Szabó Palócz Attila
katalektikusan
a költő köszöntése

csak tolnai képes la fontaine-nek nevezni el egy mezei egeret
s az istráng fekete szalagjait tanulmányhoz kötni, szorosan rögzíteni azt,
mint a küllők árnyjátéka az éjszakák tompa városi lámpáinak fényében, oly expresszív,
mint a hajnalban az utcán elfutó cigánylányok,
vagy hátrahagyott gyermeteg lábnyomuk a porban,
fuvallat cincálja most, de rálicitál a meteorológia…
csak tolnai képes megmérni a békák vérnyomását,
a márványépületek közt,
hol a rossz álmaiból ébredező városra omlik a kétely,
s agyon is nyomja talán a talány állványzatán,
keresve a sólyom pulzusát,
a hüllők EKG-ján,
a zebra, a marabuk, a pelikánok, s oroszlánék Röntgen-képein
az a megfoghatatlan szerzői kézjegyet,
ami képzőművészetté lényegíti át, avatja - minősíti át - a festék vegytanát,
mert vérrel kellene festeni, arcokat, mosolygót, tébolyt, makacskodót, napocskát,
hogy harmadnapra megbarnulva színesítse át
a tömött fehér zsákokat a cigánylányok kezében,
fodrosítsa, díszesítse, ékesítse fel
a halál rezgő zöld kesztyűjének márvány árnyékát,
a torta gyertyadombján égetve meg magát,
mert kettő van, s ízesítem gondos, zsenge, szaftos jajszavakkal
a köldökpórázba égetett tenyérnyi vakolatot,
hulló, málló, salétromos, füstködös termekben felázott ér,
talán folyóink egyike tévedt el ennyire parttalan,
szüntelen áramlással mosva magába, hömpölygetve
tornyunk ábrázatát, barokkos kínt, szecessziós keservet,
mert csak tolnai képes együtt nevetni a húsevő virággal,
cérnasugarakba fonódni rezzenéstelen arccal,
ahogy immár kilábalunk az őszből, jön a tél is csakhamar,
a havat pedig
a havat pedig
a havat pedig
idén is…
ahogy az évek múlása ritmust ad a hólapátnak,
ki kell takarítani a kertet, az udvart, a tájat…
amelyben a homokzsákok most is csak arra kellenek,
hogy azokkal püföljék az egek a vizet,
dölyf hullámokat Szabadítva rá megannyi álmatlan éjszakánkra,
melyekben orpheusz a nyitott ablaknál jegyzeteit rendezgetve igyekszik
felhúrozni, s versenyre kelni a korszerű fegyverek és a női lábbelik formájával,
miközben a cseresznyevilág újfent lángra kap,
spontán égésben, spontán ellobbanásban, spontán abortuszban,
spontán vetélésben, spontán tévedésben,
igyekszik túlnőni a kád zöld forrásán,
s amint kilép, a meder szűkre, még ennél is szűkebbre már nem szabhatja,
még ennél is szűkebbre, minden eddig látottnál szűkebbre,
minden elképzelhetőnél és a nagyváros rémálmainak csendjébe
vizionált képzeteknél is szűkebbre az éj zöld deltáját,
csak tolnai képes térdig süllyedni a forró homokba
a palatetőn futva, s ha megszólal a csatorna
barackmagillatú kürtjének hangján a hermelinnyomok selyemhúrjának himnusza,
majd új lantját is megpendíti tán…

…igen, itt találtuk hajdan azt a gerlekoponyát!
lidércfény vált belőle
lidércfénnyé lényegülve…
s vér hullámzik azóta is a porcelánszarvasban

…igen, itt találtuk hajdan azt a gerlekoponyát!
tolult fel torkunkon már csak látványától is a nyák,
cseleztünk vadakkal nagy-nagy rakományt,
amely lerakódott, mint a zálog…

s ma még utolszor,
utoljára ím…
a zálogház lépcsőjén ülve látjuk még, hogy ide látszik az
ARARÁT
százszor megismételve
százszor megismételve
százszor megismételve