Sándor Zoltán
Fiú a vízből

Milan Mladenovićnak

A halványsárga fényben úszó város macskaköves utcái között kanyargó folyó mélyéről merült fel egy kora őszi hajnalon. A partra sétált és a feljövő Nap fényében megcsodálta a távolba vesző hajókat. Mézszínű szemei megteltek könnyekkel, egy pillanatra elállt a lélegzete és halkan felzokogott. Így ismerkedett meg saját hangjával.

– Fiú a vízből – mutatkozott be a frissen ért gyümölcsökkel megpakolt kordéikkal a piac felé csörtető kofáknak, akik megengedték neki, hogy velük tartson, majd segítségéért cserébe búcsúzóul egy fürt zamatos szőlővel és néhány kásás almával ajándékozták meg. A fiú megilletődötten vette kézbe a szemrevaló gyümölcsöket, s mielőtt még szájához emelte volna őket, ujjhegyével lágyan végigsimította felületüket, mint ahogyan a selyemszoknyát szokás egy nő lábán.

Nyálédesítő falatokat harsogtatva fogai között, hozzádörgölőzött az út mentén terebélyesedő vén platánok kérgéhez, végighúzta tenyerét a szobákat és emberi sorsokat magukba záró házak falán, kezdetben óvatosan, majd egyre bátrabban megérintett minden útjába kerülő embert, bokrot és tárgyat, így bizonyosodva meg afelől, hogy a való világ veszi körül.

Eledel után kapirgáló kóbor kutyák kíséretében és kartonpapírokon háló hajléktalanok megüvegesedett tekintetének kereszttüzében felkapaszkodott a város központjában magasodó várrom külső falára, és az egymásba ölelkező folyók láttán különleges melegség öntötte el lelkét. Felidézve elfakult emlékeit, letörölte arcáról a félelmet, s mint aki nyomot hagy maga után, úgy nézte a végtelen vizet, amely mindent a feledésbe visz.

Nyitott távlatok világára vágyott, embertársakra, akik megcsókolják a boldogtalanokat és megnyugtatják a nyugtalanokat, akik szájuk szögletében mindig tartogatnak néhány kedves szót az elutazóhoz, és nyugalmat árasztó tekintetükkel megetetik az éhezőket, de bármerre is nézett maga körül, csak kristályszemű és kristályszívű idegeneket látott mindenütt, akiknek arcára az unalom és az erőltetett nevetés ráncokat festett.

Lesétált a főutcára, ahol saját éjszakájukat mások nappalára felcserélő suhancok egymást püfölve vizsgáztak a férfikorra, s ahol a magasba emelt kezek alatt a kalács a szájban és a tej a pohárban egyre ismeretlenebb fogalommá vált, majd az utca végén lévő téren elvegyült a koncentrikus körökben tobzódó tömegben. Bármennyire is ismerősen csengtek a hangok körülötte, teljesen egyedül érezte magát. Egyedül, mint a függöny mögül a várost kémlelő hajadon, aki a kézelőjéből leskelődő kisördögökkel intett neki, térjen be hozzá.

A lány ébren álmodott, az idő ölében ringatózva úgy cserélgette a szerepeket, mint esténként az estélyiket, körmei alatt szerelemmérget tartogatott. A fiú úgy élt, mint egy álomban, amelyből nem látta a kiutat, a változások útján igyekezett megőrizni magát a változástól, önmagán keresztül újra meg újra megváltoztatni a világot. Minden szem kenyérmorzsát megettek, minden csepp bort megittak, a szél ritmusában részeg táncot jártak, és egy új világba menekülve felszálltak a város fölé.

A fiú egész nap arra vágyott, hogy valaki rátaláljon a szobában, ahol meghal a nappal és elhalványulnak a múlt árnyékai a falakon, de alkonyatkor már tudta, hogy a lány tudja, hogy ő is tudja: soha többé nem jön újra – ősszel sem, amikor lehull a falevél, télen sem, amikor hull a hó. Ráüvöltött a Holdat eltakaró felhőre, és engedte, hogy a Nap ikaroszi szárnyakként olvassza el a szerelmet. A mennybolt a szemébe nevetett, az égi ezüstbogarak a nő hangján suttogták: elmegyek.

– Mesékben élünk, mások által kitalált badarságokat ünnepelünk... Már nem elegendőek a szavak, hogy életkedvet leheljenek belém – árulta el egy ismeretlennek a parkban egy padon, aki csak némán bólintott szavai hallatán. Nézték a csillagokat és hallgatták az épp megérkezett híreket. Egy kedves hang azt mondta: idejük hamarosan lejár. – Az a jó, hogy teljesen egyedül születtem – mondta halkan a távozó idegennek, majd búcsúzóul hozzátette: – Így minden vereségben felfedezhettem egy szeletke szabadságot...

Ült egyedül csendben, körülötte emberek milliói lökdösődtek, siettek valahová, némán nézte őket, s arra gondolt, hogy bárhová is jutott élete során, mindig belülről történt, mélyen magában. Lehunyta szemeit, magába nézett, s látta: ott van a jel, ott van az út, ott van a cél, és megbizonyosodott, hogy a való világ benne van. Még egy pillantást vetett a külvilág felé, s amikor szemei újra csukódni kezdtek, azt kérte, hogy vezessék a vízhez.