tojásos ételek, különösen a rántotta vagy a főtt tojás fogyasztását. Ennyi úgysem árthat, ki tudja, talán még jót is tesz nyirkos csontjaimnak, bizonygatta magának, ezzel felemelte kosarát, és lassú léptekkel hazafelé indult, de alig haladt el néhány métert, amikor az egyik asztalnál egy feszes fenekű leányzón akadt meg a szeme. Nesztelenül odasomfordált mögéje, megvárta, hogy a hajadon bevégezze a vásárlást, majd mielőtt még eltűnhetett volna, hátulról gyengéden megérintette a vállát, és köntörfalazás nélkül megkérdezte tőle:

– Gyöngyvirágom, kinek viszed ezt a sok tormát?

A kérdés hallatán a leányzó hirtelen megfordult, fürkésző tekintettel végigmérte váratlan leszólítóját, majd kurtán, mintegy félvállról válaszolt:

– Öreganyámnak – és ezzel már ment is volna, de Teri néni tovább faggatta.
– És ki a te nagymamid?
– Kukli Ilus – felelte a lány. – Tetszik őt ismerni?!
– Hogyne! – kiáltott fel lelkesedve Teri néni. – Annak idején sokszor csépeltünk együtt. Istenem, ekkora unokája van már az Icukának?! Hány éves vagy?
– Két hete múltam tizenhat.
– A mindenedet, maholnap már nagylány leszel!

A megjegyzés hallatán a csaj testhez tapadós rövid pólója alatt kényeskedően a köldökében díszelgő pearcingbe akasztotta kisujját, és egy flegma mosolyt varázsolt szája szögletébe. Teri néni közben előhúzta zsebéből a szemüvegét, és aprólékosabban is szemügyre vette őt.

– Nahát, se apádra, se anyádra nem hasonlítasz! Nesze, fogd őket! – ezzel kiemelt két tojást a kosarából, és a lány markába nyomta őket. – Ami biztos, az biztos – jegyezte meg inkább magának, mintsem a lánynak, mialatt a szemüveget visszacsúsztatta zsebébe. – Örülök, hogy megismertelek, mondd meg a nagymamidnak és a szüleidnek, hogy a Teri néni üdvözölte őket!
– A Tyúkos Terka?!

Az idős asszonyt meglepetésszerűen érte a kiscsaj kérdése. Földbe gyökerezett tőle a lába. Erősen megszorította kosara fülét, hátha ennek segítségével sikerül valamelyest levezetnie a hirtelen beállt feszültséget gyomrában és szíve tájékán, még véletlenül sem szerette volna, ha a piac kellős közepén valami kellemetlenség éri, a nitroglicerint pedig otthon felejtette. Hosszasan végignézett a csámcsogva rágógumizó leányzón, majd válasz gyanánt csak némán bólintott a fejével.

– Igaz, hogy maga boszorkány?

A néni szótlanul állt, és merev tekintettel bámult az izgatottan toporzékoló leányzóra, akinek a kíváncsiságtól kissé kidülledt szemgolyói káprázatosan ragyogtak a kora tavaszi reggelben. Viccesnek tűnt neki a kendőkbe bugyolált öregasszony látványa, és igyekezvén még jobban éreztetni fölényét, tovább szurkálódott vele.

– Csiribú-csiribá... Abrakadabra... – susmorogta Teri néni képébe, és ujjait úgy lebegtette meg a feje körül, mintha pillangószárnyak lennének.

