”Igen, Szajkó kerékpárjain ott kísért Szabadka, ott a zágrábi iskola gyengéd lírája, finom osztrákos rajzossága, ám benne az egész gesztusfestészet eredménye, ott Jaspers Jons, Hokney is például. Az ő vásznain mintha Reiser virágcsendélete és Veličković száguldó agara ütközne össze.
A legfinomabb lepárlások és a legfokozottabb száguldások.
Szép képeket akar, lényeges számára, hogy tetsszen az embereknek, de ezekben a szépségekben ott sejlik a borzongás, mint jeleztem, a végleges összegubancolódás is.”

(Tolnai Ottó: Szajkó angyali karamboljai)

Szajkóról mindig azt hallottam, olvastam(?), hogy ő amolyan könnyűkezű festő, és hogy a képei szépek. No, meg eladhatók. Ez utóbbit sokszor pejoratív értelemben is. Persze az eladhatóság és a minőség szerintem sem nem zárja ki egymást, úgyhogy erről nem szajkóznék tovább. Én légiesnek látom képeit, amely légiességet (írjak inkább lebegést?) ez a Tolnai által említett ”végső összegubancolódás” mégis megkérdőjelez valahogyan. Hogy ez azért van-e, mert sokáig a szabadkai városháza épületének valamelyik emeletén dolgozott, és mintegy madártávlatból látta, festette a várost, nem tudom.

Előttem áll egy kép, ezüstös-szürke keretben, talán 120x80-as. Hatalmas, kusza, füves dombon egy kutya száguld, nem is száguld, szinte úszik ebben a vadvirágos rétben. A fekete-fehér kutya (emlékeim szerint dalmata, bár Szajkónak nem dalmatái vannak, hanem... nem jut eszembe milyenek, nem értek a kutyákhoz, talán valami vizslafélék, bár szintén fekete-fehérek) különös kontrasztban volt a fű tavaszi zöldjével, mert tavaszi zöldje volt a rétnek, erre határozottan emlékszem; és látszódott egy parányi az ég kékjéből is. Végtelen szeretet áradt ebből a képből. Szerettem volna megnézni, legalább fényképen. Ám, mikor nemrégiben Lókúton jártam, ahol a festő lakik, nagy csalódás ért. Nincsen ilyen képem, soha nem is volt, kutyákat alig festettem, túlságosan közel állnak hozzám, valami ilyesmit mondott, aztán a falra mutatott, ahol egy kisméretű képen az egyik kutyája látható, ülve. Ez kivétel, tette még hozzá. Körbenéztem. Biciklik, madarak, gyümölcsök, mögöttük a jellegzetes szajkókusza háttér. Mintha a káoszból születne a (mikro)kozmosz. A csend élete(i).

Erősködtem még, hogy bizonyosan nem emlékszik minden képére, én viszont határozottan. A kutyásra bizonyosan emlékeznék, válaszolta, úgyhogy te valószínűleg láttad Ardót (aggastyán, 12 éves kutyájának a neve) a kert végében, a hegyen futkározni, és ez maradt meg benned. Az agyadban. Csóváltam a fejem, és csóválom most is, mikor jóval túl minden határidőn pötyögtetem a számítógépbe ezeket a sorokat, és arra gondolok ennek a festménynek léteznie kell, ha nem a jelenben, akkor a jövőben.

De legalább ebben a tankában, amelyet egy képzeletbeli Szabadka–Lókút tengelyre helyezek, és barátsággal ajánlom Szajkó Istvánnak.

Ebek vonyítanak
Majd az éj fémes csöndje
Remegnek otthon

 az ablakok Álmában
kutya úszik zöld fényben