Tavaszt fakaszt

Ifj. Rácz József
Ünnepi napló

március 13.

Nagyon vártuk már ezt a napot. Végre eljött. A Fagy és a Rügy utca sarkán találkozunk. Az elmúlt napokban már egyre gyakrabban néztem oda, abba a pontba, de nem láttam semmit.

Hiányozni kezdtek az esti séták. És mivel tavaly is ezen a napon írtam ezt, ezért idén is eztet írom, hogy idén is ma sétálunk elõször az évben,

Szinte észre sem vettem a nagy izgalomtól ,
amikor az elsõ lépés után egy németjuhász kutya sétál elénk a járdán, és lassan lépkedve, morogva közelít felénk, és az elsõ nagyobb lépéskor megragadja a térdkalácsomat, és mint a madzaghoz kötözött csontott, rángat a fogaival maga után a jobbról és balról éles semmivel fényezett, síkossá aprózódott lejtőn, amikor a mama fejbe vágja a táskájával, a kutya meg reflexbõl kiharapja a torkát,
hogy fogjuk egymás kezét.

Még annyit sem mondtunk egymásnak, hogy mi újság, máris a lámpafények és a csillagok. A fõ utcai járdán simulva ütközünk az utazó árnyékokkal, olyan gyorsan, hogy a homlokomra izzad az érzés,
amikor a mama lerántja rólam a nadrágot és a gatyát, lelépünk az útról, két lépés a fűben, egy ugrás az árok fölött, rá egy kőre, vicsorgok, hunyorítok, egy fához szorít, elém térdel, lenézek, becsukja a szemét, nem látom a szemét, remeg az ajkam, remeg az ajka, néhány perc múlva a szoknyája alja és a térdkalácsa is a lehorzsolt bõr alól kifolyt vérben, az arca pedig a lerágott péniszem helyébõl spriccelõ vérben ázik,
hogy kéne egy lombzöld autó.

Ezen a csillagfényes, jó kedvtől lucskos éjjelen végre írásos bizonyítékom van arról, hogy hangosan gondolkodok, mert leírom, hogy azt mondtam, „igaz” , és hallom, hogy arra gondolok, hogy igaz, mert az az ötletem támadt,
amikor a házból, aminek nincsen kerítése, ami mellett a magányos kapu, akárcsak az egyetlen utód, és családnévõrzõ ivarérett férfi kilép a kapu mellett, és könnyes szemei közé veri háromszor az apjától örökölt vadászpuskát, mielõtt a hirtelen lyukas koponyája a puskatusig nem csúszik, ígéretes focista lábai meg nem botlanak a halál küszöbébe, és el nem dõl jobbra fordított arccal, hogy a lényeg, a fejét átfúró seb, a tágulásó seb, a csontropogással táguló seb a harmatos orrú cipőmre olvadjon,
hogy most kezdődik csak igazán az élet.

És ahogy megyünk tovább a mamával, kezünk egymás farzsebében, belélegzem, és kifújom halk suttogással a tiszta levegővel telt tüdőmből,
amikor a Te eszedbe jutok, amiért te megcsörgetsz azon a számomon, ami abban a farzsebemben van, amibe a mama keze van, és amiért a mama hülyén ordibálni kezd velem a zebra kellõs közepén, hogy Én tudtam, hogy egy rohadt-buzi-hazug-pöcs vagy, amiért én azt mondom, hogy Énvelem Te így nem beszélsz, és miközben verem az orrát föl a féltékeny agyába, rám dudál egy kövér fasz, amire fölemelem a vérpettyes, lihegõ pofámat, és érthetõen a szemébe lépek a frissen saras cipőtalpammal,
hogy friss ganészag .

ebben a lucskos és gőzölgő, vagy ködös, vagy párás percben. Kár, hogy nincs hova menni, és nincs hova lépni sem. Hát ide lépek melléd, hogy barátok, bor és kacagás, és kiolvad a gond meg a baj az nyelveink alól.