A néni halkan felsóhajtott, és válaszra sem méltatván a szemtelen csitrit, úgy elment mellette, mintha ködből lenne. Cinegehangú vihogás kíséretében néhány kellemetlen észrevétel hangzott el a háta mögött, és Teri néni életében először szerencsésnek vélte, hogy hallása az évek során kissé legyengült, aminek köszönhetően most nem érthetett tisztán mindent az elhangzottakból. Tudja az Isten, mit csinál, az öregeknek jobb, ha nem tudnak mindenről, nyugtázta magában, és korához mérten meglehetősen fürge léptekkel sietett haza tyúkjaihoz, amelyek között mindig biztonságban érezhette magát. Miattuk vette szájára a falu, de emiatt sohasem neheztelt kedvenceire. Nem ti tehettek róla, hogy oly ostobák emberek – mondogatta gyakran nekik. A faluban ugyanis azt híresztelték róla, hogy különféle ördöngösségek segítségével sikerül elérnie az általa árusított tojások rendkívüliségét, bár senki sem tudta megmondani, hogy az egésznek van-e tárgyi megalapozottsága, vagy csak a rossz nyelvek járatják a bolondot a szegény vénasszonnyal, akit már amúgy is eléggé megviselt a sors. Azért járok el hetente néhányszor a piacra, hogy legalább pár órára érintkezzek emberekkel – szokta mondogatni állandó vevőinek, akikből akad bőven, néhanapján valódi tömeg gyűlik össze asztalánál –, no meg persze egy kis pluszjövedelem mindig jól jön a háznál, még ha nincs is kivel megosztanom... Ilyenkor egy pillanatra mindig könnybe lábad a szeme, de mielőtt még bárki is jobban szemügyre venné, Teri néni kézelőjével gyorsan letörli arcáról a bánatáról árulkodó vegytiszta folyadékcseppeket, és mintha mi sem történt volna, ott folytatja a társalgást, ahol épp abbahagyta. Erős asszony Teri néni. Az élet megszilárdította. Anyukáját még születésekor elveszítette, apukájának pedig az üveg világéletében minden másnál fontosabb volt, nemigen lehetett rá számítani, így hát Teri néninek egyedül kellett boldogulnia.

– Abrakadabra! – köszöntötte kissé önironikusan kedvenceit, amikor hazaérkezvén benyitott a lakásba.

Harminchárom, matuzsálemi korú lakótársa azon nyomban felröppent a kanapéról, fotelból és székekről, és gazdasszonyához futott, aki a sarokba támasztott zsákba nyúlt, és markából finomra őrölt eleséget szórt a szőnyegre.

– Ne haragudjatok rám, hogy ilyen eretnek varázsszóval köszöntöttelek benneteket, csak egy kis fruskának a szavát ismételtem meg, akit ma ismertem meg a piacon, s akiről egy pillanatra azt reméltem, hogy talán Ő is lehetne – magyarázta a falánkan falatozó szárnyasoknak, miközben egy kis piros lábasban vizet tett forralni a tűzhelyre, hogy a kosarában maradt három tojást megfőzze magának. – Láttátok volna, hogyan bánt velem a kis vadóc, mintha ki tudja, honnan pottyant volna ki! Törődöm is vele, mit mesélnek rólam, azt sem szégyellem, hogy szegény vagyok, és sohasem jártam iskolába, megvan annak a maga oka, de ami sok, az sok...

