Tavaszt fakaszt

Vuković Ildikó
Bebábozódva

Mégis biciklivel megyek Pánába, döntöm el az utolsó pillanatban.

Az idő nagyszerű, a napsugarak gyengéden melengetik a tarkóm, ahogy karikázok a Népkert felé. Olykor teljes erőmből elkezdek tekerni, de csak azért, hogy minél jobban leizzadjak, ilyenkor nekifeszülök a szélnek, és vadul manőverezek az úton lévő kátyúk és gödrök között.

Amikor megérkezem a biciklim a régi helyére teszem, nekitámasztom a vén diófának. A szandált lerúgom a lábaimról, és mezítláb lépek a harmatos fűre. A nedves fű kellemesen hűsíti izzadt, kimelegedett talpam. A lábujjaim élvezettel mozgatom, és belefúrom őket a nedves földbe. Figyelem, ahogy a sár a körmeim alá rakodik. Most nem zavar, hogy piszkos vagyok. Itt szeretek koszos lenni.

Leguggolok és elkezdem csomózni a fűszálakat. Régi szokás. Azért teszem, hogy ne felejtsem el azt, hogy jártam már itt. Gyerekkoromban is mindig csomót kötöttem a tárgyakra, plüssmacira, asztallábra meg ilyenekre, hiszen már akkor is olyan könnyen elfelejtettem, hogy hol voltam, hol nem voltam.

Utoljára tíz évvel ezelőtt jártam itt, de még mindig emlékszem a szagokra, hangokra, rezdülésekre. Megkeresem a fát, ahol elmúlt a gyerekkorom. Ott ültem órákon, sőt lehet éveken át a fa ágai között, és vártam, hogy felnőjjek. Azt hittem, akkor majd könnyebb lesz, hogy akkor már nem kell ugrálnom, hogy elérjem a legalsó ágat, hogy elég lesz kinyújtanom a kezem, és már fent is leszek a magasban. Csakhogy elfelejtettem, hogy a felnőttek sohasem másznak fára. Most is felnyúlok, átkulcsolom az ágat, mégsem tudom felhúzni magam. Nem erőltetem, már így is túl messzire merészkedtem.

Továbbmegyek. Megnézem a krumplikat is. A veteményeskertre tűz a nap. A sugarak éles kardként szúródnak bele a porhanyós földbe. Lehajolok, és mélyet szippantok a föld szagából. Szeretem az illatát. Ásni kezdek, két kézzel kaparok, addig, míg nem érzem hűvösségét, és nem látom szurokfekete mélységét. Az ujjaim között szétmorzsolom a göröngyöket, majd tele merítem a markom nedves, illatos földdel, és az egészet a számba tömöm. Érzem, ahogy ropog a fogam alatt, és a nyálammal összekeveredve sárrá lesz. Csak tömöm a földet megállás nélkül, és mohón nyelem a sarat, addig, míg degeszre nem zabálom magam. A hasam feszül, én meg csak pihegek maszatos arccal a gödör szélén ülve.

A kúthoz indulok mosdani. A csap alá tartom a fejem és hagyom, hogy a víz telefröcskölje az arcom. A mosdás után eszembe jut, hogy vannak még szilváim is. Már olyan régen nem láttam őket. Biztos várják már, hogy a cefrébe kerüljenek, onnan pedig a kazánba, hogy ott pálinkává nemesedjenek. Érthető, hisz mindannyian minőségbeli változásra vágyunk.

Vödörért indulok a pincébe, de sehol sem találom azt a sárgát, amit mindig is használtunk. Ezért jobb híján egy szalmahordó kosárral indulok a szilvás felé. A fák alatt lila szőnyegként terülnek el a gyümölcsök. Olyan nyugodtan várják a sorsuk, hogy ettől én is megnyugszom. Leteszem a szalmahordó kosarat a földre, törökülésben bele ülök, és együtt várom a sorsom a szilváimmal. Hallgatom, ahogy a gyümölcsök egymás után potyognak le a fákról. Egyesek hangos koppanással, mások halk plettyenéssel érnek földet. Nagyon kell figyelnem, hogy minden egyes szilvát hallani tudjak.

Behunyom a szemem és összpontosítok, arra gondolok, hogy a mai nap tökéletes. Napfény, fák, föld a hasamban, itt vannak a szilváim is, a szalmahordó kosár, és benne én. Előveszem a fonalat a zsebemből, és lassan elkezdem a csuklóm köré tekerni.