Ana Ristović
Homokkötél
(részlet)

***

Egyszer pestisről álmodtam –
ezer fertőzött szeretkezett
a nyírfa erdőben,
hátukkal lehántották a törzseket,
nagyokat ziháltak, akár a nyugodt
fák közé zárt vihar:

Mintha testük himbálásával a földalatti vizek szellemét idéznék,
a lombkoronán át üldözték a napot és az elrabolt századukat.

Meglepve: mert minden ujj, csukló és csípő
megmozdított csoda vala,
minden mozdulat pedig az érzékek mozgékony öröme.
Egykor a kétely és a szégyen,
most a bőség tere, a valódié.

Messziről úgy tűnt: teljesen fehér testek
a fák, melyek hajladozva emlékeznek
az elfeledett szellőre.
A halálérzet mindenkinek
csak levegőt adó fűruha:

Százuknak, akik a törzsek, mint rosszul
összenőtt csontok között haladtak előre,
újra kitapogatták a másoknak ígért világot.
S mintha semmi sem különbözött volna
az édeni kerttől,
leszámítva a meggyőződést, hogy az mégis valahol másutt van:
csodálatos fájdalommal újra megmozdított világ.

Egyszer a pestisről szóló álomban, mely után az ébredés
úgy nyitotta ki a szemeket, mint két sírboltot,
melyekből az éjszaka folyamán eltűntek valaki testrészei,
nagyon lassan, akárha átlépnék, nem a határt, hanem
az ezer mérföldes távolságot.

***

Tetszik az a történet a székekről,
mellyel apa és anya a vendégeket szórakoztatták,
egymás szájából vették ki a szavakat:

Mielőtt a piac téri, kis egyetemista
lakásba vitték őket a piacnál,
meglátogatták a Központi Börtön műhelyét –
a székek masszívak voltak, sötét fából készültek,
mint fekete trikós, túlsúlyos dámák.
megmerevedtek a próbálkozástól, hogy két szabadság között
felálljanak a guggolásból.

S hogy apa már másnap
tekercset talált az üreges lábban –
kis, aláíratlan rajzot,
mely tárt karú, meztelen nőt ábrázolt,
csupán kendőt és szemüveget viselt…

Anya azt hajtogatta,
az ugyanaz volt, aki a ketrecek között
vasárnapi újságokat hordott
pár hónapos, elavult hírekkel –

– Ovális arc, mint Modigliani képein –

– Hatalmas keretek, mintha mind
öblös teknőspáncél lenne –

Különben, néhány értékes perc múlva
kit érdekelne még a kendő…
Apa többször félbeszakította
hol a rab álmáról beszélve,
a nőről, valaki anyjáról,
hogy milyen lehetett húsz évvel ezelőtt,
hol a felügyelő feleségéről, ki a szomszéd
gyárból került elő, pici léptekkel,
mintha szövögetné az utat,
hajtincsei kitüremkedtek a kendő alól,
mely tele volt apró cérnával –

Így látta apa…

És a szobában mindannyian a hóra néztek, kábán,
hirtelen megfeledkeztek a rabok
ácsolta székekről,
s bámultak, kissé zavartan, az ablakon túli
fehér lökésekre mint pucér, összeverődött testekre,
szégyenkezve,
mintha az éles fény helyett
szemükkel elragadnák tőlük azt is, amit úgy meztelenül,
megkésve még birtokolhatnának…

***

A háború bejelentésekor ideutazott
a belga barát:
hajóját napokig visszatartották,
majd szabadon engedték a sós tenyerek, akár a pópa malacát.

Vele együtt érkeztek a használhatatlan ajándékok is:
kerti ollók a nem-létező kerthez,
síruha a nem-létező síelőhöz,
hegymászós hátizsák a nem létező utazásokhoz,
flandriai várostérkép
akár üveg alatti pókháló
a nem-létező, üres falhoz.

És vékony, török szipkák, melyeket
rózsafából faragott ki olyan hosszúra
hogy a bagósok a kis szobában
izzó lándzsaként hadonásztak velük.

„Nagyobb távolságokra készítették őket –
jó lenne a tágas terasz, szalon
vagy piknik a mezőn.
A füstöt is lassan kell kifújni, mert ez a fa
magába szívja: füsttel táplálkozó,
apró lárvákat tenyészt.”

Azt mondta,
a nagy szipka a sivatagi szakállán
és haján át úgy türemkedett ki,
mint a levegőben a nem-létező fészket
fürkésző búbosbanka csőre.

A bejelentések idején a barát ajándékai
másféle használatra utaltak:

A szükséges távolságokra, mert egyre fogytak
azok, akiknél meghúzhatnám magam;

Felgyújtott törzsekre, melyek nem-létező
földön nőttek, csömörig tele füsttel;

hiányzó címzettekre.

***

Orcsik Roland fordítása