Teri néni valóban sohasem járt iskolába, a betűvetést a templomban tanulta meg a rég elhalálozott Karina nővértől, a Biblián kívül egyetlen más könyvet sem olvasott élete folyamán, de ösztönszerűen tudja – pontosabban fogalmazva: érzi –, hogyan állnak a dolgok a Világmindenségben. Rushdie-ról és Hesseről sem hallott soha, de egy belső kinyilatkoztatás révén mégis tisztában van azzal, hogy az Abrakadabra nem holmi jópofáskodás, ócska frázis alacsony költségvetésű játékfilmekből, hanem kabalisztikus formula. Olyan tétel, amelyet a hozzáértők a nagy Szent Vazult követő gnosztikusok legfőbb istenségének nevéből származtatnak. Benne foglaltatik a 365-ös szám: az év napjainak száma, a mennyországok száma és az Abraxasz istentől eredő lelkek száma. Minden madár Abraxaszhoz száll. Előtte azonban világra kell jönnie, és aki meg akar születni erre a világra, annak mindenekelőtt el kell pusztítania egy másik világot, mint a kiscsibe, amikor széttöri a tojást. A tojás a világ! Teri néni mélységesen hívő lélek, de szentül meg van győződve arról, hogy a mi világunk sem jöhetett létre másból, hanem csakis tojásból: a kinézete is arra utal. Aligha létezik nála alkalmasabb fenomén a teremtés és a lét tökéletességének kifejezésére. Egyetlen geometriai forma, de még a legfinomabb és legprecízebb szobrászujjak által létrehozott remekművek sem vetekedhetnek vele: felületének simaságával, alakzatának megmásíthatatlanságával, tartalmának és szerepének lenyűgőző jelentőségével. A tojás a kiindulópontja mindennek. Teri néni lány korában minderről többször is kifejtette véleményét az öreg Szratykó plébánosnak, mondván, hogy az Isten nagy furfangosságára vall az a rendelkezése, miszerint az ember nem tojásból lesz, hanem az édesanya lihegve, vajúdva, kínos fájdalmak közt hozza világra kisdedét, akinek még nála is jobban fáj a szülés, azért visít torkaszakadtából – szerencse, hogy erre senki sem emlékszik, ami enyhítő körülmény a világrajövetel súlyosabb válfajában –, s mindez kétségtelenül szoros kapcsolatban van az ember bűnbeesésével, minek hallatán Szratykó plébános rendszerint helyeslően bólogatott. Ugyanakkor sületlenkedő képzelgéseknek nevezte Teri néni ábrándjait a feltámadásról, minek értelmében majd az ítélet napján valamennyi arra érdemesült ember tojásból fog előbújni, mint ahogyan az Dalí Új ember című festményén is jól látható. Teri néni természetesen nem a képzőművészeti alkotás hatása alatt okoskodott, nem is a festmény által ábrázolt szituációt vázolta föl, csupán a lelki szemei előtt kirajzolódó képet írta körül szavak által. Feltehetőleg soha nem is hallott a spanyol festőről, még kevésbé látta alkotását.

Egy nagykanállal kiemelte a sistergő vízből a tojásokat, majd néhány percre hideg vízbe süllyesztette őket. Miután kihűltek, az egyiket megtörte, megsózta, vágott hozzá egy szelet kenyeret, a széket kedvencei közé helyezte, és leült falatozni.

– Úgy gondoltam, kicsinyeim, hogy ma este elmegyek a templomba. No nem azért, hogy bármit is kérjek az Úrtól, az az idő már elmúlt, csak... – ínyével csámcsogva forgatta szájüregében az ízletes falatot, közben a megfelelő kifejezés után matatott agyában. – Kíváncsiságból – bökte ki végül. – Istenem, milyen jó ez a tojás, én pedig valami nyavalyás doktor úr véleménye miatt évek óta nem fogyasztom! Hol is hagytam abba? Ja igen, azt mondtam, elnézek az esti misére. Mint tudjátok, már több mint öt éve nem jártam arrafelé. Húsvét is közeledik...

Hirtelen elhallgatott, a főtt tojásból és a kenyérből csipegetett a tyúkjainak, majd nehézkesen felemelkedett, és a kanapéra rogyott.

– Szűzanyám, ti is már hétévesek vagytok. Rögtön tudtam, még amikor a tojásban voltatok, hogy nem mindennapi teremtések lesztek.

