Verebes Ernő
Spam

Már kora reggel a nyitott laptop előtt ültem az egérrel matatva, egy csésze gőzölgő kávé társaságában, amit a feleségem nem sokkal azelőtt tett le elém, hogy a képernyőre meredtem – nem, a levelekkel még nem szembesültem, de tudjuk, a sorban megjelenő ablakokat értelmes arccal végignézni képtelenség, azokra csak rámeredni lehet, akár egy tábortűzre, vagy egy pólyásbabára, ha a gügyögéshez túl hülye, vagy túl okos az ember.

Kortyoltam egyet a kávéból, majd kinyitottam a virtuális postaládát, amelyben nyomban felbukkant két frissen kapott üzenet fejléce. Mindkettő feladója ugyanaz volt: a Lövölde kifőzde . Az első küldeményben azt közölték velem, hogy ha elolvasom a második levelet is (melyet pontosan egy perccel az első után küldtek el), nos, akkor megtudhatom, mi értelme volt valójában az első levélnek. Sietség nélkül a második levél fejlécére kattintottam. Abban, a szivélyes köszöntésen túl, egy felettébb furcsa dologra hívták fel a figyelmemet: nevezetesen, hogy a két üzenet elolvasása között óhatatlanul is olyan állapotba kerültem, mint egy éhes vendég, aki elé a pincér éppen leteszi a várva várt ételt. A kérdés: sikerült-e beazonosítanom a pillanatot?

Igyekeztem visszaidézni, vajon hogyan éreztem magam, mielőtt a második levelet kinyitottam volna. Rá kellett jönnöm, hogy az a mozdulatnyi idő fényes fehér foltként tündököl az emlékezetemben.

A pincér csuklómozdulatát ugyanis, olvastam tovább, amellyel a tányért elénk helyezi, az esetek kilencven százalékában félig lehunyt pilláink alól, sunyi, de mohó érdeklődéssel figyeljük, miközben maradéktalanul azonosulunk eredendő táplálkozási ösztöneinkkel, amelynek következtében megszűnik számunkra az emberi téridő, s akár az univerzumba kilőtt űrtávcső, tőlünk többezer fényévnyire zajló galaxismozgások törvényszerűségeivel is szembesülhetünk. …éljünk hát e pillanat kínálta lehetőséggel kivételes étel- és italárak mellett egy olyan helyen, ahol a várakozás maga a beteljesülés!

Aláírás: Lövölde kifőzde. Cím, telefonszám sehol.

Néhány percig az állam vakarásztam. Egy spam, mely két üzenet között, valami szűk pszihológiai határmezsgyén egyensúlyozva kívánja hatását kifejteni, egy rövidke kivárás érzületének formájában… Miféle vendéglátóipari objektum lehet ez? Vagy a reklámszakma egy számomra ismeretlen műhelytitkával állok szemben?

Néhány ismerősömtől a Lövölde kifőzde felől érdeklődtem, mire nagy nehezen megtudtam, hogy nemrég nyílt meg, valahol a város peremén.

Gyalog indultam el. Amíg bolyongtam, végig az járt a fejemben, hogy eddigi pályafutásom során miként éltem meg, valahányszor a pincér letett elém egy finomságokkal megrakott tányért.

A lövöldét északi irányból magas löszfal szegélyezte, mely előtt céltáblák hosszú sora húzódott. Emlékeimben idegesítő durranások szakították meg a kutyaugatás csendjét, szinte éreztem a puskapor füstjének szúrós szagát. Később kanyargós, szűk utcákon át barangoltam. Akár egy időtlen kikőtőnegyed. Már esteledett, de fényreklámnak, cégérnek nyomát sem láttam.

Végül mégis rátaláltam a kifőzdére. Alacsony házacska volt, az alsóvárosi temetőt szegélyező utcában. Előtte vaskorlát, melyhez két bicikli volt támasztva.

Amikor benyitottam, félhomály és az előző este buja emlékét hordozó tömény alkoholszag fogadott. A pult mögül hórihorgas fiatalember pislogott rám. Két lépés után felismertem. Régi katonacimborám volt, ha jól emlékszem kanizsai gyerek, filozófus-hallgató, akivel a seregben vérremenő vitákat folytattunk a kozmogenézisről. Most épp poharat törölgetett egy kockás ronggyal. Kópésan elvigyorodott.

– Na nézd csak! Tudtam, hogy eljössz.

A sarokban két férfi ücsörgött. Lassan végigmértek.

Hiába igyekeztem, a hangom ingerülten csengett.

– Te itt?
– Miért, másutt jobb volna? – vágott vissza kapásból.

A tény, hogy húsz éve nem találkoztunk, valahogy elveszett a jelen furcsa díszletei között.

– Szóval te küldted ezt a..., …azt az emészthetetlen reklámszöveget?
– Én, bizony – mondta, s egy újabb poharat mártott a mosogatóvízbe – csak neked!
– Csak nekem?! Megtisztelő! – jelentettem ki kelletlenül.
– Na mi van, másra számítottál?
– Bevallom, rád éppen nem számítottam.

Válaszom érezhetően megkerülte a kérdést. Elővettem a cigarettámat, rágyújtottam, majd megjátszott figyelmességgel a feje fölé fújtam a füstöt.

– Hová ülhetek? Kaphatnék egy étlapot?

Kezeit hirtelen széttárta, a hab az arcomra freccsent. Mintha maga Jézus hintette volna rám a szentelt vizet.

– Étlapot?! Pincér sincs, baz' meg.

A lövölde felől most valóban úgy hallatszott, mintha hatalmas szappanbuborékok pukkannának szét. Esti lövészet infratávcsöves félautomata puskával. A vendégek szótlanul távoztak, mintha ők is a gyakorlatra igyekeznének.

Úgy ácsorogtunk ott, a söntés két oldalán, mint akiket ott felejtettek.

– Örülök, hogy látlak – szólaltam meg.
– Sör jöhet? – kérdezte csendesen.

Szótlanul bólintottam. A pultra könyököltem, és elhatároztam, jól szétnézek ebben a bizonyos világegyetemben, amikor az első teli korsót elém teszi.