Lanczkor Gábor
Levelére vár

A levegő se halandó. Kilégzek.
Élő halálként bár veszíthetnélek
el s újra el ekként, amíg írott szavad
várom. Be. Ki. Mit tud egy ágnyi tűlevélnek

a kő, amit árnyékával sötétre fest,
semmit; halott. Fölszáll - a megdagadt méz-kéreg
csorogni kezd, a belsőbb szívre, és le róla -
mely mint a telihold. Kapartam érted

artériáim feszülő falát.
Csípőd fölött egymásba kapnak, és egymásba tépnek:
galambok, nem, két tigris - nem: galamb és tigris,
hogy hadd tölthetné éjjelét a lélek

szavaiddal, mint nappalok tagolta
éjjel: az egyetlen helyett sötétek.