Teri néni legfiatalabb kora óta tyúkokkal foglalkozott. Lévén, hogy édesapja alig törődött vele, ha enni akart, már egészen kislány korában el kellett szegődnie valahová. Először a szomszédék baromfiait őrizte, köztük természetesen tyúkokat is, majd amint híre ment a faluban, hogy a kicsi Terike milyen jól kijön a szárnyasokkal, egyre több nagygazda bízta rá baromfiai gondozását. Így került csakhamar Karina nővér és Szratykó plébános oltalmazó szárnyai alá. Tizenéves volt, amikor édesapja egyik téli kocsmakirándulásából egyenesen a temetőbe költözött. Az öreg Dudás, a temetőcsősz három nappal később talált rá a vén tujafa árnyékában, és már csak annyit tehetett, hogy a föld felszínéről a föld alá helyezte. Ugye, szépen megmondtam, kedves barátom, hogy egy napon még te is az én kuncsaftom leszel! – mondogatta fejét csóválva a későbbiek során, valahányszor elhaladt a sírja mellett. Apja halála után Teri nénié lett a nagy ház, amelyből a felesleges dolgokat sorra eladta, s az így szerzett pénzből vette első csibéit. Talán a helyzet, amelyben nevelkedett, varázsolta őt kissé különössé. Tévedés lenne azt állítani, hogy nem érintkezett az emberekkel, hisz mindenféle alkalmi munkát elvállalt, falubelijeivel együtt járt aratni, csépelni, kapálni, szüretelni, mindig mindenkivel jól megfért, csak szórakozni nem ment soha. A leghevesebb noszogatások sem tudták rávenni erre. Nyilván az apja példája ültette beléje a páni félelmet minden olyan hely iránt, ahol szeszes italt is mérnek. Emiatt lány korában többször megfordult a fejében, hogy apácazárdába vonul, de hogy ezt mégsem tette meg, annak két is oka van. Az első az, hogy szinte naponta nézte a kiscsibék világrajövetelét, és mélyen magában mindig arról ábrándozott, hogy majd egyszer neki is lesz gyereke – még ha az egészen másképp is jön a világra –, a másik ok pedig Karina nővér volt, aki – bármikor is szóba került köztük a dolog – apait-anyait beleadott, hogy patronáltját lebeszélje erről az őrült ötletről , de Teri néni többszörös faggatózása ellenére sem árulta el, hogy akkor ő mi a csodáért van ott, mindig a következő szavakkal zárva le a témát: Ez az én titkom – és keresztem .

– Azokban a napokban többször szólaltak meg a szirénák, mint a templomharang. Már fel sem figyeltünk rájuk, végeztük a dolgunkat, mintha mi sem történt volna, amikor egy őrült hajnalon nagy durranásra ébredtem. Magamra kaptam a szvetteremet, és kirohantam az udvarra. Volt mit látnom – Teri néni szeme könnyel telt meg. – A Sajó kutyus, a Cirmos cica és az összes baromfi mind-mind kiterülve feküdtek a porban, csak harminchárom tojás maradt sértetlenül. Ti. Azonnal tudtam, hogy ez isteni jel, és okvetlenül ki kell benneteket költetnem.

Hogy az Istennek mekkora szerepe volt az egészben, arról semmi biztosat nem tudni, tény azonban, hogy Teri néni jószágaival azon a bizonyos reggelen a falu közelében állomásozó légelhárító alakulat egyik tisztje végzett. Ellenséges repülők híján a bajtársak egész éjjel vedeltek, és hajnalra már annyira be voltak állítva, hogy fogadásokat kötöttek egymás között, kinek van hozzá töke, hogy egy gránátot lőjön a falura.

– Másfél évig vártam rá, hogy megtojjátok első tojásaitokat. Sohasem felejtem el azt a napot. Ha élne, Annácska most annyi éves lenne, mint én akkor, amikor megszültem őt – sóhajtott fel Teri néni.

Feszültségnek nyoma sem volt a faluban, napsütéses délutánnak örvendhettek a helybeliek. Teri néni jobbra-balra tüsténkedett udvarában, amikor, minden előzetes bejelentés nélkül, harminchárom tyúkja egyszerre tojni kezdett. Amint a sima felületű gömböcskék kijutottak testükből, csőrükkel szétverték őket. Ajajajajajajaj!!!!!!! – sikoltozta Teri néni, amikor megpillantotta a történteket. – Tragédia!!! – holott még senki sem jelentette neki, hogy légvonalban pontosan hetvenhét kilométerre tőle lánya mozdulatlanul fekszik egy hatalmas emberforgatag kellős közepén.

