Nagy Farkas Dudás Erika
Az átmenet megfoghatatlansága

„Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, úgy látta meg a ravatalnál az élők arca elé
tolakodó álarcost: nem ismerte föl a pillanatot, amikor az ember szemei helyett már
a maszk szemei sírtak. Az átmenet megfoghatatlansága …” (nfde)

Kora délután, az adott nap javában már a következő hajnalt várom. Több ez várakozásnál: sóvárgás, kétségbeesésig fokozódó vágy az új, még tiszta és belakatlan nap hajnala után.

Másnap a puha szürke átmenetében a sárgás-rózsaszínes kék felé, mint az éjszaka győztes hadvezére állok: diadalív a hajnal nekem a múlt sötétje és a rám váró jövőm – napom! – között. A hajnal a nap gyorsan elmúló csúcsélménye, ahonnét minden lefelé tart, a vérből eltűnő koffein sebességével. A déli kávé képessé tesz a délutáni munkára, de csak a hajnali nyújt többet a testi fölpezsdülésnél.

Kevésszer talált mással és máshol a reggel. Fruzsina azt mondja, sivár ez így. Nem értem, miről beszél. Télen hallgatom a teljes csendet, vagy a falusi éjszakák kutyaugatástól is alig megtört csendjének a hó-puha szürkület némaságába való áthajlását. Tavasszal a napkelte előtt ébredő rigók egymást bátorító, reggel felé közeledve egyre lendületesebb énekét figyelem. Nem unatkozom, és a halál nyugalmára sem félelemmel gondolok, inkább belesek a résnyire megnyíló kapun. Elakadó lélegzettel, a gyomor üresébe dobbanó szívvel figyelek: félelem lakik a mélyfeketeségben, vagy más?

Néhány éve már csak gondolatban követem az éjszaka nappalba való átmenetét, az udvari ablakom előtti terebélyes tiszafa visszafogja a fény javát. De a korai napszak díszes boltívének részletei már úgy beivódtak minden sejtembe, hogy semmi szükségem a látványra, érzem, amikor és ahogyan hajnalodik.

A kávé fölötti révülést néha elrontja a közelben lakó zug-hentes korai vágása. Az állatok visítása, bőgése, hörgése megszokhatatlan. Miattuk és a magam régen-volt véres hajnalai miatt sem.

– Fiam, miféle férfi lesz belőled – apám szelíd hangjával inkább kijelentette, mint kérdezte, de ez a szelídség konokságot is rejtett. A disznó mellé parancsolt, azután térdre nyomott a zománcos tállal, amiben só volt és fakanál.

Visítás, hörgés, visítás, nyöszörgés, bugyborékoló hangok, öklendezésre késztető szag. A keskeny vérforrásból a tálba buzogott a piros élet, a disznó életének bevégzése.

Az állat utolsó melege, a gőzölgő vér szaga, a végső vonaglás szégyenszemre ájulásba vitt. Arra eszméltem, hogy apám rángatódzó bajszával magaslik fölém, anyám havat nyom arcomba, és öreganyám kiabál a fölborult tál miatt.

– Mi lesz a reggelivel? Honnét lesz véres hurka? – ezt sipítozta kitartóan.

Anyám belökött dédihez a kiskonyhába, ahol azután egész nap a macska- és egérhúgyos csutkát kellett raknom a mindig füstölő rakott tűzhely telhetetlen bendőjébe. Zsuzsi azt gondolta, büntetés, hogy nem kapok a pörkölt bőrdarabokból, és becsempészett egy tenyérnyit. Dédi meglátta, hogy a tűzbe vetettem, és a miheztartás végett gyorsan egy nyaklevest adott, mert anyámtól, aki éppen akkor lépett a kiskonyhába, több is kitellett volna. A gőz további rémséges jelenetek forrása volt: mindenféle alakokat képzeltem a mennyezetnek csapódó, onnét leforduló párafelhőkbe.

Mindenáron embert akartak faragni belőlem, de azokon a véres hajnalokon nemcsak én buktam el.

– Fiam, hamarosan neked kell a torkába vágnod a kést! – mondta bíztatásnak szánva apám, mert ebből az egyből nem engedett. Tizenhat éves koromra tervezte, hogy akkor egy mázsa alatti hízón avat föl „igazi férfivé”, mint ahogyan annak idején vele is történt.

