Tavaszt fakaszt

Nagy Farkas Dudás Erika
Tegnap is tavasz már, s ma is

Megírni a tegnapot – vágy és parancs, mielőtt elnyeli az élményeket a tavaszi zsongás. Koszorúkat akasztanak rozsdás kampókra, raknak le a már enyhén mohos sírkő elé. Férfiak hatalmas esernyők alatt, miközben vállukon ázó nők lépnek óvatosan, tűsarkú magasban egyik fűcsomóról a másikra, egymás nyakába csordítva az ernyőről az esőt. A fű, éppen csak eszmél a nedves, éltető tavaszra, amikor máris letiporják! Halk csipogás a zsebből, lopva megnézem a telefont: „…bárcsak vetekednénk ketten a fűben, / szép tavasz évadján, amikor megnyúlik a nappal…” Meglepődve pislogok az üzenetre, ismerős sorok, de a szent énekkel záruló beszéd alatt illetlen lenne találgatnom, és már elolvasni is az volt. A Kedves Homérosztól lopott, jut eszembe később, a még későbbi éjszakát elrontó finom, de nehéz vacsora közben. Hajnali háromkor sírásig gyötör a rosszullét. A megváltó reggeli kávé ideje alatt már azokra gondolok, akik távol maradtak, azok helyett, akik jelen voltak. Eközben a kert már joggal tavasztérző tavának partján egy madár pislog az égre, vendég itt: mint aki menne, de akár maradna is, úgy áll ott. Vad kékben tobzódó májusi eget idéz a falakon indamód fölkúszó földszag, lebegő függöny hinti szét a szoba terében és elkeveri a kávéillattal. Mi értelme az írásnak nevezett pótcselekvéssel múlatni ezt a gyönyörű és visszavonhatatlanul elfogyó időt, ha semmiféle hatást nem fejt ki, ha magamon túl nem gyűrűzik? Vízbe dobott kő minden mondat, elnyeli a mélység, de a víz síkja a kő és a felület röpke találkozásán túl mozdulatlan marad, visszarendeződik. Nyomtalan tűnik el a kő a lendülettel együtt, ami a követ a vízbe segítette. Irigylem az esőt, a hatást, amit a tó tükrén kivált. A madár fölrepül, a mezsgyeszéli vadszilvafán megállapodik és … „ott meg is fészkel magának, s figyel”. Tavasz van, megint.