Vénasszonyok nyara volt, az égen gyönyörűen tűzött a nap. A lány önfeledten állt a jelszavakat zengedező és zászlókat lengető munkanélküliek, tanárok és szerelmespárok között. Boldog volt, hogy végre-valahára részese valami értelmesnek, boldog volt, hogy tesz valamit a gyerekért, aki méhéből fakadt, s akit nem volt alkalma megismerni. A rendőrök letették a fegyvert, az ország minden tájáról érkezett forradalmárok szuvenírokat – óriási festményeket, értékes művésztárgyakat, könyveket, fotelokat és más bútordarabokat – gyűjtöttek a kigyulladt Parlament épületéből, a lány pedig csak állt egy helyben, lehunyt szemét az égre szegezte, pirospozsgás arcát az oszladozó napfényben fürdette, és szelíden mosolygott. Határtalan boldogság járta át létét, az emberek és a tárgyak imbolyogtak az űrben körülötte, táncolt, lebegett, majd a földre zuhant, a körülötte lévők odasiettek hozzá, fölé hajoltak, segíteni próbáltak, de minden igyekezetük feleslegesnek bizonyult, egy báger épp akkor ment be a közeli épületbe, a lány már nem látta, mosolyogva feküdt és egy másik lányra gondolt. Ahogyan a későbbiek során az egyik napilapnak adott nyilatkozatában a lány ismerőse mondta: A halál dere a felismerhetetlenségig megváltoztatta képét. A derült égből belényilalló villám mindörökre mosolyára fagyasztotta az arcát.

A templomharang delet kongatott. Hogy röpül az idő, gondolta Teri néni. Ráérősen felkelt a kanapéról, zsebkendőjével megtörölte szemét, megtörte a második tojást, megsózta, egy újabb szelet kenyeret vágott hozzá, majd az almáriumból elővette a kopott családi fotóalbumot, és a múlt képeit lapozgatva megebédelt. Miután elfogyasztotta a szerény kosztot, az albumot visszatette a helyére, és a fürdőszobába döcögött. Óvatosan levetkőzött, vizet eresztett a kopott kádba, majd beleült. Templomba tisztán illik menni. Ő már csak tudja.

