Szögi Csaba: Mint ami lent van

Gyanús személy az utcában (I.)

Ez már a hanyadik? Bevegyem nevegyem bevegyem ne­vegyem bevegyem nevegyem bevegyem nevegyem bevegyem egyedem begyedem – hopp! Beveszem.
– A tabletta le van nyelve! – nyerítette Varganja Datu­rányi Izidor vidáman, és szélesen rávigyorgott a szobában vele szemben kucorgó szellemalakra, aki lassanként már-már szinte áttetszővé vált, mintha a nargilén keresztül önmagát szívná be, majd fújná szét a négy égtáj felé folyamatosan. Varganja Daturányi Izidor nem is foglalkozott vele a továbbiakban, ehelyett lehajtotta az italát, majd felpattant, hogy újra vadul belevesse magát a mulatságba.
– Hé, gyere már táncolni! – üvöltötte a fülébe Binki, a rasztabohóc.
– De hát itt táncolok már vagy húsz perce.
– Nem, te itt állsz a falnál már legalább három órája, s az egész diszkó téged néz, mert folyton a füledbe, az orrodba, a szádba meg a szemedbe nyúlkálsz...
– Tényleg?... Diszkó?... A picsába. – Erre valami hirtelen bukfencet vetett Varganja Daturányi Izidor gyomrában, mire hevesen csuklani kezdett, a tér enyhe hullámzásba fogott körülötte, a padló pedig vadul lejtett. A fal mellett kapaszkodva nagy nehezen eljutott a pultig, de itt sem bírta ki túl sokáig, mivel képtelen volt elviselni a látványt, hogy a csapos álla lassan csepeg le a lába elé. Gyorsan megivott egy pohár pálinkát, azután kibotorkált az utcára, hogy egy-két slukk friss levegőt szívhasson a tüdejébe. Aztán, ha már itt volt, úgy gondolta, nem lenne rossz ötlet, ha lassan elindulna hazafelé.
Kínkeservesen elmozdult a némi stabilitást biztosító faltól, majd imbolyogva tovaballagott. Gondolta, rövidít egy kicsit, így a mellékutcákon botorkált végig. Nem jutott még túl messzire, amikor a járda mellett valamiben megbotlott, hogy kicsi híján kettéharapta a nyelvét. Ahogy lehajolt, látta, hogy egy ájultnak vagy halottnak tűnő nénike hever az orra előtt. Erre veszett handabandázásba kezdett, segítségért üvöltött, két ököllel verte a környező ablakokat, kapukat, nyomta a csengőket veszettül. Felkattant néhány lámpa, hallatszott némi mocorgás, az egyik közeli bejáratnál csörrenve megfordult a zárban a kulcs, és valaki kiáltott is, hogy mi a zisten van má’?! Erre Varganja Daturányi Izidor ismét lehajolt, hogy mutassa, de hát a néni... amikor picit tisztult a kép és látta, hogy csupán egy betonkaró darabja fekszik az út szélén, semmi más...
Loholni kezdett, már amennyire képes volt rá – nem sikerült túl sebesen futnia –, de ezúttal sem ért el túl messzire, mivel a sarok előtt két házzal hirtelen eltévedt. Pedig nem volt rá módja letérni se jobbra, se balra, hirtelen mégis úgy érezte, hogy iszonyatosan elkavarodott valamerre, csak mászkált fel és alá az egyetlen ház előtt, öt lépés előre, öt lépés hátra, majd egy idő után feladta, s az utcai virágágyásba heveredett. Épp jött fel a nap, s ahogy a gazda kilépett a kapun, megpillantotta Varganja Daturányi Izidort a krizantémok között. Döbbenete leírhatatlan volt.
– Te meg mi a büdös apád faszát keresel a virágoskertemben, hogy az Isten bassza meg az anyádat! – tajtékzott a jóember.
– Hagyjon má’, hát nem látja, hogy gyomlálok? – morgott vissza Varganja Daturányi Izidor sértődötten, ám aztán mégis megemberelte magát, lassan feltápászkodott és tovabaktatott.