Túlságosan messzire tervezett, nem számította bele a dolgokba azt az elhasadó létrafokot, amin állva a nehéz sonkát vette át tőlem, hogy fölakassza szellőzni a góré szélére. Nem számolt az olvadó hó alól alig kilátszó kővályú sarkával, ahol a fejét a szemem láttára ütötte szét, miközben bentről anyám hangja hallatszott:

– Az a büdös ribanc elvette az eszedet! – még akkor is Ágotát szidta anyám, amikor a hirtelen leoldott kötényét takarta apám fölső testére. Azonnal átütött a vér a világoskék kötényen, és én addig néztem a növekvő foltot, amíg az összeszaladó szomszédok el nem rángattak onnét. Hosszú, hosszú ideig képtelen voltam pislantani és becsukni a számat, csak Zsuzsi érkezte zökkentett ki abból a rögzült pillanatból, ami a régi életem és ez az azóta tartó másik átmenete volt.

Erről a végzetes pillanatról előre sejtelmem sem lehetett, és addig a legnagyobb elképzelhető borzalom a disznóölés hajnala volt, a szépséges ébredést elrontó gyilkos reggel, és annak a folytatása. Hiába tiltakoztam, a tálat akkor is nekem kellett a végsőt hörgő disznó nyakához nyomnom – ember legyen belőlem! –, de a nóta vége mindig az lett, hogy a második disznónál már Zsuzsi, a velem egykorú unokatestvérem vette át a helyet. Gond nélkül térdelt a véres saroglyára, amit disznóvágáskor mindig lekaptak a helyéről, hogy az állatot azon szedjék szét.

Ha nem a kiskonyhában vették hasznomat, akkor a tyúkokat vigyáztam, hogy a leemelt saroglya miatt ne menjenek az első udvarba, és a pékhez is én mentem az előre megrendelt kenyerekért.

– Mert semmi más haszna ennek a kölyöknek! Bár lányom született volna! – mondta anyám mély sóhajjal, és közben Zsuzsinak megsimogatta a fejét. Anyám szeme csillogását elcsíptem, és zavaros érzéseket keltett bennem.

Zsuzsi nem segített, hogy szeressem. A véres tál fölötti ájulásom miatt csúfolt éveken át, és miatta az osztálytársaim kényes kisasszonynak neveztek. Vagy rosszabbnak. Otthon a nagynénik kórusa korholt. Néha szégyenemben elbújtam a tiszafa mögé, ami akkor olyan kicsi volt, hogy csak ha összekuporodtam, akkor adhatott rejtekhelyet.

Fruzsina kedveli az időközben hatalmasra nőtt fát, bár a története ismeretlen előtte. Ő egy saját emlékét vetíti ki rá, amiről sejtésem sem lehet? Miattam szereti, mert érzi a ragaszkodásom? Sok éve beszélgetünk, és mégis millió dolog, amiből az ember valós élete összeáll, titok a másik előtt. Apámmal ültettük a tiszafát.

A tiszafa mérgeszöld tűleveleinek takarásában ébred a reggel, mintha előlem rejtőzne, és ébredezem én is a szobában, ahol ötven éve minden változatlan, vagyis az elengedhetetlenül fontos változásokon kívül, amit a kor előrehaladta hoz, nem történik semmi új. Innét nincsen hová mennem, nincsen kijáratom, átjárásom sem egy másik életbe.

Eközben mindig is az átjárót kerestem. Az átjárást. A visszafordulás esélye nélküli keskeny utat, ösvényt –  a célra nem gondoltam, hogy valahova majd megérkezem-e? Könnyű volt elindulni, az álom mámorában, hajnalonként. Sál, sapka, vízhatlan kabát, és neki a viharos szélnek, az arcba fájással csapódó havas eső hidegének. Árkádokon át, a lehetőséget újra és újra megtapasztalva: előre-e, vagy vissza? Az első hideg  nap érintésétől rongyos és meggyűrt szirmú rózsák baldachinja fogadott, máshol a rozoga kapubejáratok titokzatossága, vagy a mögöttük meghitt otthont sejtető szerény ajtók csalogattak: erre az igazi! Azután a gyalogosok egyszerű útján tanultam kételkedni: régen hitelét veszítette minden mosoly, ami felém irányul, miért venném komolyan? Nem is engem, nem is rám, nem is igazán felém! Zsuzsi, Fruzsina, Ágota és Vica, és a néha betévedő névtelen lányok vajon miért és mit akartak? Önmagukra visszaható mosolyok, mint az üvegharangon elcsúszó ajkak nyoma! A bura alatt pislogó ember közben inkább semmire sem gondol. Fölébredne inkább.

Egy utolsó korty a csészéből, kezdődik a munkanap.

Már vénülő fejjel merek csak visszagondolni arra a fiatalkori időszakra, amikor minden hajnalom lázképe, az idealizált szerelem angyal-leány ködös alakjába gyötört édes és keserű gyötréssel. A megfoghatatlannal estem szerelembe.

Vagy az apátlan életemből fakadó zavarok gondja: eligazodni képtelenül vergődtem a rossz és a jó között, nem volt, aki segítsen. Minta nélkül, anyám erős akaratának alávetve apám kívánsága merő képtelenségnek hatott.

