Szalai Andor
Holtág

Becsuktam az autó ajtaját, megnyomtam a riasztó távirányitóján a bezárt lakattal jelzett gombot, és még egyszer ellenőriztem a zsebeimet, nem maradt-e véletlenül is valamilyen eszköz bennük, amely üzenetjelző hangjával vagy bármilyen más jelzésével visszaránthatna a kavargó gondolatok világába. Kiürített zsebekkel, és üres, lassan megtisztulni kezdő fejjel lépkedtem a sáros úton a Tisza holtága mellett. Százéves fák álltak büszkén, némán tűrve a derekukig érő folyóvizet, mely mindig azt jelenti számomra, hogy a természet erői megérdemlik a tiszteletet, hogy mi, emberek, összes kreációnkkal csak porszemek vagyunk a hatalmas erők világában, amelybe beleszülettünk. Sáros, traktorkerekektől felszántott erdei úton sétálva pillantottam meg a Tiszát, mely a hatalom csendes magabiztosságával vonult csendesen a megszokott irányba, a megszokott tempóban, azzal a megtörhetetlen magabiztossággal, amelyet mi, emberek csak megpróbálunk megzabolázni, és ha őszinték vagyunk, be kell hogy lássuk: győzelmünk csak ideiglenes, fejet kell hajtanunk az ősi erő előtt.

Lenyűgöz a kicsi erdőszakasz időnkívülisége: a lehullott ág-karok egy érintetlen csendélet motivumai, mindegyik egy jelkép, minden egyes ág tanuja lehetett akár évtizedek eseményeinek is, megleshették a gyermekeket, akik horgászbottal szaladgáltak valamikor itt a töltésen túl, mint ez a két fiú, aki nem is halat fogni jött ide, csak szabadon játszani, anélkül hogy megszegnék a szülői tilalmat és megközelítenék a folyót. Aztán bevonják a horgokat, továbbfutnak, és a fák között keresnek új élményt, teret a képzelt és talán az általunk ismertnél valósabb világnak. Egyedül maradok ismét, és lassanként elhalkul fejemben az állandó zúgás, az állandó hunyorgás is megszűnik, de még nem hallom a folyót, nem csendesedett el bennem minden, most még csak látogató vagyok, aki felkelt az örökké tartó hétköznapokból, melyeket csak a reggelre elfelejtett álmok tagolnak napok sorozatává, és melyekben a külvilágot a világító képernyők helyettesítik. Ebben a világban poros utak kötik össze a különböző helyszíneket, ahol csak a képernyők formája és a kialakított környezet jelent különbséget, mely már az első pillanatoktól teljesen elveszti jelentőségét: a mi virtuális világunk nem helyszínhez kötött – ugyanaz a kép szippant magába, leülhetek bárhol, néhány leütés után személyre szabott kezelőfelületek váltják egymást, és teljesen mindegy, hogy a célzott keresés fizikailag mely országban vagy városban elhelyezett számítógépek, kiszolgálók felé vezérel.

És amíg elhelyezkedek egy farönkön, egy pillanatra megkérdőjelezem annak a valóságát, amit látok: annyira kiragad az életemnek hitt hétköznapokból, a poros nagyvárosból ez a letisztult csend, hogy a különbség miatt hirtelen valóságát veszti: mintha csak egy személyre szabott, kiválóra és teljesen hihetőre kialakított világba kerültem volna, melynek alkotója annyira ismer, hogy elém tárta a vágyaimat: az erdő, amelyben gyermekként futkosok a fák között, parittyának megfelelő ágakat keresve, a fa, amelynek alacsony ágait elkapva felkúszhatok egészen a csúcsáig, hogy magaslesen képzeljem magam ismét, hogy az élethűen elképzelt Matula bácsi intelmeit betartva csendesen gubbasszak, vagy a lábam előtt szelidnek tűnő folyó, melynek minden csobbanása egy versszak, és amelyben millió cseppel együtt úszik tovább sok-sok élet története: álomvilágnak érzem mindezt, a hétköznapi élet és ez a valóság közötti különbség hihetetlenné teszi a valóságát ennek a tájnak.