Ahogy a kihalt utcákon bandukolt, egyszerre csak elkapta a gépszíj: előbb csupán a házak előtt végighúzódó ágyásokból tépte csukrétába a virágokat, később viszont még néhány kerítést is megmászott egy-egy szál mutatósabb rózsáért, miegymásért. Olyan irdatlan csokrot gyűj­tött, hogy inkább kétfelé osztotta, az egyik részét egy kedves barátnője még kedvesebb anyukájának a postaládájához rögzítette, a másikat viszont egészen hazáig cipelte, ahol pediglen az éjszaka kellős közepén felébresztette szegény idős, szívbeteg édesanyját, röviden közölte vele, hogy nagyon szereti, átadta a virágot, megcsókolta, majd reggelit kért. Az anyja sajtot, kolbászt és kenyeret tett elé. Varganja Daturányi Izidor mindezt szép apróra feldarabolta, majd abban a szent pillanatban elaludt.
Arra ébredt, hogy erősen rázzák a vállát, ordítanak a fülébe, miközben a feje az asztalon nyugszik egy nagy rakás felszeletelt kolbászban. Az apja volt az, lassan a mentőket akarta hívni, mivel már vagy egy félórája próbálták eszméletre téríteni, mindeddig sikertelenül.
Varganja Daturányi Izidor megnyugtatta őket, hogy mindez csak a két levél antidepresszáns és az ennek leöblítésére szánt alkohol keverékének enyhe utóhatása, felette az asztalról a kolbászt és a sajtot, kávét kért, majd kiült az erkélyre rágyújtani. Épp jött fel a nap, első sugarai megcsillantak a szemközti hintaágy krómozott lábain, melyek erre elkezdtek szépen lassan egymásra tekeredni és vissza. Miközben Pallor és Pavor ültek a mellkasán, Varganja Daturányi Izidor érezte, hogy megmozdulnak a belei.
Ahogy a budiban letolta a gatyáját, valami halk, ám egyre erősödő kuncogást, rötyögést kezdett hallani, amely egyéb – szörnyülködő? – emberi hangokkal keveredett. Ahogy lassanként tisztulni kezdett a kép, Varganja Daturányi Izidor végül rájött, hogy a parti vendégei veszik körül, mindenki őrá szegezi a tekintetét, ki röhögve, ki elborzadva, miközben ő a szoba egyik sarkában guggolva mereszti a seggét az emberek irányába, gatyája a bokájánál, s épp szarni készül. Ez volt az aznap esti mulatság – melyre hősünk egyébként hívatlanul érkezett – fénypontja, pedig akkor még a tízet sem ütötte el az óra.
Ahogy Varganja Daturányi Izidor megpróbált a sarokban megtámaszkodni, hirtelen mindkét karja könyékig beleszaladt a falba.

***
Az egészséggel: legyen rendben a szívem, a vérnyomásom, a fogaim, az ínyem, az emésztésem, a bokám, a fejbőröm, az idegeim, teljesen megnyugodjak, megerősödjek testileg Ím: lenyugszik a Nap újra. A bíborhasú felhő a gyönyörű égen cserepekre törik, majd lassanként elenyész. És lelkileg, megtaláljam a nyugalmat, az erőt, az optimizmust, érezzem jól magam a bőrömben, tisztán. Ím: átfordul a naptár újra. Tikk – 3, takk – 4. Elviselhető-e ez vajon bárki számára is? Tiszta forrásból, az abroncsok és a bilincsek pedig eltűnjenek.

***
Ím: szárnyas alak libben ki az ablakomon. Visszafordul, s a gyér holdfénynél is látni, hogy ajkai szavakat formálnak, de nem értem, nem hallom. A kép kissé vibrál, szikráznak a vezetékek a falban. Peregnek a képek, majd minden körbefordul lassan, és eltűnik önmagában.
De ez még nem lehet az igazi, mert érzem, hogy elmerülök, hogy újra elalszom.