Sándor Zoltán
Emlékek az útról

Ian Curtisnak

A végén nem marad más, csak a félelem. A zsigereinkből táplálkozó elemi rettegés, hogy emberfeletti erőfeszítéseink ellenére is minden hiábavalónak bizonyul majd, szertefoszlik, mint egymásba folyó fekete és fehér álomképek az esőben. Megállunk egy hatalmas tükör előtt, egy ablaktalan szoba sarkában, s miközben szembenézünk az ismeretlen áldozat arcán föltárulkozó kudarcokkal, emlékezetünkben új életre kelnek az úton szőtt álmokból származó szorongások.

Titokzatos élvezeteket hajszoltunk. A folyóparton sétálva hallgattuk a csöndet, a néma szélben hajladozó fák integettek, mi pedig arról ábrándoztunk, hogy egy napon majd találkozunk az óceán mélyére merült reményekkel. A dicsőségre várva, önmagunkat kerestük. A város központjában, ahol az utak összefutnak, eljártuk a misztikus sámánok táncát, megidézve az örökkévalóságot, ahol a csönd mozdulatlan, mint árnyjáték az kikapcsolt televízióban.

Vízen jártunk, tűzön keresztül futottunk, levegőben lebegtünk és a tiszta elmúlást gyakorolva olykor földbe temetkeztünk. Láttuk a tudást sárba tiporva rángatózni, a szárnyaló álmokat mélybe zuhanni, a bűnt ereje teljében felemelkedni. Sokszor fölsírtunk álmunkban, s ilyenkor mindig halk szomorúság telepedett az arcunkra. Amikor elvesztettük az önuralmat magunk felett, felcsendült egy hang, amely mindig megmondta, mit kell tennünk, ha a szerelem újra szétszakít bennünket.

Űzött vadakként loholtunk át az életen, az öngyűlölet maszkját hordva magunkon éveken át. Ha lelki szemeink elé idézzük a múló időbe veszett pillanatokat, azt látjuk, hogy időnk úgy zsugorodott össze, mint napfényen hervadó virágszirmok. Torkunk összeszorul attól az elképesztő gondolattól, hogy elpocsékoltuk az időnket, pedig igazából nem is volt időnk, csak gomolygó emlékeink járatják a bolondját velünk, amikor vélt fiatalságunkat juttatják eszünkbe.

Induláskor mindannyian sokkal többet remélünk, mint amennyit később kapunk, hogy a végén azzal is megelégedjünk, ha a megtett útra visszaemlékezve, némileg sikerül magunkban elcsitítani az ösztönös remegés szülte fájó sikolyokat. A testreszabott börtönnel megbékélve, illúziók nélkül, már csak gondolatban érintve a hátramaradt időt, egy szomorú vasárnap hajnalán, miután a hálószoba hideg padlózatán mozdulatlanul eljártad az utolsó táncot, neked sikerült.

Nyakadon kötél
vájt új utat – emlékek
nélkül maradtál.