Egy pár közelít, nagyokat lépkedve kerülik a keréknyomokban kialakult pocsolyákat: mozdulataik, az egyensúlyozó léptek kortalanná teszik őket: mindkettőjük lépteit a régi élmények vigyázzák most: a búvóhelyet kereső gyermek, a sátortáborba visszatérő fiatal mozdulatai ezek. Pillantásuk körbejár mielőtt elengednék egymás kezét, hogy végre átöleljék egymást, és csukott szemmel, egymást szorítva otthonra leljenek itt, a csend világában, ahol nem zavarhatják meg őket a kiváncsi tekintetek, ahol érezni szabad a másik mellkasában az életet és a másiknak reményt és örömöt adó dobbanásokat, és ahol összesimulhat arcuk is. Mozdulatlanul figyelem őket, nem haragszom azért, hogy beléptek világomba, hisz valószínűleg ők is menekülnek – közös az élmény, és mégis: van hely ezen az álomszerű parton az ő kis világuknak és az én kis világomnak is. A középkorú, magas férfi szemei alatt árkok tanúskodnak az éjszakázásról, de most piros árnyalatot kapott az egyébként valószínűleg hamuszínű arc. Mély árokból tekint ki a csillogó szem, lassanként nyílik a pupilla, szokatlan számára az egyébként gyengéd természetes fény. Mindketten mosolyognak egymásra: ez a kedves, őszinte mosoly többet elárul azoknál a kedves szavaknál is, amelyeket továbbvisz a szél, és amelyekkel a két szerelmes kifejezheti egymásnak az örömöt, hogy társra találtak. A nő tengerkék szemét a mosoly teszi ragyogóvá, melyet a hétköznapi szemüveg és az összezárt ajkak felrebbenthetetlen lepelbe burkolnak. Egy pillanat alatt változik serdülő lánnyá, kinek mozdulatait sejtelmes varázserővel ruházza fel a szerelem, amelyet most szabadon viselhet minden egyes mozdulatában, kedves és játékossá vált hangját is áthatja. Kibontakoznak egymás öleléséből, most már szerelmespárként, egymás kezét fogva lépkednek tovább. A hölgy minden mozdulatát, karcsú testének minden tagját áthatja az előbbi forró csók, mosolyogva hívja pillantása játékra kedvesét, akit elkápráztatott ez a part, ahová kedvese hívta, aki most játszótársként lépked itt előtte, és akinek minden lépése hívó szó, mely csakis hozzá szól. Lassan kikerülnek a látókörből és csak a folyólátta titkuk él még egy kicsit.

Lassan elindulok én is, másképp hat most minden a csendes, napsütötte délutánon. Később a csinos, feszes trikóban mosolygó nő – valakinek a szomszédasszonya – épp egy eltitkolt és mélyről jövő mosolyt ejt le a balkonról, és ismét felnéz a beszélgetőtárs felé, a délután könnyedségével. A toronyházakból kiszabadult gyermekek egy nagy és időnként átalakuló, szülőket ide-oda vonzzó csapattá alakulnak. Majd fák nőnek az aszfalt és az irodaház között, először egy érdekes facsemete, ágaival a föld felé, majd még egy hasonló, kicsit arrébb. A színek még vissza se tértek, szürkés ködöt varázsol a napsütés elé az örök hunyorgás, de a csend elkísér – a holtág csendje, melyet meg kell hallani a zaj mögött. A folyamatos és örökké megújuló élet kezd el lüktetni szépen lassan, majd állandósul a kiszabadult gondolatoktól, a látványtól, a ténytől, hogy érdemes látni, és érdemes felvenni akár a járdáról is a holnap elővehető pillanatokat, attól, hogy bármilyen szűk a folyosó két helyszín között, egy-egy visszahallott dallam vagy egy felbukkanó kép szebbre rendezi be ezt a világot, melyet minden nap újraképzelünk magunknak.