– Fiam, légy férfi – ezt mondta utoljára is, amikor a górénál a sonkákat aggattuk.

Hogyan és mitől férfi a férfi? Mint aki a szakadék széléről retten vissza, de választ nem hozott a fölismerés sem: rettenetesen egyedül vagyok, és ez nem változik soha! Vigasz kellett, de mindegy, hogy mit tettem, vagy nem tettem magammal, a vége mindig a hajnalból kilépő önmarcangolása, amitől a nappal rendre megkeseredett.

A nappalom, ami apám halála előtt is nagynénikkel, nagymamákkal, dédivel volt teli, vezérükként ostorral kezében anyám. Zsuzsi, ha eljött, velük volt és nem velem. Inkább bebújtam a könyveim közé, hogy ne halljam őket. Hogy ne halljam, és ne értsem a mindig kizárólag férfit szidó asszonyok gátlástalan kibontakozását: mint akik maguk között vannak, habzott a szájuk a gyalázattól. Apámat szidták a leggyakrabban, de nem is lehetett másként, hiszen anyám konyhájában voltak, és anyám kalácsát ették a Difka kávé mellé, amibe forralt tejet öntöttek. Undorodtam a tejes kávétól, mert Zsuzsi néha megszánt, mint annakidején a disznóbőrrel, és nekem is tálalt, talán ezzel az ismételten szerencsétlen gesztussal akart áttörni könyvekből épített bástyám falán. Megbőrösödött a tejeskávé teteje, soha sem ittam meg.

A visszagondoláshoz összekapart bátorságot is Ágotának köszönhetem, aki éveken át türelmesen fejtegette rólam az emlékezést gátló gyolcs kilométereit. A nőktől való viszolygás eredetét kerestük, és a harminc év minden csütörtökének egy órája sem volt sok hozzá, az igazi válaszhoz kevés. Azután Ágota meghalt, magamra hagyott a kérdésekkel és a lehetséges válaszoktól való félelmeimmel.

És anyámmal.

A visszatérő rémálmokban a nyakamra tekeredett hatalmas melltartók pántjaitól fuldokolva, csuromvizesen, hánykolódva és torkom teljes erejéből ordítva ébredek, gyakran anyám szitkozódására, aki ajtókat vagdosva vágtat egyik szobából a másikba. Néha lefog, nehogy kárt tegyek magamban, vagy drága tárgyaiban, amivel az én szobámat is megrakta.

– Hogy mondaná már meg valaki, miért ver engem az Isten egy ilyen bolond gyerekkel! – óbégat, dühösen rángatja magára a ruhát.

Az ablakon beszűrődő alig-derengés jelezi, ismét hajnalok hajnalán üvöltöttem föl. A visszaalvás lehetetlen, fölkelni még korai. Ő reggelente az előző heti műsoros újságok egészségügyi rovatait olvassa – újra és újra ugyanazt –, hogy aztán a reggelinél, vagy az ebédnél a vakbélről, vagy a színuszgyulladásról beszélve vegye el a kedvem az evéstől. A zsírok káros hatásáról soha sem értekezik, nem véletlenül: minden szombaton fanyalogva, kétujjnyi zsírréteg alól bányászom elő a krumplit és a marhahús kockáit, miközben ő az asztal másik végén csillogó szemmel tömi magába, kanalazza a vörös lét. Csorog a szája sarkából, észre sem veszi. Evés közben gyakran a közeli vágóhíd előtti utánfutókban várakozó üszők és halálra ítélt tehenek képe kísért az utolsó falatokig.

– Megeszed az egészet, nem a kutyának főzök! – csattan föl, ha a mócsingos darabokat ott hagyom. Mindig utáltam a húsos ételeket.

– Eszed, amit főzök! – és én eszem. Az önsajnálaton régen túl vagyok, az önutálatot Ágota próbálta kibeszéltetni belőlem.

A felnőtt kor kezdetén egészen másféle ébredések kísértek az álomtér árkádjain át. Például évekig az eszményített nő képe az álom és az ébrenlét határán – hogyan robbant szét, majd fulladt mély bűntudatba a test követelésének engedelmeskedve. A káprázatból a durva valóságba rántott a tudatossá váló élmény, a közöttük lévő átjáró töredékidő alatt tűnt el. Az álomlény cafatokra tépetten, átváltozva süllyedt el a szőnyeg akkor még letaposatlan bolyhaiba, tudtam, hogy utólag bánni késő, és bántam mégis. A szoba bútorzata, a falon a szentképek, a széken a ruháim, vagy a dédi virágtartóján bóbiskoló virágok, mint sötét ruhás bírák meredtek felém a homályból. A tiszafa akkor még alig ért az ablakom széléig, az utcai lámpák fénye szabadon jutott el ágyamig. Bántam a másnap hajnaláig, azután a következő hajnalig, és hamarosan – ha bántam is, vagy nem –, mást sem vártam annyira, mint a következő éjszaka átmenetét a reggelbe, amikor az álmaim finom ködből és lányos érzésekből szőtt hófehér tündére újra és újra földre kerül, szárnyát vesztetten, meggyalázva. Délig még a bűnbánat is olyanféle érzéseket hozott elő belőlem, hogy semmilyen külvilági hatás nem ért el, céljukat vesztve sikkadtak el anyám piszkálódásai is, mint eltompult nyílhegyek, vagy azok a lecsúszó csókok az üvegburán.