Attól a naptól kezdve, hogy Szratykó tisztelendő úr felkérte a plébánia libáinak és tyúkjainak gondviselésére, Teri néni évtizedeken keresztül naponta megfordult a templomban. Az Isten volt az egyetlen hű barátja, vele osztotta meg minden búját s örömét, és ugyanakkor tőle várta el a segítséget kisebb-nagyobb gondjainak megoldásához. Az Isten rendszerint a kedvébe járt: a jámbor sekrestyés fiának, Andrásnak a személyében – akit egy kétes múltú asszonyság varrt a kissé gyagyás férfi nyakába – férjet kapott, majd sok-sok átimádkozott éjszaka után egy gyönyörű kislányt is. Teri néni ekkor már a krisztusi korban járt. A kislány, mint minden gyerek, gyorsan cseperedett. Teri néni, mint az anyák általában, nagyon szerette őt, kissé talán túlzottan is, folyton a nyakában lógott, minden nap magával vitte a templomba, és nyilván ezért nem vette észre, hogyan lett idővel a kicsi Annácskából kívánatos leányzó, aki már sokkal szívesebben jár el más helyekre, mintsem a templomba. Egy csillagos estén Annácska meglógott otthonról, házibuliba ment, ahol idegen srácok is voltak. Egész éjen át velük mulatozott, az egyik közülük egy andalító dal közepette a szoknyája alá nyúlt, majd átvitte őt a másik szobába, úgyhogy a reggeli kakaskukorékolásra Annácska már terhesen tért haza. Amikor kikristályosodott előtte, hogy szeretett gyermeke lányfejjel – tizenhat évesen! – gyereket vár, Teri néni előtt elsötétült a világ. Mondogatta is jajveszékelve mindenkinek, hogy az az átkozott jöttment valamiféle ajzószert kevert lánya joghurtjába, s utána megbecstelenítette, hiába cáfolta váltig ezt a mendemondát Annácska, hangoztatván, hogy nagyon is élvezte a dolgot, és szíves-örömest megtenné újra, anyukája mindig szájon vágta, és a kíváncsiskodóknak a továbbiakban is a saját változatát adta elő a történtekről. Az eset után Teri néni hetekig csak sírt, se a lánya, se a férje nem tudták megvigasztalni. Egy reggel aztán határozottan kerékpárra ült, végigjárta a falu összes olyan fiatal házaspárját, akiknek nem volt gyermekük, és felesleges mellébeszélés nélkül megkérdezte tőlük, van-e szükségük egy tisztességes családból származó gyerekre. Mivel senkinek sem volt, a hivatalos intézményhez fordult, és amint megszületett, örökbe adatta lánya lányát. A kismama nagyon nehezen viselte csecsemője elvesztését, de nem tudott ellenszegülni anyukája szigorú modorának, akárcsak az apukája sem, akiért, másfél évvel unokája megszületése után, egy éjjel állig felfegyverzett katonák állítottak be, s arra kérték , hogy szálljon önkéntesként a hazáért folytatott harcba, amelyből néhány hónap után rozsdás dobozban szállították haza, mint egy szardíniát.

Megtörölközött, magára húzta kombinéját, majd miután ellátta tyúkjait, végignyúlt a kanapén. A délutáni néhány óra alvás férje halála után vált Teri néni mindennapi szokásává. Valamivel csak el kellett ütnie azt az időt, amelyet éveken át teázással és kávézással töltött, és az álom a legjobb megoldás mindenre: a nemkívánatos emlékek feledésére és az elfelejtett emlékek felidézésére egyaránt.

Az eseménydús évek után lassan minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Teri néni és Annácska naponta templomba mentek, meghitt nyugalomban éldegéltek, ki-ki a saját démonjaival, mindaddig, amíg egy reggelen Annácska be nem jelentette, hogy a fővárosba utazik. Teri néni azonnal fellátott, de lánya a szájába fojtotta a szót, mondván: Nem azt kérdeztem, hogy elengedsz-e, csak közöltem veled, hogy hova megyek, azért, hogy ne idegeskedj! Kisebb csetepaté után becsapta maga mögött az ajtót, és elviharzott. Amikor a tyúkok összeverték elsőszülött tojásaikat, Teri néni azonnal tudta, hány óra van. A hivatalos értesítés már egyáltalán nem lepte meg. A temetés után összes erejét arra fordította, hogy visszaszerezze unokáját, de hiába mozgatta meg a bürokrácia minden kövét, fáradozása kudarcot vallott. A nagy hajsza közben még az Istenről és a templomról is megfeledkezett, utána pedig már feleslegesnek találta a társalgást „legjobb barátjával”, aki ily kegyetlenül bánt el vele. Maradtak a tyúkok, amelyeket a nappaliba terelt, és attól a perctől fogva a lehető legjobb ellátásban részesített.

Felkelt, megdörzsölte a szemét, gondosan megfésülködött, a régi szekrényből kiemelte évek óta nem használt ünneplő ruháját, felhúzta, megnézte magát a tükör előtt, és a templomba ment: nem imádkozni vagy kérni valamit az Istentől, csupán kíváncsiságból. Az ajtóból azért még visszaszólt kedvenceinek:

– Kukli Ilus majd biztosan nagyot néz, ha meglát. Azt hiszem, sohasem nyugodott bele abba, hogy Bandit lecsaptam a kezéről.