Volt, hogy az éjszaka közepén fölriadva sokáig alvajáróként kóvályogtam a szobámban. Kimerülve zuhantam a még húsz éves koromban is holdacskás-csillagos paplanomra. A másik szobából áthallatszó ágynyikorgás ritmusára csapkodtam homlokom a párnába, hamarosan a beszívott tollpihéktől heves köhögési roham tört rám: nem bántam, ha az én angyalom szétpukkant, az övéké is jusson arra a sorsra! De odaát apám és anyám akkor éppen nem zavartatták magukat.

Mai eszemmel azt gondolom, túlságosan kevésszer hallhattam felőlük a rozsdás ágysodrony jellegzetes hangját, de közben az ő hangjukat, sóhajukat, nyögésüket szinte soha. Néma és ritka együttléteik kevés örömmel járhattak, mert a reggeliig sem tartottak ki. Anyám lavórral masírozott be a hátsó szobába, a mindig szakadozott és agyonmosott hálóinge kísértetiessé tette. Utána valami kerek és csőrös dolgot vitt a hóna alatt, nagyjából egy durva lenvászon törölközőbe csavarta. Egyik kezében kancsó volt a sparherd meleg vizes tartályából megmerítve, a másikban egy gyógyszertári kicsi és kerek papírdoboz. Szörtyögő víz hangja, bugyborékolás hallatszott a hátsó szoba kilincstelen ajtója mögül, amit egy rozoga hokedlival támasztott ki az, aki éppen fürdeni, mosakodni akart. Az álomnő finomsága összekeveredett a hátsó szoba hangjaival, a hóra lódított hipermangános víz ezer vigyorgó, ördögi arcot formált a negyvenes égő gyenge fényében. Apám meztelen fölső testtel, egy szál fekete klott gatyában terpeszkedett a virágoskert szélén, sárga virágokat locsolt a hóra.

– Hányszor megmondtam, hogy ne a bukszust hugyozd le, leszárad a levele! – anyám visítva törte szét közöttük a maradék áhítatot. Ha volt egyáltalán.

Amikor apám meghalt, azt képzeltem, hogy az átjáró, amin én jártam, apámat vezette át a másik világba. Azóta is mindenféle átjárók kísértenek: hosszú és keskeny csatornákban visszhangzanak lépteim. A fényes és síkos alagutaknak sem kezdete, sem vége. Vagy álomséták a valóságban soha sem járt tereket behatároló épületek árkádjai alatt, múlt századi párizsi regényekben való andalgások a passzázsok közönségével: selyemruhás társammal kart öltve lebegés. Emel az álom a díszes kupolák felé.

– Nem börtön és nem a pokolba vezet ez az átjáró! – a mosolygó angyal selyemsálja bajszom tüskéihez tapadva, levegővételem ritmusára lebben, közeledik, távolodik. Arcomat a szomszéd nőm, Vica sálja cirógatja, Vica anyám rendszeresen előforduló hajnali elutazását kihasználva oson be hozzám. Behúzom magam mellé az ágyba, a téli hajnal friss illata és hűvöse árad hajából, ruháiból.

– Utcai ruhában nem érünk ágyneműhöz – mondja, és a paplan alatt kibújik belőlük.

Sok éve játszuk a szótlan és lassú szeretkezéseket, soha sem beszélünk utána, és soha sem látom lobogó ingben a fürdőszoba felé masírozni. Soha sincs nyitva közben a szeme, és soha sem engem, hogy egy hangos sóhajt hallasson.

Eleinte erővel tapasztottam be a száját, egy hangot sem akartam hallani. Vica könnyen és gyorsan megértett, elfogadta az egyoldalúan kialakított szabályokat, és olyan néma közben, mint a hal. A szemét néha szeretném látni, mert azért kíváncsi vagyok, mit érez, mit gondol, mi a véleménye? De elrejtőzik előlem, így büntet a ráerőltetett csöndért. Megkérdezhetném szavakkal is: milyen volt? Néha semmilyen sem volt, vagy annál is semmilyenebb, de talán attól félek, hogy ha elmondja a jót, akkor alkalomadtán a rosszat sem tartja vissza.

(Kissanyi regénye. Részlet)